Az MSZP-SZDSZ koalíció sikerének egyik legfőbb oka a közönség félelme volt Orbán Viktor és barátai netáni hatalomra jutásától. Ez az ok elhárult. Egyrészt azért, mert a parlamenti jobboldal megosztott, legyöngült és rosszkedvű, másrészt azért - s ez a fontosabb -, mert lényegesebb kérdésekről van itt szó most már, mint a szokványos polgári pártok és híveik közötti zűrzavaros, egyre érdektelenebb ellentétekről.

A költségvetési hiány miatt elhatározott reformfolyamat sokkal szélesebb körű változásokat indíthat meg, mint azt tervezői képzelik. Mivel a neokonzervatív fordulat veszedelmeiről már a választások előtt és azóta is többször írtam, tételeimet nem ismétlem meg.^1.

Néhány alapvető politikai-ideológiai összefüggés fölvázolása azonban elkerülhetetlen. A kormány eklektikus, de alapvetően további privatizációkra, adó- és járulékemelésre, bérbefagyasztásra és elbocsátásokra alapozott, mélységesen reakciós reformterve többfajta ellenállást váltott ki, (a) a nagytőke ellenállását, amely az Alkotmánybírósághoz fordult, hogy a közteherviselésben a rá háruló terheket ledobhassa magáról, és tovább radikalizálhassa a reformot, (b) a középosztályét (orvosokét, egyetemistákét), amely kiváltságőrző, állagőrző, konzervatív álláspont és (c) a dolgozókét, közalkalmazottakét, akik az életükért küzdenek. A közvélemény sajnos hajlamos rá, hogy a (b) és (c) típusú ellenállást összemossa.

A mindent a hátán hordozó munkásosztály - amelynek a puszta említése is hahotát vált ki a "balliberálisnak" csúfolt, ám voltaképpen a neokonzervatív "fősodorhoz" (mainstream) tartozó médiákban - politikai és ideológiai-szellemi képviselet nélkül van, ám felé irányul az ideológiai hatalomgyakorlás néhány legelvetemültebb fajtája: a közéleti-kulturális semlegesítés, a szabadidő teljes depolitizálása (kereskedelmi tévé-rádió-bulvársajtó, profi sport, a fogyasztói frenézis propagandája), illetve az osztálytudatosságot leginkább aláásó világszemlélet, az etnicizmus-rasszizmus-xenofóbia. A munkásosztállyal azt hitetik el, hogy legfőbb ellensége a "külföldi" tőke és a "külföldi" feketemunkás. Sokan azt hiszik, nyomoruk egyik oka (a suttogó propaganda szerint) a romáknak juttatott, aránytalanul nagylelkű segély. A népjóléti rendszert - a fajgyűlölet által elvakítva - még azok se védik keményen, akiknek az életük függ tőle. A munkásokkal azt is elhitették (több-kevesebb sikerrel), hogy minden tiltakozás, ellenállás - a tőke társadalmi túlereje miatt - pusztán csak tőkemeneküléshez, tehát munkahelyek elvesztéséhez vezethet.

A "szociálliberális" kormány reformtervei ugyan népszerűtlenek, de bevezetésük - a kisebb buktatók ellenére - megakadályozhatatlannak látszik, pedig ma nincsen nagyobb és nemesebb föladat, mint a neokonzervatív reform megakadályozása. Ehhez a megosztott és torzsalkodó, súlyos elméleti és világnézeti problémákkal kínlódó baloldali értelmiségnek Magyarországon - és magában persze sehol - nincs ereje.

Ugyanakkor azonban semmilyen nehézség nem lehet oka annak, hogy valamit meg ne próbáljunk.

Ezért én most kétféle - egyaránt szigorúan "minimalista" - javaslatot teszek, amely alapul szolgálhat a későbbi akciókhoz. (A két indítvány elválasztható egymástól logikailag, bár én nem szeretném, ha elválasztanák.) Az első javaslat napi politikai jellegű, s ezért sürgős.

A helyes és elvszerű álláspont bizonyára az volna, hogy polgári és/vagy "munkásáruló" pártokra soha ne szavazzunk, hagyjunk föl a káros illúziókat terjesztő burzsoá parlamentarizmus támogatásával. Ez viszont nullára csökkentené a baloldal "zsarolási potenciálját". Ezért most csak azt indítványozom, hogy bojkottáljuk az őszi helyhatósági választásokat; ne menjünk el szavazni. Ennek, mint mindennek, lehetnek kellemetlen következményei - a parlamenti jobboldal először fogott nyíltan össze szisztematikusan a parlamenten kívüli szélsőjobboldal erőivel, beleértve a szocialistákkal nagykoalíciót lebegtető fideszes Tarlós Istvánt, akit a Demszkyt megbuktatni óhajtó MSZP-s sajtó ettől függetlenül sztárol. Roppantul kínos volna a rasszista-fasisztoid pártocskákkal szövetkező Fidesz önkormányzati sikere, de most azt kell mondanunk: vannak még ennél is fontosabb dolgok.

