A fejlesztési terv és a társadalom

Sokféle satuban van a kormány. Amikor azt a tervet készíti, amelyhez az unió jelentős forrásokat nyújt, igazodnia kell az EU elvárásaihoz. Amikor rendbe akarja tenni az ország dolgát, meg kell teremtenie a költségvetési egyensúlyt. Ha itt akarja tartani a külföldi tőkét, vagy új beruházásokat akar ösztönözni, kedvező feltételeket kell teremtenie a működő tőke számára. Háromféle nyomás, mindhárom mögött reális, megkerülhetetlen problémák vannak. És mindhárom egy irányba hat.

Úgy, hogy a gazdaság, a gyors gazdasági növekedés a jövő legfontosabb kérdéseként jelenik meg. Ehhez pedig az államnak úgy kell csökkentenie a költségvetési hiányt, hogy első renden a kiadásokból kell lefaragnia, ha pedig mégiscsak növelni akarná a bevételeit is, akkor legkevésbé a befektetők és munkáltatók érdekeihez, azaz terheihez nyúlhat.

Az EU elvárásai az utolsó évben módosultak. A 2000-ben elfogadott, 2010-ig szóló lisszaboni stratégia még (szinte) egyenrangú tényezőkként kezelte a társadalmi és a gazdasági célokat, növekedést, foglalkoztatást, társadalmi öszszetartozást, tudásalapú társadalmat. Fontosnak tekintette az Európai Szociális Modell megerősítését. A gyakorlatban nem jól haladt egyik cél megvalósítása sem. A 2004-ben készült Kok-jelentés a kisebb-nagyobb kudarcokért a társadalmi célokkal túlterhelt gazdaságpolitikát tette felelőssé. A jelentésnek a gazdaság társadalmi terhektől való megszabadítására vonatkozó javaslatait 2005-ben fogadta el az unió. Úgymond felülvizsgálták a lisszaboni célokat. Két fő cél maradt, a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás bővítése. Az utóbbinak az új közelítés szerint összhangban kell lennie a gyors gazdasági növekedéssel, azaz elsősorban a magas hozzáadott értéket hozó munkahelyek számát kell növelni. Ez a jobban felkészült munkaerőnek kedvez.

A magyar tervezésben jól nyomon lehet követni a brüsszeli prioritások szűkülését. A terv fő céljai mára elsősorban gazdasági jellegűvé váltak.

Igaz, a jelenlegi változat összefogottabb, áttekinthetőbb, mint a korábbiak. A célok világosabbak, a szerkezet kicsit áttekinthetőbb, a technikai eszközök valamivel kidolgozottabbak. Elkezdődött például a két évvel ezelőtt még csak óhajként említett indikátorok végiggondolása. Ám a hangsúlyok erősen eltolódtak. A két kiemelt cél a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás bővítése, minden más ezek alá sorolódik be. A foglalkoztatás jelentős bővítése Magyarországon - kivált, ha a munka minőségének javítása is cél lenne - a társadalmi bajok jelentős részét megoldaná. Önmagában nem is gazdasági, hanem társadalmi cél lenne-lehetne. Az adott esetben azonban ez nem egyszerű kérdés, mert a két fő cél között feszültség van: 1994 óta töretlen a gazdasági növekedés, de a foglalkoztatás szinte semmit nem bővült. Ez értelmezhető sikerként, hiszen a termelékenység hőn óhajtott növekedését jelzi. De értelmezhető súlyos kudarcként is: a fizetett munka hiánya, a tömegeket érintő, az utódokban ismétlődő tartós munkanélküliség a társadalom életének szerves részévé vált. A gazdasági növekedésnek a tervben megcélzott fő iránya azon szektorok fejlődésének segítése, amelyekben magas a hozzáadott érték. Ezek értelemszerűen épp azok, amelyekben gyorsan nőhet a termelékenység, és alacsony maradhat a munkaerőigény. Így az 1994 óta ismert trend folytatódhat, vagy legalábbis nem biztos, hogy a gazdaság és az aktivitás hasonló mértékben bővül majd. Igaz, azt is tartalmazza a terv, hogy "különösen fontos az alacsony iskolai végzettségű emberek foglalkoztatási lehetőségeinek bővítése, valamint a munkaerő iránti kereslet növelése a hátrányos helyzetű térségekben". E cél eléréséhez azonban nem sok konkrétum tartozik. Így roppant bizonytalan, hogy a remélhető gazdasági növekedés eredményei kit fognak elérni. Az eddigi növekedésből nagyon kevés "csurgott le" a legális munkaerőpiacon kívül lévőkhöz. (A szegénység aránya és mélysége alig csökkent.) Sőt a kereseti olló is nyílt, ami azt jelenti, hogy a reálbérek az átlag feletti régióban jelentősen nőhettek, az átlag alatt sejthetően csökkentek.

