Igen: le kell számolnunk avval az illúzióval, hogy a kései polgári demokráciában a közakaratnak és a közérdeknek elhatározó jelentősége van.

Sehol a világon nem lehet választást nyerni úgy, hogy a közhatalmi pozíciókért versengő csoportok azt mondják: "a tőke csak akkor biztosíthatja az önök túlélését, ha beérik kevesebbel - máskülönben önöknek befellegzett".

A választások nyertesei azonban győzelmük másnapján azt szokták mondani Brazíliától Lengyelországig: "mi ezt nem akartuk, roppantul fájlaljuk, de a tőke csak akkor biztosíthatja az önök betevő falatját - még akkor is, ha önök látástól vakulásig gürcölnek, és megvesznek a fáradtságtól és az unalomtól - , ha beérik kevesebbel, máskülönben önöknek, tisztelt honfitársaink, kampec".

A modern parlamentarizmus egyik történeti alapföltétele, a szabad mandátum - amelynek értelmében a képviselőt nem delegálják meghatározott programpontok kötelező képviseletére és korlátozott időre, ahogyan egykor a vármegyei gyűlések küldötték ki a "követeket" a rendi diétára - rettenetes csapdává változott. A kötött mandátumot annak idején meg kellett szüntetni, mert a visszahívható "követek" - akiket kötelezett a helyi potentátok követutasítása - nem tudhattak többségeket képezni a modern törvényhozási rendszerben, és a helyi provinciális érdekek megfojtottak minden reformot, és lehetetlenné tették a kormányzást. Ezért kellett Kossuthnak a reformkorban minden harcot többszörösen megvívnia - előbb a viszonylag haladó szellemű követutasítások elfogadtatásáért a megyei közgyűléseken, aztán az alsó- és a felsőtáblán (azaz az alsó- és fölsőházban), majd a nem választott kormánnyal és a dinasztiával szemben.

Ma viszont a választott képviselők - s a belőlük alakuló többségek - úgyszólván bármit megtehetnek alkotmányosan, a szavuk nem köti őket. A választókat az alkotmányossággal összhangban lehet és szabad megtéveszteni.

A politikai üzem átalakulása semmivé tette a nemrég kiharcolt általános, egyenlő és titkos választójog értelmét. Ezért a választójogért valaha elsősorban a szociáldemokrácia küzdött. Azt remélte tőle, ha a dolgozók szavazhatnak, akkor a dolgozó többség érdekeit képviselő pártok kerülnek majd többségbe, és így majd fölszámolható (enyhíthető, egyenlősíthető) lesz a hierarchikus osztálytársadalom. Ez a remény itt-ott, hébe-hóba, roppantul korlátozottan és ideiglenesen valóra is vált, a demokratikus államkapitalizmus (az ún. "jóléti állam") néhol, átmenetileg nagyobb jólétet, egyenlőséget, biztonságot, társadalmi mobilitást hozott létre, mindenesetre szétzúzta az évezredes arisztokratikus kultúra (közelebbről: a hagyományos hatalom iránti áhítat és engedelmesség) maradványait. A népnek az az illúziója lehetett, hogy számít a szava.

A méregdrága választási gépezetek, a tartós helyi közösségek fölbomlása, az osztálykoalíciók szétesése, a költséges és különleges szakértelmet igénylő médiák döntővé vált szerepe szinte lehetetlenné teszi, hogy normális politikai üzemmenetben a hatékony szervezet fönntartására képtelen, pénztelen néptömegek képviseltetni tudják magukat a parlamentekben és a nemzetek fölötti szervezetekben. A nép többségének voksaiért a legszűkebb uralkodó rétegek érdekeit, akaratát, ízlését kifejező pártok versengenek (s hogy ez az ízlés rossz ízlés, ne téveszszen meg bennünket: a kapitalisták ma már nem polgárok, az urak nem úriemberek). Ezek a pártok politikai oligarchiák, amelyekben a laikus tagság szerepe elhanyagolható. A párttagság ma kifejezett szégyen, titkolják is. Valamely pártba belépni kimondottan kockázatos, mert úgyszólván senki nem gondolja, hogy a közéleti szerepvállalás önzetlen és önkéntes lehet.