Meg kell mutatni a kormánynak, hogy a politikáját még a legmérsékeltebb, legpolgáribb, legrózsaszínűbb baloldal se támogathatja. A jobboldali mumus emlegetésével nem lehet századszor is igazolni a népellenes politikát. Mint Argentínában, ez legyen jelszavunk: "húzzanak el mind!"

(A legutóbbi három országos döntési aktus alkalmával kétszer érvénytelen szavazólapot adtam le, egyszer a jelenlegi kormánykoalícióra szavaztam - minden jel szerint hibásan -, még egyszer nem fogok.)

Ez a körülményekhez képest igen szelíd és mértékletes indítvány. Azt hiszem, nem kérdéses, hogy a magyar nép érdekeit kell előnyben részesítenünk a "balközép" kormánypártok hatalmi érdekeivel szemben, bár persze, mint minden döntésnek, még az ilyen szerénynek is ára van.

Ami ennél a közvetlenül aktuális indítványnál sokkal lényegesebb: három egyszerű pontban javaslatot teszek a minimális baloldali konszenzus kialakítására, amelyet - nyilvánvalóan csak ideiglenesen - a legtöbben elfogadhatnak, különösebb illúziók nélkül, ámde nem taktikai, hanem stratégiai megfontolásokból. A baloldali minimumra vonatkoznék ez a (szintén roppantul szerény, mondhatni: igénytelen) javaslat.

A javaslat három pontja egymástól elválaszthatatlan, csak együtt érvényesek, hiszen - amint ez könnyen belátható - külön-külön használhatók lennének akár emancipációellenes célokra is. Ez az egyetlen szigorú követelmény: a három magatartási kritérium együttes használata.

1. Éles szociális, azaz osztályküzdelmek esetén - és most ez az eset áll fönn -, a baloldali ember kötelessége a szakszervezetek lojális támogatása. Szalai Erzsébet nagyon megindítóan és okosan írt e hasábokon arról (Még kér a nép, július 22.), hogy milyen gúny és lenézés éri a nehéz körülmények között dolgozó szakszervezeteket. Ez szerintem is undorító. Persze ne tévedjünk: a szakszervezet a kapitalizmus intézménye, mint a kereskedelmi kamara vagy a bankszövetség. A szakszervezet tagjainak korporatív érdekét képviseli, nem a munkásosztály (más szóval: a szocializmus) általános érdekét. Legmagasabb célja a jövedelmi egyenlőség, nem az osztály nélküli társadalom. Nem is erről van most szó: csak arról az elsődleges és eseti célról, hogy ezúttal ne hagyjuk a képtelenül túlzott egyenlőtlenségeket növekedni. Ez a cél a rendszeren belül van, bár paradox módon ezt ma csak a rendszer bizonyos lényegi aspektusainak megváltoztatásával lehet elérni. Különös szolidaritás illeti az ún. "versenyszférában", a (hivatalosan is) magántőkével szemben nehéz küzdelmet folytató szakszervezeteket. Akkor is, ha nem helyeslünk minden részletet, baloldali ember helye ott van, ahol a dolgozó tömegek vannak: aktív kisebbségük pedig a szakszervezetekben van, tehát a mi helyünk is ott van, akkor is, ha a mai kormány mindenféle gusztustalan ellenfelei hozzájuk és hozzánk fognak csapódni.

2. Amennyiben támogatjuk a szakszervezetek - rendszeren belüli - egyenlőségi törekvéseit, ezt csak úgy tehetjük becsületesen, ha az egyenlőség többi fajtáját is pártoljuk, és szembeszállunk a diszkriminációval (a hátrányos megkülönböztetéssel). A baloldalnak mindent el kell követnie a romák foglalkoztatási, közoktatási, területi, gazdasági, kulturális szegregációjának fölszámolása érdekében. Mint a világon mindenütt, nálunk is úgy sikerül megosztani a dolgozókat - s evvel a tőke szövetségeseivé tenni őket -, hogy bizonyos hátrányos helyzetű rétegekkel azért nem szolidárisak, mert e rétegekben többségben vannak az etnikailag allogén (más fajtájú) csoportok: Amerikában a feketék, Nyugat-Európában a muzulmán bevándorlók, nálunk a romák. Ez az egyenlőségért folytatott osztályküzdelmet kicsorbítja, hatástalanná teszi. A hátrányosan megkülönböztetett csoportok érdekében a valódi liberálisok által folytatott küzdelem (az egyenlő jogokért) viszont éppen azért csorba, mert nem áll mögötte a valamennyi honpolgár (és valamennyi ember) egyenlősége gondolatának egyszerű és logikus alapja. A fehérek és romák egyenlőtlensége közös tőről fakad az ugyanolyan bőrszínű és anyanyelvű, ám különböző osztályokhoz és rétegekhez tartozó magyarországi honpolgárok egyenlőtlenségével. Nemcsak roma egyetemisták nincsenek, hanem (fehér) munkásszármazású egyetemisták sincsenek. A baloldal kötelessége az egyenlőségi küzdelmek egységesítése - és (hangsúlyozom) itt még mindig bőven a tőkés rendszeren, a polgári demokrácián belül vagyunk, és ezek reformista célok. De hát itt én a minimumról írok. Már a jó öreg Engels Frigyes is megmondta, hogy nem szocialista az, aki sztrájktörő, vagy aki bérharcokban nem vesz részt - pedig hát ő ugyebár mégiscsak marxista volt, vagy mi a szösz.

