Kiváló (csakugyan kiváló - erősíti meg TGM, nehogy bárki is szarkazmust gyanítson) közgazdásztól hallotta, hogy "a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek között minőségi különbség van, mert a munkajövedelmek ... a fogyasztást szolgálják, a tőkejövedelmek pedig az új beruházást, a bővített újratermelés fedezetét". Ehhez TGM fontosnak tartotta hozzáfűzni, hogy a kiváló kolléga bizonnyal megfeledkezett a munkaerőnek, a dolgozó ember testének-lelkének oly igen szükséges újratermeléséről, s úgy tűnt, a kiváló közgazdász a munkajövedelem megszerzésének, sőt növelésének vágyát ostoba páriák léhaságának tartja.

A probléma az, hogy a munka- és tőkejövedelmek között nincs minőségi különbség. Mindkettő termelési tényező rendelkezésre bocsátásának az ára, az árat pedig - piacgazdaságban legalábbis - a (munka- és tőke-) piacnak kell (kellene) meghatároznia. Másfajta jövedelem nincs: csak a tőke és a munka képes jövedelemtermelésre, a tőke "őse" pedig pénzvagyonná merevedett valamikori munkajövedelem.

A kiváló közgazdász előtt alighanem a közgazdasági modellek leegyszerűsített világa lebegett, mely szerint a munkajövedelmek egészét fogyasztásra, a tőkejövedelmek egészét felhalmozásra fordítják, innen adódik az a roppant kézenfekvő következtetés, hogy a gyorsabb növekedés feltétele a magasabb tőkejövedelem, a még gyorsabb növekedésé a még magasabb tőkejövedelem, s a növekedés akkor a leggyorsabb, ha a munkának nincs is jövedelme, minden a tőkének jut. Ezzel viszont az a baj, hogy mire a világ legmagasabb felhalmozási rátájával a világ leggyorsabb növekedését produkálva a világ élvonalába küzdenénk fel magunkat, előbb (sokkal előbb) leküzdjük magunkat az alvilágba, mert korgó gyomorral nemcsak himnuszt nem lehet énekelni, de hozzáértők egybehangzó megfigyelése szerint sok egyéb dolgot is csak igen alacsony hatásfokkal lehet művelni. Közgazdaságilag kívánatos megvalósításának gyenge pontja tehát az ember, saját munkájának tulajdonosa.

Mindez, persze, csak egy végtelenül leegyszerűsítő gondolatsor karikírozása. Mert aki egyetért a kiindulással, annak azt is meg kell tudni mondania, hogy a közgazdaságilag kívánatos mikortól lesz már nem az, mikor válik diszfunkcionálissá, mikor fordul önmaga ellenébe. S ha ismerjük a trendfordulót, a kormánynak nincs más dolga, mint rendeletben előírni a tőke és a munka közti jövedelem megoszlásának arányát.

Ha valaki továbbra is úgy gondolja, hogy karikírozok, jól gondolja. Mert vagy piacgazdaság van, ahol a munka ára - a munkajövedelmek nagysága - a munkapiacon alakul ki, vagy nincs piacgazdaság, s a jövedelmek tőke és munka közötti megoszlását a központi tervező határozza meg. Én a magam részéről piacpárti vagyok. A munkapiacot piacgazdaságban alig lehet megerőszakolni. A kormány meghatározhatja a minimálbért (de ezzel sosem a növekedés szempontjából legfontosabb húzóágazatra hat) és a közszolgák fizetését, amivel nagyon szerény hatást tud a piaci munkajövedelmek alakulására gyakorolni (lefelé és felfelé egyaránt).

Miről is szól tehát a kiváló közgazdásztól hallott okosság? Nos, az nem egyéb, mint a termelési tényezők közötti elosztási harcban az erősebb szereplő, a tőke farbája. Ez az úgynevezett lecsorgáselmélet. Még egy TGM-bíráló megjegyzés a végére kívánkozik. Amikor a jeles magyar tőkés "a termelési költségek bértartalmáról" beszél, hajszálpontosan fogalmaz. A bérnek társadalmi funkciót tulajdonítani tipikus baloldali értelmiségi tévedés. Vigyázó szemet inkább arra kellene vetni, hogy a munka ára szabad és nem torzított, megerőszakolt munkapiacon alakuljon, s visszaverjék azokat a közgazdasági (mezbe öltöző) ideológiákat, melyek az újraelosztásnak mindenféle szörnyű negatív hatásaival rémisztgetnek. Ha ez adott, a tőke kövesse csak saját logikáját.

Ezt a rendszert egyébként szociális piacgazdaságnak hívják.

A szerző közgazdász, szociológus