A terv természetesen egy sor társadalmi részcélt is megfogalmaz. Ezek részben az ún. horizontális politikákban jelennek meg, amelyeket elvben minden részterületen érvényesíteni kell. Két horizontális politikát nevesít a terv, a fenntarthatóságot és a kohéziót. Noha mindkettőnek vannak társadalmi részelemei is, ez nekem mégis visszalépésnek tűnik a 2006. februári Új Magyarország programhoz képest. Abban öt horizontális politika szerepelt. A fenntarthatóság mellett önálló politikaként jelent meg az esélyegyenlőség érvényesítése, illetve a gyermek-és ifjúságpolitika. Két további politikának, a biztonságnak és a területiségnek is voltak társadalmi elemei. Igaz, a régi részletek ebben a változatban is visszaköszönnek különböző összefüggésekben - csak a helyértékük más. További társadalmi követelmények jelennek meg a két fő célhoz kapcsolódó hat tematikus és területi prioritásban, amelyekhez majd a konkrét programok kapcsolódnak. A prioritások: gazdaságfejlesztés, közlekedésfejlesztés, társadalmi megújulás, környezeti és energetikai fejlesztés, területfejlesztés, államreform. A társadalmi célok státusát elég jól jellemzi, hogy a hatból egyetlen néven nevezett társadalmi prioritás van, a "társadalmi megújulás". Ennek középpontjában ugyancsak a foglalkoztatás és foglalkoztathatóság áll, de azért számos más fontos probléma is említésre kerül a kirekesztéstől a nemek közti esélyegyenlőtlenségen át a szolgáltatásfejlesztésig. Összességében azonban ezek együttes súlya kicsi. A prioritások kibontására szánt 36 oldalból 5 jut a társadalmi megújulásra, és egy-két oldallal több, ha a többi prioritáson belüli társadalmi elemeket is figyelembe vesszük. És az a gyanúm, hogy a tervben még így is több szó esik társadalomról, mint az unió legutóbbi dokumentumaiban. Az említett nyomások miatt a tagországoktól hozzánk átcsoportosított forrásoknak kimutathatóan a gazdasági versenyképességet és a gyors növekedést kellene szolgálniuk. A társadalmi problémák megoldása alapvetően az egyes országok belügyének tekintendő. Mindehhez annyit azért érdemes hozzáfűzni, hogy az európai nyomás nélkül - azaz, ha nem lennénk tagok - a helyzet sokkal rosszabb lenne, és nemcsak a jelentős többletforrás hiánya miatt. Akkor a globális erők az EU által továbbra is képviselt társadalmi értékek és követelmények nélkül zúdulnának az országra. A kérdés csupán az, hogy az EU tompító szerepe nem lehetne-e nagyobb?

A társadalmi célokra szánt csekély terjedelem a kisebb baj. Ha mindazon társadalmi problémák megoldódnának, amelyekről a terv bármilyen címszó alatt említést tesz, jelentősen javulhatna a helyzet. Ám ez sok ok miatt nehéz lesz. Ezek közül csak kettőt említek meg.

A tervben felbukkanó társadalmi célok nem illeszkednek áttekinthető öszszefüggésrendszerbe. Majdnem mindenről szó van, de többnyire súlytalanul, valamilyen résztéma kapcsán. Ezek a részletek nem válaszolnak érdemben azokra a fő kihívásokra (pl. a rossz egészségügyi állapotok vagy a szegregáció felerősödése) sem, amelyekről a mai helyzet értékelése kapcsán szó esik az anyagban.

Fő társadalmi kihívásnak a valóságban is és a terv helyzetértékelése alapján is a társadalom szövetének egyre mélyebb szétszakadása tűnik. Az egyenlőtlenségeket többnyire a jövedelmekkel mérjük, ám ez csak a felszín. A közelmúltban készült el az első mérvadó összehasonlító elemzés egyének életkilátásairól attól függően, hogy milyen az iskolai végzettségük. Az élet kétségkívül legfontosabb értékünk. Azt régóta tudjuk, hogy "a mosónők korán halnak", hogy az életkilátások függnek az életfeltételektől. Azt azonban csak sejtettük, hogy az utolsó másfél évtizedben a jó és rossz helyzetűek közötti árok szakadékká szélesedett, éspedig úgy, hogy a jobb helyzetűek életesélyei tovább javultak, az érettséginél alacsonyabb végzettségűeké pedig romlottak. "Már 1986-1990 átlagában is 8,9 év mutatkozott a legmagasabb és a legalacsonyabb végzettségű férfiak között előbbiek javára, de még ez a tetemes különbség is növekedni tudott, és jelenleg már 16,5 évet tesz ki. A nőknél a felsőfokú végzettségűek 4,0 évnyi előnye 10,2 évre változott a rendszerváltozás második évtizedének elejére." A kutatók kimutatták, hogy "... azon 30 éves férfiak közül, akiknek nincs alapfokú végzettsége sem, csaknem minden második, a nőknél minden negyedik meghal a nyugdíjkorhatár elérése előtt. Ugyanakkor a felsőfokú végzettségű férfiak 60 éves korig történő továbbélési esélye 91, a nőké 94 százalékos." Vagyis az iskolázatlan férfiak fele nem éri el a nyugdíjkorhatárt.

