Az életrajzi adatok ismeretében - Leontyev még csak 25 éves volt, amikor 1931-ben elhagyta a Szovjetuniót - a történet talán kevésbé tűnik hihetőnek, mindenesetre örökbecsű olvasata annak, hogy a számok bármennyire is rendezett tömege milyen kevéssé értelmezhető egy laikus számára.

Pláne akkor, ha ugyanarra az értékre (fogalomra) vonatkozóan viszonylag rövid időn belül több számadat is forgalomba kerül. Konkrétan: az idei államháztartási hiányról azt írták tavaly decemberben az EU számára készített konvergenciaprogramban, hogy GDP-arányosan 6,1 százalékos lesz. Aztán jó fél évvel később a régi-új kormány első "szösszenetében" ez felhízott nyolc százalékra. Majd Veres János pénzügyminiszter elutazott Brüsszelbe, ahol a velünk újabban nagyon szigorú Almunia pénzügyi biztos összevonta szemöldökét, mire a tizedesvessző mögé került még egy hatos: így lett a hiány 8,6 százalék. Újabb osztás-szorzás, húzás-vonás, s lám, még 3 százalékot sikerült rálapátolni. Horror! Még jó, hogy jött a szeptember 1-jei "kiigazítás", amivel a hátralévő négy hónapra másfél százalékot lehetett lefaragni és így most, a 2006-2007-es tanév kezdetén 10,1 százalékos idei deficitnél (egészen pontosan annak prognosztizálásánál) tartunk.

Tudvalévő, hogy ez az erős idegzetűeket is próbára tevő számművészet mind csak azért történt, hogy a magyar kormány a lehető legkorrektebb konvergenciaprogramot tehesse le - méghozzá határidőre - az Európai Bizottság asztalára. A konvergencia magyarul leginkább közeledést, közelítést jelent és ebben az összefüggésben arról van szó, hogyan valósul meg Magyarországon a maaschtrichti kritériumok teljesítése - ami egyébként ahhoz kötelező, hogy valamely ország részese lehessen az eurórendszernek, illetve az azt megelőző úgynevezett gazdasági-pénzügyi uniónak. (Tehát nem hasonló a helyzet, mint 1961-ben, amikor az SZKP XXII. kongresszusán Nyikita Szergejevics Hruscsov felvázolta, hogy mikor miben éri utol, illetve hagyja el a Szovjetunió az Egyesült Államokat. Ennek a mostani konvergenciának semmi köze sincs az elmaradt utolérés egyfajta eufemisztikus fogalompótlásához, ami a hetvenes években kezdett elterjedni a nemzetközi közgazdasági irodalomban.) Konvergálni tehát EU-zsargonban annyit tesz, mint közelíteni ahhoz a bizonyos "négyes befutóhoz", a GDP 60 százalékát nem meghaladó államadóssághoz, a 3 százalék körüli államháztartási hiányhoz és a nagyjából ugyanilyen ütemű inflációhoz, valamint az euróövezet átlagos kamatszintjéhez.

Ilyen helyzetben egy államapparátusnak szerintem kifejezetten előnyére válik, hogy van kollektív népgazdaság-tervezési tapasztalata. Könnyebb tesztelni vele a papír, amire a számokat vetik, tűrőképességét - az olvasóét úgysem nagyon kell, hisz az már adva van az efféle számmisztika hihetőségét illetően. Magyarországon a hetvenes években volt egy külkereskedelmi miniszter, Bíró József, akinek egyik kedvenc szavajárása volt, hogy a Tervhivatalban az export-import alakulásának még az előjelét sem tudják eltalálni. Van valami hátborzongató abban, hogy ugyanaz a pénzügyi apparátus a jövő évi gazdasági növekedésre nyolc hónap elteltével fele akkora (4 százalék helyett 2), a beruházások növekedésére pedig harmad akkora (7 százalék helyett 2,3) ütemet jósol. Igaz, ebben legalább benne van 2006 első kétharmadának tendenciája is.

A szeptember 1-jétől életbe léptetett "kiigazítások" értelemszerűen növelik a költségvetés bevételeit azáltal, hogy több terhet pakolnak a lakosságra. Miután az előző négy évben a kormány egyfolytában osztogatott és ennek eredményeképp a reáljövedelmek 30 százalékkal nőttek az országban, sokan gondolhatják úgy: van miből nagyobb veszély nélkül visszavenni. Nagy kérdés azonban, hogy a jövőre minden jel szerint - főleg a támogatások megvonása, illetve mérséklése következtében - legalább a duplájára ugró inflációt le lehet-e olyan gyorsan csillapítani, mint azt ma hivatalosan feltételezik, vagy megreked egy középmagas (a korábbihoz képest mindenképpen magasabb) szinten - ugyanúgy, mint történt az előző évtized utolsó éveiben (csak éppen fordítva, akkor fentről lefelé haladva).

