Lengyelországban a neokonzervatív-neoliberális politika bukása után természetesen klerikális-integrista, ultrakonzervatív, sovén erők szövetkeztek egyfajta proletár és paraszti "balpopulizmussal". Az ottani kormányzat kifelé erőteljesen katolikus, német- és oroszellenes, "antikommunista", egyben antikapitalista, Amerika-barát és euroszkeptikus színezetet mutat. Vezetői egykori ellenállók. Szlovákiában a gazdasági és szociális jellegében a lengyelországival szinte teljesen azonos antiliberális fordulatot "anti-antikommunista" pártok hajtják végre, "rendszerváltás-ellenes" és álbaloldali retorikával. Kifelé a szociálnacionalista kormánykoalíció magyargyűlölő, Nyugat-ellenes, oroszbarát, befelé forduló és megdöbbentően provinciális képet mutat. Vezetői egykori párttagok.

Ami fontos: a szélsőséges neokonzervatív-neoliberális gazdaságpolitikára Kelet-Közép-Európa a legócskább hagyományaiból merítve próbál válaszolni, ezek a válaszok a politikai közösség egésze iránt közömbös, felelőtlen "kisgazda" követelőzésektől a magánélet fölötti, valláserkölcsi-nevelő kontrollt bevezetni óhajtó tekintélyelvű és korporatista elképzelésekig, a hagyományos sovinizmust az újabb keletű bevándorlás- és kisebbségellenes xenofóbiával és rasszizmussal, nőgyűlölettel és homofóbiával párosító uszításig, a "nemzet" felekezeti, etnikai és faji meghatározásáig, a fasiszta múltú Nyugat-ellenességig és nem kevésbé fasiszta múltú oroszgyűlöletig terjednek. (Nálunk egyelőre csak baljós előjelek észlelhetők: Tarlós, a jobboldal jelöltje a budapesti főpolgármesteri tisztségre, épp akkor fogadta el a "Jobbik" nevű szélsőjobboldali pártkezdemény támogatását, amikor ez vadul cigányellenes, fajgyűlölő proklamációt tett közzé.)

A neokonzervatív-neoliberális gazdaságpolitikát Lengyelországban "baloldali", Szlovákiában "jobboldali" címkével látták el, ezért ennek a politikának a még reakciósabb, ám másképpen reakciós ellenfelei Lengyelországban "jobboldali", Szlovákiában "baloldali" színekre kénytelenek mázolni magukat. A nyugat- és közép-európai polgári médiák a neokonzervatív gazdaságpolitikával szembeni ellenállást minden finomkodás nélkül le fogják fasisztázni - nem jogtalanul, ám a lényeget illetően mégis igazságtalanul. Ezt az ellenállást nálunkfelé (kelet-közép-európai antikapitalista baloldal hiányában) csak a sovén és/vagy klerikális, idegengyűlölő és antidemokratikus erők képesek politikailag hatékonyan csatornázni. Megjósolható vereségüktől függetlenül azonban Kelet-Közép-Európa ismét instabil, veszedelmes hellyé változik, régi kísértetei ismét itt visítoznak.

Én szívesen és jókedvűen tudnám tovább becsmérelni a Kaczynski ikrek és Robert Fico kormányzatát, de érdekesebbnek vélem a lengyelországi és szlovákiai antidemokratikus-antiliberális fordulatban rejlő "igazságmozzanat" taglalását.

Ez az antidemokratikus fordulat, akárcsak korábbi változatai (az 1920-as, 30-as években) azon alapul, hogy a tekintélyelvű, sovén-xenofób és ultraklerikális erők képviselői a kapitalizmus jelenleg uralkodó válfaját "idegennek" tekintik, és honosítva szeretnék megszelídíteni, hogy enyhítsék tagadhatatlan szociális-erkölcsi patológiáit. Ez a bírálat, habár féloldalas, nem indokolatlan. A kelet-közép-európai kapitalizmus természetesen nem a benne rejlő "nyugati" kulturális vonások miatt "idegen", hanem az erőviszonyok folytán: a tőkés intézmények, a tőkék maguk, továbbá a világrendet őrző erőszakszervezetek évszázadok óta nyugaton tömörülnek. Nyugaton a kapitalizmus olyan civilizációvá szilárdult, amelyben az uralkodó magatartásformák - takarékosság, tervezés, kettős könyvelés, gyors alkalmazkodás és rugalmasság - már nemcsak meghajlást jelentenek a tőkés világrend előtt, hanem eléggé tartós kulturális vonásokat is, olyannyira, hogy sikerül a kapitalizmus ésszerűtlenségéhez, pazarlásához, válságaihoz, természetgyilkolásához, azaz: a tiszta irracionalitáshoz való hozzászokást éppenséggel "racionalitásnak" föltüntetni.

A nyugati antikapitalista baloldal is önkéntelenül követi a kapitalizmus változásait: a "jóléti állam" korában a '68-as új baloldal antietatista ("államellenes") volt, a szociális állam lebontása után, az 1980-as évek óta a legújabb ("antiglobalista") baloldal pedig etatista ("államosító") megoldásokat javasol; az ellenzés gépies és paradoxálisan utánzó.

