A nagy Karúszó
De mi a jó ebben? Minek a sok szenvedés? Hídvégi-Üstös Pál sokattűnődött ezen. Talán aki szenved, az él igazán, vélte költői pillanataiegyikében. Talán ez az ár valamiért. De az is lehet, hogy nem, gondoltamáskor. Lehet, hogy csak ehhez értek igazán.
Ceausescu Romániája volt az első kihívás az életében. Ősei a Székelyföldön éltek, édesapja fafaragó mester, felmenői közt több katona volt, mind olyan inas, konok ember, amilyen ő is lett az idővel. Először tizennyolc évesen próbált Magyarországra szökni. Ártánd előtt fogták el a határőrök, akik megverték, magánzárkába csukták és két hét múlva visszaküldték Sepsiszentgyörgyre. Nyáron lett volna a tárgyalása, de nem várta meg. Ezúttal Nagykárolynál próbálkozott, ám a folytatás mintha ugyanazt a forgatókönyvet követte volna: a románok elfogták, megpofozták, bezárták. Két hónappal később már megint a határon volt. Hajnalban kezdett el kúszni, estére kilenc kilométert tett meg hason csúszva. Akkor észrevették. Hídvégi-Üstös, aki korábban tájfutóként versenyzett, nekiiramodott. Tizenkét határőr és három kutya üldözte a tarlón, végül szinte szó szerint mellbedobással ért előbb magyar földre.
Hamar megkapta az állampolgárságot, akkortájt még gyorsabban mentek a dolgok. Villanyszerelő lett, majd amolyan mindenes, élt ebből-abból, a katonaság után pedig egy biztonsági szakembereket képző franciaországi tanfolyamra jelentkezett. Az elméleti órák Párizs mellett folytak, a gyakorlatiak Algériában és Marokkó sivatagos részein. A tanulók éjjel fáztak nappal szédelegtek a hőségtől, fájt a szemük, a tüdejük, alvás közben pedig ellepte őket a homok, melyet a szél hordott rájuk. Hídvégi-Üstös Pál azonban szerette a Szaharát. Volt benne valami megnyugtató, kiszámítható, és fenséges, erős volt, sokkal erősebb, mint ő, de ez nem zavarta.
Hazatérve biztonsági cégeknél amolyan személyi kísérőként dolgozott, közben pedig aktív túlélőkarrierbe kezdett. Társaival különböző csapatversenyeken, járőrbajnokságokon indult, melyeknek látszólag egyetlen céljuk volt: kideríteni, mennyit bír el egy ember. Hídvégi-Üstös sokat bírt. Száz kilométereket tett meg menetfelszerelésben, kúszott, mászott, úszott, csimpaszkodott. Idővel minden érdekelni kezdte, ami a teljesítőképesség határait kutatta. Elindult a Bécs-Budapest versenyen, napokig futott a marokkói sivatagban, egyszer még az akkori Kongói Köztársaságba is elutazott, hogy egy száznegyven kilométeres dzsungelmaratonon vegyen részt. Amikor egy különösen nehéz magyarországi túlélőversenyen társaival első lett, élete legfurcsább díját kapta: a rendezők a győzteseket Egyiptomba vitték, ahol egy speciális kalandtúrát szerveztek nekik, melybe minden elképzelhető nehézséget belesűrítettek. A társaság Sharm-es-Sejk fölött menetelt a hegyek között, a forróság elviselhetetlen volt, a feladatok embertelenek, úgyhogy már azon sem lepődött volna meg senki, ha esténként egy markos arab amolyan bónuszként végigpofoz mindenkit.
Hídvégi-Üstös Pál addig-addig szenvedett a saját örömére, míg elhatározta, ezentúl ebből próbál megélni. Ennek érdekében egy úgynevezett kalandakadémiát alapított, mely Magyarország legszebb helyein vezeti keresztül a jelentkezőket. A program persze önmagáért beszél. Az egyik nap például a résztvevőkre a következő dolgok várnak: Vácról Csákvárra kerékpároznak, majd futnak tíz kilométert, apró kitérőt tesznek a Rám-szakadékhoz, némi sziklamászás céljából, majd a Lajos-forrásig tekernek, ott újból futnak, elbicikliznek Csobánkáig, ahol ismét másznak egy keveset. A dolog nem csupán látszólag nehéz: az első kurzus résztvevői például közel álltak ahhoz, hogy egy biciklikerékkel hosszan ütlegeljék Hídvégi-Üstöst. A konfliktusból természetesen barátság lett, a túléléstanár pedig egy ideje már munkában megfáradt sales managereknek és humánerőforrás-igazgatóknak is szervez csapatépítő kirándulásokat.
A néhány évvel ezelőtti tiszai ciánmérgezés aztán nemcsak az elkötelezett környezetvédőt, de a sportembert is megmozdította Hídvégi-Üstös Pálban. A férfi rögtön elhatározta, ha egyszer rendbe jön a folyó, ő végigússza azt hosszában. Telt-múlt az idő, és idén nyáron Hídvégi-Üstös úgy érezte, kezdhet edzeni a feladatra. Szeptember 5-re tervezte az indulást, az ukrajnai Bustyaházától a szerbiai Stari Slankamenig húsz nap alatt összesen nyolcszázötven kilométert szeretne megtenni. A hátán egy kis vízhatlan zsákocska lenne, benne gyógyszerekkel, élelmiszerrel és egy mobiltelefonnal, az úton pedig olykor egy motorcsónak vigyázna rá. Így van ez jól. Nem akar ő állandó kíséretet, azt mondja, idegesítené a zúgás, ráadásul a segítőknek fontos feladatuk van: nekik kell délutánonként előresietni, és a szálláson bekapcsolni a bojlert, hogy meleg víz várja a távúszót.
Hídvégi-Üstös tehát mostanában a vízben tölti minden szabadidejét. A Dunán készül a tiszai kalandra, ami olyan, mintha valaki Wimbledonban gyakorolna a Roland Garrosra, ám ez a legkevésbé sem zavarja. Általában Verőce végéről indul, leúszik a strandig, majd visszafut, és kezdi az egészet elölről. Tízszer-tizenötször csinálja ezt meg naponta, közben pedig már azon gondolkozik, mihez kezd jövőre. Hídvégi-Üstös Pál ugyanis márciusban Afrikát szeretné túlélni, de nemcsak úgy felibe-harmadába, hanem rögtön az egész kontinenst. Társaival Fokvárosból indulna, hogy százötvenhét nappal később megérkezzen Alexandriába. Namíbián, Botswanán, Zambián, Zimbabwén, Malawin, Mozambikon menne keresztül, érintené Tanzániát és Kenyát, majd Etiópián és Szudánon át szinte a délutáni nairobi gyorssal lépést tartva érne az egyiptomi határhoz. Ki is számolta már pontosan az egészet: 8800 kilométert tekerne a csapat, 2240-et evezne a Zambézin, 500-at a Malavi-tavon, 1200-at a Níluson, közben teljesítenének egy 300 kilométeres ultramaratonit a Kalahári-sivatagban, ami pedig megmarad a tervezett 13 400 kilométerből, azt vígan lekocogják.
Egyelőre azonban még Verőcénél tempózik Hídvégi-Üstös Pál. Az áramlás sodorja, ő a hullámok közé fúrja a fejét, és talán hogy gyorsabban teljen az idő, a partoldalt nézi. A strandnál jön ki a folyóból, a víz csöpög róla, fáradt, mégis mosolyog.
Az élet kínlódás.
És ez olyan jó néha.
