Huszonkét napig volt úton, kilencszázhatvan kilométert tett meg, a land-art művészeivel ellentétben azonban nem készített fotót a vállalkozásáról.

- Én ezzel a kaviccsal dokumentáltam az utamat - magyarázza. - Így feláldoztam ugyan a megmutathatóságot, viszont a cselekedetet a kavicsba téve a látvány helyett magát a valóságot nyertem el.

Sűrű mondatok ezek, talán túlságosan is azok. Varga Ferenc azonban mindig így élt, a világot figyelve, állandóan definiálva és újradefiniálva abban magát. Hódmezővásárhelyen született, később Budapestre került, és még véső sem volt a kezében, amikor már elhatározta, hogy szobrász lesz. Hét év telt el ezután. Varga Ferenc elvégezte a gimnáziumot, befejezte az egyetemet, biológiát és kémiát kezdett tanítani egy budapesti középiskolában, majd egyik napról a másikra otthagyta a munkáját. Kilépett, írhatnánk, bár némi pátosz talán jobban kifejezi döntését: követni kezdte álmait.

Furcsa időszak következett az életében. Hajnalban újságot hordott, napközben a Dési-Huber önképző kör foglalkozásain készült a felvételire, délután pedig a budaörsi kőbányában gyakorolt. Első szobrának története nem nélkülözi a regényességet: a követ a siófoki mólóról lopta hozzá Varga, aki negyvenkilós zsákmányát pokrócba csomagolta, és így stoppolt vissza Budapestre.

Huszonhat éves múlt, amikor a képzőművészeti főiskolára került, melynek elvégzése után a villányi művésztelepen dolgozott. Zavarba ejtő dolgokat készített ebben az időben: nyitott kődobozt, hogy lássa, mi van a kő belsejében, gránittükröt, bazaltszobrot, melynek apró lyukait maga faragta kavicsokkal töltötte ki, egyszer pedig egy fa posztamensen körbevágott egy évgyűrűt, hátha így érzékeltetni tudja a mulandóságot. Keleties, mondták néhányan a munkáira. Olyan letisztult, egyszerű, mint a japánoké. A dolog szöget ütött a fejében, és megpályázott egy ösztöndíjat a kiotói egyetemre.

Japán más volt, mint amire számított. Az ottani művészek valami különös, atomkori önkívületben égtek: számítógépes játékokkal dolgoztak, a japán képregényt, a mangát használták fel médiumként, többméteres műanyag rajzfilmfigurákat készítettek, az egyetem egyik csoportja pedig az űrművészettel foglalkozott. Varga jobbára egyedül tett-vett a kőfaragó műhelyben. Szeretett itt lenni, ezek között a nagy kőtömbök között, amelyeket még a sötétben is felismert: az iszapszagú mészkövet, a kénszagú márványt, vagy a gránitot, amiből átható kovaillat áradt.

Magányában aztán különös kísérletbe kezdett. Arra volt kíváncsi, tudna-e élni szobrászat nélkül, vagy ahogyan fogalmazott, le tudja-e magában győzni a szoborfaragás késztetését. Ha el tudná készíteni a legeredendőbb, ős-eredeti szobrot, akkor értelmét veszti a szobrászat, hisz a művész így elvégezte a végső feladatot, mely neki adatott. Aki ugyanis lemerül a tenger fenekére, az már nem tud tovább merülni. Varga ehhez önmaga aktszobrát faragta ki életnagyságban. A kész művet a saját ruháiba öltöztette, közben pedig választ kapott a kérdésére is: nem, szobrászat nélkül nem élhet.

Nem sokkal később különös ötlete támadt. A legapróbb részletekig le akarta rajzolni az egyetem udvarán álló óriási ginkófát. Egy tizenhárom méter magas létraszerű emelvényt készített ehhez, és nekikezdett a munkának, melynek később a Százezer levél címet adta. Egy évig rajzolt, háromszáz lap rizspapírt használva fel végül. A valóságot akarta rögzíteni, ám a valóság ott jelent meg, ahol a legkevésbé sem várta. Egyik vasárnap az egyetem őre rémülten szólt neki, hogy azonnal hagyja abba, amit csinál. Kiderült, Varga már rég méterekkel a kerítés fölött rajzolt, épp egy lakóparkkal szemben, melynek akkoriban különös lakói voltak: a jakuzák. A magasban figyelő férfi látványa kissé nyugtalanítóan hatott a munkában megfáradt gengszterekre, akik ezt szóvá tették az őrnek. Varga természetesen rögtön felajánlotta, hogy átmegy, és tisztázza a dolgot, ám egyszerre hárman ugrottak elé: ne tegye.

Öt évet töltött végül Japánban Varga Ferenc. Doktori fokozatot szerzett, diszszertációját a Szoborfaragásról a technokultúra és a tömegmédia korában címmel írta. Mielőtt végleg eljött volna Kiotóból, még egy különös vállalkozása volt: gránitból faragott egy kontaktlencsét, amit aztán rövid időre a szemébe tett. Mindig érdekelte az anyag, és úgy gondolta, ezzel nem csak jelképesen, de valóságosan is a kő belsejébe lát.

Itthon tulajdonképpen ott folytatta, ahol Japánban abbahagyta. Ahogy Kiotóban a ginkófát, úgy rajzolt le Villányban egy galagonyabokrot, levélről levélre. Aztán négy egyforma arcot készített, egymás után, ugyanúgy, akár egy gép, hogy lássa, van-e különbség közöttük. Volt. Varga ebből arra következtetett, hogy még a lélektelenül végzett munkában is létezik valami kitörölhetetlenül emberi.

Közben harmincnyolc éves lett Varga Ferenc. Családja nincs, pályázatokból tartja fenn magát, mert eddig még egyetlen művét sem adta el. Az idő talán neki dolgozik. Ő mindenesetre egész nap farag vagy a szobrászaton gondolkozik.

"Erős a gyanúm, hogy számomra nincs már több lehetőség a szoborfaragás megtagadására. A szobor faragása közben saját állapotomat a "helyén lévő ember állapota" kifejezéssel írtam le. Ez a feladatát teljesítő, az élethivatását elvégző ember állapota. A "helyén lévő ember állapotánál" hitelesebb állapotot nem tudok elképzelni.", írta egy éve a disszertációjában.

Egyelőre nem tudunk róla többet mondani.