A neokonzervatív-neoliberális gazdaságpolitikát - amúgy elég lagymatagon - pártoló magyarországi értelmiség megveti a "nemzeti" antikapitalista érzésvilág vidékiességét (joggal), ám nem veszi észre: saját álláspontja is merő babona. A jozefinista fölvilágosodás és a bugris "vármegye" elavult ellentéte vezérli, az a reflex, amellyel a kapitalizmus őrületig szeszélyes irracionalitásához és koronkénti rombolásához való nyugati "racionális" alkalmazkodást - az ottani, idehaza nem értett kulturális kontextusból dogmatikusan kiszakítva - félti, mert ez saját "nyugatos", "modern" identitásának jelvénye. Nem veszi tudomásul, hogy a nyugati kapitalizmus úgymond nacionalista ellenzőinek is vannak érveik.

Varga István közgazdász érdekfeszítő cikke (Magyar Nemzet, 2006. július 3.) bebizonyította, hogy tévedés a kormánynak és támogatóinak az a kevesektől bírált meggyőződése, amely szerint a magyar állam eladósodását a nyakló nélküli szociális költekezés okozta. Az Állami Számvevőszék kimutatta, hogy a 2000 és 2005 vége közötti, 4813 milliárd forintos kamatkiadás az adósságnövekmény 82,2 százaléka. Nem igaz az, hogy a 8700 milliárd forintnyi többletkiadás népjóléti célokra ment; az adósságtöbblet majd' háromnegyede - írja Varga István - az adósságszolgálatból ered. A kb. 13 ezer milliárd forintos forrásbevonás célja a kifutó hitelek megújítása volt kb. 8 ezer milliárd forintos öszszegben, így maradt a kb. 5 ezer milliárd forintos hiteltöbblet! A pénz a hitelezőkhöz áramlott. A kamatterhek nélkül számított GDP-arányos hiány soha nem ment a kritikus 3 százalék fölé, sőt: 2000-2001-ben többlet mutatkozott, 2003-ban 1,6 százalék volt a hiány, 2004-ben 1,4. A kamatkiadások 2000-ben a GDP 5,6 százalékát emésztették föl, majd 3-4 százalékra mérséklődtek. (Varga írása kissé egyoldalú, hiszen az eredeti hitelfölvételnek is meg kellett történnie valamikor, amikor még nem a kamattörlesztés volt a cél.)

A megszorító intézkedéseket a kormány úgy tervezte, hogy viszonylag arányosan és "igazságosan" terheljék a különféle osztályokat, rétegeket és nemzedékeket, ám ezt a szándékát a tőke elképesztő nyomása miatt úgyszólván naponta kell módosítania, vö. a nyugdíjasok kivonásával a gázár-kompenzáció "célcsoportjai" közül. A kormányzatnak ezt a szándékát tovább korlátozza intézkedéseinek kiszámíthatatlan inflációs és foglalkoztatási hatása, amiben nem ártatlanok a hazai és nemzetközi tőkés érdekképviseletek és értelmiségük.

A frankfurti és londoni (és egyebünneni) pénzpiacok és apologétáik, újabban (az InfoRádióban) egy volt vezető amerikai kormánytisztviselő is, hihetetlen népnyúzó követelésekkel állnak elő. Nagyon örvendetes, hogy Kornai János akadémikus - aki egyébként az egyensúlyt helyreállító intézkedések tekintélyes támogatója - nagy hatású tanulmányában óva int attól, hogy orákulumnak tekintsük a hitelminősítő intézeteket és a londoni piaci elemzőket ("City analysts"). A hitelezők zsarolása, a kül- és belföldi befektetők nyomásgyakorlása újabb kedvezményekért olyankor megy végbe, amikor a magyarországi gazdaságban a profitok (elsősorban, de nem kizárólag a bankszektorban) meredeken emelkednek. A mai közgazdasági ortodoxia szerint a befektetők hitelfölvétele erényes, a háztartásoké és az államé bűnös: "a gazdaságnak" mint olyannak ez az abszurd-absztrakt fölfogása, amely a fölhalmozást abszolutizálja - hiszen a tőkéknek értékesülniük kell -, figyelmen kívül hagyja a társadalom és a jogrendért kezeskedő állam létezését.

A Nyugatnak ez a volt szovjet tömböt földdel egyenlővé tévő, államokat daraboló, katonailag alátámasztott "piacosító" politikája a harmadik világ legaljára taszította a legfontosabb kelet-európai államot, Oroszországot, ahol évi 700 ezer fővel csökken a lélekszám. (Vö. Stephen F. Cohen: "The New American Cold War", The Nation, 2006. július 10.) Az orosz nép megpróbáltatásai beláthatatlan geopolitikai következményekhez vezethetnek.

A magyar nép sem csak a "szociális romantikát" fizeti meg, kedves Gyurcsány Ferenc, a mostani életszínvonal-csökkenéssel, hanem egyszerűen: a kamatos kamatokat. S elsősorban azért kell fizetnie, mert országunk, államunk kicsi és gyönge. Nem azért, mert "baj van" a gazdaságban: nincs baj. "A gazdaság" mint olyan csakugyan dübörög, az adófizető és az egyre több munkanélküli (az "ipari tartaléksereg" a munkaképes korú lakosság 57,8 százaléka...) azonban nyög. Nem kétlem, hogy a jelenlegi erőviszonyok között, a jelenlegi (rossz) rendszerben valamilyen "kiigazítás" szükséges, ha a még rosszabbat el akarjuk kerülni. Szemléltető oktatás ez arról, hogy a kapitalizmus ésszerűtlen rendszer, amely ciklusonként épít vagy rombol, s a nagy fejlődés közben kontinensek halnak éhen. Nyugodtan rajongjon érte, aki akar, de lássa be: tőketisztelete - ha nem tőkés - épp olyan barbár előítélet, mint a többi.