Négy félidő a pokolban
A létesítmény melletti kávézóban ráadásul meccset nézhetnek a vendégek, ami kérdések özönét indítja el bennünk. Ki lehet az honfitársaink közül, aki a németeknek drukkol? Egyáltalán: drukkol-e a világon valaki a németeknek, természetesen leszámítva magukat a németeket? Aztán rájövünk, biztosan, hisz a németeknél játszott például Rudi Völler is, akinek hajviselete hajdan egy egész kelet-európai szakmunkás-generációra hatott termékenyítően.
Az Ecuador-Németország meccsen mindenesetre sokáig nincs rajtunk kívül magyar a kávézóban. Mellettünk egy középkorú házaspár beszélget, előttünk egy szemüveges srác olvassa a Frankfurter Allgemeinét, és időnként a falra vetített közvetítésre pillant. Persze, ha részeg rostocki dokkmunkásokra számítottunk, hát magunkra vessünk. Amikor a negyedik percben Klose gólt rúg, szolid ünneplés kezdődik, melynek csúcspontjaként egy férfi a mutatóujjával a halántékára bök, és felkiált: ratzional, ja. Megszámoljuk: pontosan tizenketten vannak a németek, sört isznak és kávét, miközben mosolygó érdeklődéssel nézik, ahogy csapatuk legyalázza az ellenfelet.
A meccs egyébként rémes. Sajnáljuk szegény ecuadoriakat, szívünkbe zárjuk Valenciát, akinek esélye sincs a német védőkkel szemben, és De La Cruzt, aki hiába küzd a német csatárokkal. Az első félidő vége előtt aztán Klose rúg még egy gólt, Scheisse, mondjuk, és távozunk.
A szünetben rövid, ám kötelező kitérőt teszünk a városligeti Ringier-sátorba, ahol néhány megfáradt angol proletárral találkozunk, akik gyümölcspárlatokra költik nehezen összekuporgatott eurócentjeiket, majd benézünk a Dohány utcai Champs pubba. Itt humánerőforrás-menedzsereknek látszó fiatal férfiak mulatnak az egyik asztalnál. Gyorsan döntünk: a második félidőt inkább a Badacsonyi Állami Gazdaság Turiszt névre keresztelt borozójában nézzük, mely talán az egyetlen Budapesten, ahol a vécéajtót a söntésből nyitják gombnyomással.
Az első benyomás biztató: a bejáratnak egy szórólapokkal teli kézikocsit támasztottak, odabent faszékek és néhány műmárvány lapú presszóasztal áll, a falakon pedig szőlészeti ihletésű nyomatok lógnak. Két tetovált és hat nem tetovált férfi nézi a meccset, egy Knauf feliratú baseballsapkás ember viszont a tévének háttal ül. Az ecuadoriak igyekeznek, a németek azt csinálják, amit tudnak, ölik a játékot, néha előremennek, passzolgatnak, ezek a paszszok teljesen hiábavalóak, viszont hajszálpontosak. Futólag eszünkbe jut, hogy talán már a legendás Gerd Müllernek is háromoldalas jelentést kellett írnia, ha nem érkezett időben egy ilyen beadásra. Aztán beáll a Szőke becenévre hallgató Asamoah, a németek nyomnak, Podolski pedig berúgja a harmadik gólt. A Knauf-sapkás ekkor még egy nagyfröccsöt kér, amitől az az érzésünk támad, hogy egy foci vs. maligán meccset fix 2-re vennénk. Egy pillanatra felködlik előttünk a sajátosan magyar rögvalóság, és elszomorodunk.
Este svéd-angol a Millenárison. A hely ideális felkészülés a Szigetre, hisz itt is a füvön ülve kell ugyanabba az irányba nézni, miközben sörrel tántorgó alakok próbálnak a kezekre lépni. Látni néhány kék-sárga parókás fiút, egy sötét nadrágos, fehér inges férfi pedig England feliratú rendezői székben figyeli az eseményeket. Ez már jobb meccs, mint a délutáni. Van néhány lövés, a sérült Owen helyett pedig jön Crouch, a száguldó ropi, aki úgy néz ki, mintha enyhén ittas ácsok rakták volna össze tetőlécdarabokból. Mindenhol emberek ülnek, a kivetítő aljába belóg egy lombrészlet, ami kétségkívül kizökkent a passzív szemlélődésből. Befut mondjuk Ljungberg ebbe a foltba, az ember pedig megpróbálja kitalálni, hol tűnik fel legközelebb, cselt csinál-e vagy bead. Adódik néhány helyzet is, Rooney például úgy fordul le a svéd tizenhatosnál, hogy nem kapunk levegőt. A mozdulat zseniális, gyanítjuk, hogy ezt a labdaátvételt egy szigorúan titkos londoni laboratóriumban kísérletezték ki, aztán mikrocsipben ültették az angol csatár lábába.
A szünetben már új helyek felé száguldunk. A Falk Miksa utcai Tóth kocsma szinte teljesen üres, fáradt felszolgálónő támaszkodik a pultnak, a tévé előtt egy pár csókolózik. A környéken is teljes az érdektelenség, végül az idő szorítása miatt a plazmatévés Lion Caféban kötünk ki. Az egységben három fiatalkorú laptopozik, és két szurkolókorban lévő srác ül két asztalnál. Egyikükön sárga póló. Svéd drukker lenne? Esetleg brazil? Vagy csak ez volt legfelül a fiókban? Nagy kérdések ezek, melyekre egy pilzeni típusú sörben keressük a választ. Percek múlva jövünk csak rá, hogy jó választás volt a Lion: a tartalom és a forma tökéletes összhangját éljük át, amennyiben egy hangulattalan helyen egy teljesen érdektelen mérkőzést nézünk. Pedig esnek gólok, a svédek kétszer is egyenlítenek, de a döntetlen tulajdonképpen mindenkinek jó. Mindjárt tizenegy óra. Unalmunkat újabb sörökkel próbáljuk oldani, és nemsokára úgy érezzük, a főváros bármely kocsmájában bármikor képesek lennénk megmutatni, pontosan merre fekszik a kölni RheinEnergie Stadion.
Kilépve aztán megcsap a meleg. A Körúton egy villamos húz el, mi pedig dacosan kiáltunk az illatokkal terhes éjszakába.
Hajrá, Ecuador! Hajrá, ecuadoriak!