A parlamentarizmus további csonkulását okozhatják azok a tervezett, az alkotmányosan létrejött kormánytöbbség akaratának megvétózására alkalmas testületek - pl. a "Költségvetési Tanács" - , amelyet tekintélyes miniszteriális urak javasolnak: Csillag, Kóka (SZDSZ), Matolcsy (Fidesz). Ezekben a nem választott testületekben hivatalnokok mellett "a gazdaság szereplői" (értsd: a tőkés érdekképviseletek figurái) döntenének a választott országházi többség feje fölött. Már az alig vitatott jegybanki függetlenség is súlyosan problematikus mind a demokrácia, mind a dolgozó többség érdekei szemszögéből: hiszen ez az intézmény a többségi népakarat képviseletétől függetlenül és önkényesen határozhatja meg a pénzügyi politikát. A jegybankok - beleértve az európai központi bankot - merev monetarista politikája bizony az egyik oka az egyensúlyi gondoknak. Nálunk pedig a Magyar Nemzeti Bank vezetése informálisan még a jobboldal politikai akaratának is alá van rendelve; de még ha csakugyan független lenne, akkor is csak a népakarattól és a közérdek képviseletétől volna független, a nagytőkétől nem. De hát a nép akaratát és a közérdeket ma illik lenézni.

A sajtónyilvánosságban a nép megvetésének olyan szimptómáival találkozunk, aminőkkel - parlamenti rendszerekben - az 1830-as évek óta soha. A mérvadó neokonzervatív (neoliberális) kommentátorok "a népszerű intézkedéseket" (tehát azokat, amelyek kifejezik a nép többségének preferenciáit) az ostoba megalkuvás jeleiként írják le. A nép - a politikusok és vezércikkírók többsége szerint - alantas csőcselék, amelynek csak a zabáláson, a lusta hentergésen, a durva nemi élvezeteken jár a kurta esze, s a kereskedelmi médiák mindent megtesznek, hogy ez így is legyen. Korunk politikai platonistái helyeslik a nép alávetésének és "nemes hazugságokkal" való kordában tartásának patinás világnézetét. A választások ünnepi alkalmak, amelyek során a nép kifejezheti az uralkodó osztály egyik vagy másik csoportjával való tiszteletteljes egyetértését, s "a másik fél" iránt mesterségesen gerjesztett gyűlölködésben élheti ki elkorcsosult demokratikus hajlamait: szabad vagyok, mert szabad hatalommániás paprikajancsinak tartanom Orbánt vagy Gyurcsányt vagy Kunczét, nem kívánt törlendő.

Az uralkodó osztálynak és médiaképviseletének konszenzusa megegyezik: az, amit a nép szeretne, megvalósíthatatlan, mert irracionális - és ha irracionális, akkor alacsonyrendű. Kiváló (csakugyan kiváló) közgazdásztól hallottam a rádióban, hogy a munkajövedelmek és a tőkejövedelmek között minőségi különbség van, mert a munkajövedelmek (ahogy valamelyik jeles magyar tőkés mondta: "a termelési költségek bértartalma"...) a fogyasztást szolgálják, a tőkejövedelmek pedig az új beruházást, a bővített újratermelés fedezetét. Kitűnő kollégámnak nem jutott eszébe, hogy a munkaerőt (a dolgozó testét és lelkét) ugyancsak reprodukálni kell, újra kell termelni, és ez nem az ostoba pária léhasága.

A Gyurcsány-féle reformok (kétséges) sorsa mintha azt bizonyítaná, hogy van - hol tragikus, hol tragikomikus - szociáldemokrata végzet.