Az életkilátások egyenlőtlenségeinek növekedése mögött végtelenül összetett folyamatok zajlanak, amelyek összefüggnek az elérhető munka mennyiségével és minőségével, a stresszel és a létbizonytalanságokkal, a lakáskörülményekkel és az anyagi szűkösséggel, a különböző szolgáltatások elérhetőségével és minőségével (ideértve az egészségügyet is), és általában az egyenlőtlenségek mélyülésével, tartósodásával. A terv ezek jó részéről említést tesz, de szétszórtan, a kapcsolódások gyakori mellőzésével, olykor csak egy mellékmondat töredékeként. Egyetlen példa: a közoktatás és általában a képzések valóban (szerintem helyesen) jelentős teret kapnak a társadalmi megújuláson és néhány más prioritáson belül is. De a szerves építkezés hiányzik. Minden kutatás és tapasztalat egyre inkább arra mutat, hogy a képességek korai megtartása és fejlesztése az egész oktatás kulcskérdése, hogy az iskolai egyenlőtlenségek és a szegregáció csökkentésére a gyermekeket és a szülőket a születés pillanatától kell kondicionálni. Ez a felismerés és követelmény a tervből gyakorlatilag hiányzik. A bölcsőde és az óvoda is csak egy indikátorban jelenik meg a 9. mellékletben "a munka és a családi élet öszszehangolásának segítése" kapcsán. Ugyanilyen mellékes kérdés az iskolából való lemorzsolódás. Holott a tervben megjelenő társadalmi problémákat (egyes hiányzó elemekkel kiegészítve) épp erre a problémára kellene felfűzni, azaz az életesélyek egyenlőtlenségeinek csökkentésére a kisgyermekkortól kezdődő, tudatosan szervezett folyamat segítségével.

A baj csak az, hogy mindehhez sok pénz kell. Az Economistban jelent meg nemrégiben egy tanulmány, amely - más kutatásokat ismertetve - azt elemzi, miként alakulnak a szegénysorba születők kiemelkedési esélyei néhány országban. A közhiedelem szerint az Egyesült Államok a lehetőségek hazája, a legmobilabb ország. A valóságban ez nincs így. Például az ötvenes évek végén a szegénységben született fiúk fele emelkedett ki 40 éves koráig a szegénységből az USA-ban, és háromnegyede a skandináv országokban. A mozdulatlannak hitt Angliában is jobbak a felemelkedési esélyek, mint Amerikában. A magyarázat az Economist szerint is egyfelől az adó- és jóléti politikák különbsége, másfelől az iskolarendszer. Az említett európai országokban ezek tudatos célja az esélyek egyenlőtlenségeinek csökkentése - közpénzből és közfelelősséggel.

A jóléti közkiadások GDP-n belüli aránya ma Magyarországon nem éri el a régi tagországok átlagát, színvonala pedig talán amazok harmada. Az említett nyomások hatására azonban ez a szint sem látszik tarthatónak. A fejlesztési terv bevezetőjének második oldalán, igazán kiemelkedő helyen ezt találjuk:

"A fejlesztéspolitikának alkalmazkodnia kell a társadalomban végbemenő változásokhoz, ezért összhangban kell állnia az állam társadalompolitikai céljaival: támogatnia kell a nagy állami elosztórendszerek és az állami közszolgáltatások reformjait, sőt azok katalizátorává kell válnia, az állami újraelosztás szerkezeti átalakításával egyidejűleg hozzá kell járulnia az elosztás mértékének csökkenéséhez." (Kiemelések az eredetiben.)

Nem hiszem, hogy a két elemre lehetne redukálni az állam társadalompolitikai céljait. Számtalan változtatás, reform és kiigazítás kell, de ha eleve az (újra)elosztás mértékének csökkentése a cél és minden reform végső mértéke, akkor bajban vagyunk. Akkor nem arról van szó, hogy vannak az országban közös felelősséget igénylő teendők, amelyekre a mainál több vagy kevesebb pénz kellene, hanem arról, hogy az újraelosztás szűkítésének szándékához szabjuk a teendőket, korlátozzuk a felelősségeket. Akkor az sem elég mentség a tervben szereplő társadalompolitikai célok korlátozottságára, hogy ebben a tervben igazodni kell külső elvárásokhoz, de lesznek más tervek, amelyek majd hazai forrásokból, alaposabban látnak a dologhoz. Ilyen források a fentiek szerint nem lesznek. A tét a társadalom működőképességének fenntarthatósága. A kérdés, hogyan lehet több esélyt adni a társadalompolitikának akkor, amikor nemcsak az érdekek spontán hatalma kedvez a szűken vett gazdasági érdekeknek, hanem a politika is. A politika elmozdulási lehetőségei nem túl nagyok, de mégiscsak mozdulni kellene.

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.