Ez a megrendelő kívánságait meszszemenően figyelembe vevő dolgozat nem igazán tekinthető cselekvési programnak. Ami a kiigazításokat illeti, azokat a maaschtrichti rendszerbe való készülődés nélkül is el kellett volna végezni - egyetlen, magára valamit is adó ország sem élhet tartósan a GDP tíz százalékát meghaladó államháztartási deficittel -, a költségvetés strukturális változásainak azonban sem az irányáról, sem a sebességéről nem szolgál felvilágosítással. Tudom, vannak olyan mérvadónak számító hazai közgazdászok, akik például a köztisztviselők létszámának húszezer fővel való csökkentését, illetve a nekik kifizethető bérek tömegének az idei szinten való befagyasztását már-már forradalmi vívmányként értékelik. A közszolgák hadának megritkítása azonban - amit 1979-ben, amikor Margaret Thatcher alkalmazta ezt a módszert, egy túlbuzgó magyar újságíró, nem ismerve az angol "to fire" ige kétféle jelentését, elbocsátások helyett agyonlövetésként tűzött tollhegyre - önmagában még egyik országban sem hozott igazi megoldást. A brit példánál maradva: ha ugyanabban az évben nem tárják fel az Északi-tengeri gázmezőket és ha a Vaslady nem présel ki egészen hihetetlen pénzügyi engedményeket, a szervezet elhagyásával fenyegetve, EU-s partnereiből, akkor ott is nehezebb lett volna a költségvetés rendbetétele.

Merthogy az igazi feladat nálunk is mégiscsak ez: a büdzsé, az államháztartás konszolidálása és ehhez képest teljesen mindegy, hogy lesz-e nálunk is euró és ha igen, mikor. Magam amúgy szintén közöspénz-párti vagyok, de adott esetben el tudom fogadni, hogy annak eljövetelére még várni kell. Hiszen még a nálunk jóval fejlettebb és már ötödik éve eurót használó országokban is él még egyfajta nosztalgia a nemzeti fizetőeszköz iránt: Franciaországban frankban, Spanyolországban pezetában is feltüntetik az árakat az üzletek kasszagépein. Ausztriában - épp a napokban cikkeztek róla - még mindig tartogatnak az emberek schillinget odahaza. Csak nem "ki tudja, mi jön még" alapon? Az euró bevezetése bonyolult dolog: stabil gazdaságra van szükség hozzá, kiegyensúlyozott - még ha nem is feltétlenül gyors - növekedésre, bizonyos értelemben egyfajta kollektív optimizmusra (különösen, ha a végén népszavazás hagyja jóvá az aktust). Ennek megteremtéséhez pedig a legcélszerűbb az államháztartás biztonságán keresztül eljutni.

Márpedig a költségvetés - hiába tűnik számok végtelen halmozásának - alapvetően politikai kategória. A parlament működésének - a különféle, a társadalmat kordába terelő jogszabályok megalkotása mellett - a kvinteszenciája, kormány és ellenzék küzdelmének legfőbb csatatere. Ám nálunk mintha fordítva mennének a dolgok: még nem tudjuk, hogy mekkora lesz a költségvetés volumene, de már tudjuk, hogy mennyi lesz a hiány. Ez az egész konvergenciaprogram - amúgy évek óta létező rutinjelentés az EU számára - valahogy átlényegült és a kormányzati szándékok legmagasabb szintű megjelenítőjévé lépett elő.

Lehet, hogy felületes olvasó vagy rosszul tájékozott újságíró vagyok, de még mindig nem tudom, hogy mondjuk, 2007-2008-ban melyek lesznek a Gyurcsány-kormány prioritásai, mi által képzeli el megvalósítani azt a bizonyos "másfél fordulatot". Például továbbra is támogatja-e, hogy az évi legalább egymilliárd forint nyereségű vállalatok átlagos adóterhe a 16 százalékos társasági adóhoz képest legfeljebb fele akkora legyen (ez nagyságrendileg lényegében akkora összegű kedvezmény, mint amennyit a kiigazítások révén vesz be a büdzsé), le tud-e mondani néhány "nagy álomról" - mint amilyen például a foci EB megrendezése, vagy az egységes kormányzati negyed felépítése -, mitől és hogyan változik majd meg az egészségügy és az oktatási rendszer. Ha belegondolunk, ezek legalább olyan fontos kérdések, mint hogy mikortól fizetünk idehaza is euróval.