Mint minden szociáldemokrata, Gyurcsány is satuba került a népi elégedetlenség és a tőke igényei között. Megpróbálta - a számomra a maguk egészében elfogadhatatlan takarékossági intézkedések keretében - az ún. "terheket" a szokásosnál valamivel egyenlőbben szétosztani a társadalmi osztályok között. Evvel inkább kihívta maga ellen a tőkének és a tőke hivatásos híveinek a támadását, mint ha nem csinált volna semmit, folytatta volna "a száz lépés" barkácsolását, és nem csapta volna be - bár olykor kétértelműen kacsingatva rájuk - választóit a polgári rend érdekében. "A hitelminősítő intézetek", "a londoni piaci elemzők" közvetítették a nemzetközi (no jó, legyen globális) tőke nyomását, itthon pedig a "nemzeti" nagytőke közölte brutális nyíltsággal: ha hozzányúlnak a kiváltságaihoz, távozik. "Mehetnek Szlovákiába" - mondta érthető dühvel Gyurcsány; ez a mondás egy napig volt érvényes, mert Szlovákiában a tőkének kedves neokonzervatív gazdaságpolitikát éppen megbuktatta a szlovákiai nép (hogy hány hétre, azt még nem tudjuk). A "mérvadó sajtó" eddigi kritikája jobbról bírálta Gyurcsányt.

Olvasóm! Ha azt látod újságodban, hogy "a kiadási oldalon" is szigorítások kellenek, akkor tudd, hogy ez a nyugdíjadat és körorvosodat ("a szociális kiadásokat") jelenti, azaz a dolgozók és a munkaerejüket eladni képtelenek tönkretételét.

Ha nem adóemelésekkel próbálják közelíteni az egyensúlyt, akkor az adóbevétel növelése helyett nyilván a munkabérek és nyugdíjak értékét kell csökkenteni, az árdrágulást meggyorsítani és még több közintézményt eladni - s ezt az ügyfelekkel megfizettetni.

Ha a Gyurcsány-kormány most szakítana a tőkével, az Európai Unióval és a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel (ami elképzelhetetlen), akkor nem biztos, hogy kivívná a nép háláját, de bizonyosan lesújtana rá a tőke könyörtelen boszszúja. Ha föladja (igen halovány és bátortalan) egyenlőségi megfontolásait, akkor kirobbanthatja a politikai válságot, elveszti pártja baloldalának támogatását s az ellenzék vonakodó becsülését. Mindeközben mindhárom hatalmi ág (a végrehajtó, a törvényhozó és a bírói) súlyos működési és legitimációs válsággal küzd, a helyhatósági rendszert vastüdőn és infúzión tartják, az infrastruktúra, a népjóléti rendszer szétmállóban, hogy az általános civilizációs krízisről, természeti és épített környezetünk pusztulásáról ne is beszéljünk.

Érdekes módon a hallatlan ellenállást egyáltalán nem kemény határozottságával váltotta ki a második Gyurcsány-kormány, hanem a reformelképzelései középpontjában található lényegi kompromisszummal, amelyből következik, hogy megpróbált hozzányúlni a legkirívóbb extraprofithoz. Ezt a gyönge magyar állammal szemben a tőke nem köteles és nem hajlandó eltűrni.

Ugyanakkor a kormány mindent megtett annak érdekében, hogy sehonnan se szerezhessen támogatást. A kompromisszum lényege az volt, hogy mindenkitől elvonjon valamicskét, ezért mindenki haragszik. Ilyen középút a kapitalista osztálytársadalomban nem lehetséges. Előbb-utóbb mindenki döntésre kényszerül. A magyarországi dolgozókkal szemben még érvényesíteni lehetett volna - sajnos - a mai polgári kormány akaratát. De velük és a (kis- és nagy-, nemzeti és nemzetközi) tőkével szemben egyszerre: ez lehetetlen. Tovább lehetne sodródni a tőkésosztály által diktált irányba, ennek azonban korlátja - bár gyönge korlát - a szociáldemokrácia politikai kultúrája.

Megoldást nem látok. De hátha mégis szerencsénk lesz.