3. A baloldali minimum harmadik eleme a környezetvédelmi célok kemény és következetes támogatása, függetlenül attól, hogy a jellegzetes magyarországi politikai perverziók légkörében (ahol neokonzervatívokat "baloldalinak" minősít a megkergült sajtó) a hazai zöldek - egyedül az egész világon - rettegnek a "baloldali" jelzőtől, s ezt meg kell érteni. Ha ez a kormány baloldali, akkor én se vagyok baloldali. (Magyarország abban is unikum az egész világon, hogy itt az antiglobalista-antikapitalista mozgalmakról se tudja mindenki, hogy baloldaliak.) A zöld célok teljes körű befogadása és a magyarországi baloldali identitás szerves részévé tétele parancsoló szükségszerűség. Elsősorban, de nemcsak azért, mert a környezetvédő mozgalmak a közjavakat védik, s ezáltal az egalitárius demokrácia (amely persze csak közvetlen demokrácia lehet) legfontosabb támogatói. Hanem azért is, mert mindenki életminőségét védelmezik, elsősorban az elvetemülten önző autóslobbival szemben, amely pl. az autópálya-mániájával a mostani válság egyik legbűnösebb okozója. Az autópályákkal szemben a villamos, a metró, a vasút (tehát a belélegezhető levegő), a pláza- és ingatlanmaffiával szemben a lakható város, a biogazdálkodással az agrárvegyészeti bűnszövetkezet megállításának és a falurombolás megakadályozásának programja épp annyira "munkásmozgalmi" cél, mint a munkaidő csökkentése, az inflációt követő mozgóbérskála és az üzemi tanácsok beleszólási joga.

Kicsoda ennek a minimumnak a "címzettje", kérdezheti az olvasó. Mindenkire számítok, a baloldali érzületű polgári értelmiségtől az új szociális mozgalmak aktorain keresztül egészen az ezért aligha túlzottan lelkesedő anarchokommunistákig. (Itt futólag meg kell jegyeznem, hogy a Thürmer-féle ún. "Magyar Kommunista Munkáspárt" és "Baloldali Front" [!] ma már szélsőjobboldali szervezet. Ez egyszerűsíti a dolgokat, úgyhogy kösz.) A harcok során a különbségek majd úgyis jelentkeznek. Ez itt ideiglenes egyezség.

A reformok elleni határozott föllépés elsődleges célpontja - ez elkerülhetetlen - a kormány.^2. Az, hogy milyen keménységgel kell majd a baloldalnak a kormánnyal szemben föllépnie, attól is függ, hogy a kormányzat egyetlen pozitív és látható emancipációs célja (a romaellenes, fajgyűlölő iskolai szegregáció jogi-adminisztratív leküzdése) mennyire érvényesül a következő másfél évben. Ámde a fő ellenfél a kiválóan szervezett és - ne legyünk álszentek - szellemi fölényben lévő nagypolgárság. Még e rendkívül kompromisszumkész, békés, józan minimum is egyértelműen tőkeellenes kell hogy legyen.

Egyáltalán nem igaz, hogy a reformok alternatívája a válság. A válság itt van, és a burzsoázia csinálja, mert a burzsoáziának - bizonyos határok között - érdekében áll a válság. Ámde a baloldalnak ma azt kell Magyarországon bebizonyítania (s elég nyomorúságos, hogy ezt bizonyítania kell), hogy vannak fontosabb céljai, mint az, hogy eltűrje s időnként lenézően megsegítse a kormánykoalíció. Ha a magyarországi baloldal nem képes legalább a mégiscsak öregedő Petőfi és Táncsics szellemében a dolgozó nép pártjára állni, akkor semmiféle létjogosultsága nincs, és puszta díszítmény a liberális kapitalizmus esküvői tortáján.

Akkor mutathatja meg, mit tud, ha értelmesen és hatékonyan szembeszáll a Gyurcsány-Szilvásy-Kóka-kormány végzetesen elhibázott politikájával.

A Szerző egyetemi oktató