Mindig szerette azt, ami nehéz és mozog. Egy dömper, vonat vagy úthenger láttán rögtön dobogni kezdett a szíve, mégis úgy gondolta sokáig, életét sütővasak és hajcsavarók között tölti majd el. Fodrásznak készült tehát Klonkáné, könyvkötő lett belőle. A nem éppen jelentéktelen változást zokszó nélkül vette tudomásul, mint mindent a világon: ez van, ezt kell szeretni. A rendszerváltás után aztán megszűnt a munkahelye, és az asszony hirtelen a szegedi munkaközvetítő irodában találta magát. Az ügyintéző egy visszautasíthatatlan ajánlattal lepte meg: legyen villamosvezető.

Klonkáné tízéves volt, amikor először ült villamoson. A család akkor költözött be Orosházáról Szegedre, és neki a járműben két dolog tűnt fel rögtön: nagy és hangos. Sok évvel és jó néhány átképzéssel később egy ugyanilyen nagy és hangos szerkezetet kezdett vezetni, melyet hivatalosan SzVV-nek neveztek, de mivel nagy, benga monstrum volt, mindenki csak bengálinak hívta.

Az asszonynak tetszett a közlekedésieknél. Járt az 1-es villamos vonalán és a 4-esén, néha a 2-esre osztották be, így kötött pályán barangolta be Szegedet. Voltak jobb és rosszabb napjai, négy apró balesete, melyek mindegyikénél elcsodálkozott az autósok felelőtlenségén, de mivel nagyobb baj nem történt, gyorsan napirendre tért fölöttük. Szóval eltelt tíz év, és eltelt volna talán még egyszer-kétszer ugyanennyi, ám nemrég a főnökségre hívatták az asszonyt. Viszonylag egyszerű dolgot kértek itt tőle: induljon egy villamosgyorsulási versenyen.

Az eszement ötlet Kurtyán Ferencnek, a Magyar Gyorsulási Szövetség elnökének fejében született meg. A harminchét éves férfi ugyanis úgy gondolja, az élet fakó, sivár és unalmas, némi színt csak az egymással versengő járművek látványa lophat belé. Ennek érdekében rendezett már gyorsulási versenyt jet skiseknek és harckocsizóknak, de összeeresztett már repülőgépeket is, melyeknek a szabály értelmében nem volt szabad két méternél magasabbra emelkedniük. Ezúttal a Szegedi Közlekedési Vállalatot kereste meg. Az igazgatónak elmagyarázta, hogy érzése szerint a közlekedési alkalmazottakat nem becsüli eléggé a társadalom, ezért valahogy fel kellene hívni rájuk a figyelmet - egy villamosgyorsulási versennyel például. Ez volt az a pillanat, amelyet Kurtyán később úgy írt le, hogy az igazgatónak kipattant a szeme. Legyünk azonban igazságosak: az első sokk után a vállalat vezetője beleegyezett a versenybe.

Ezen a ponton került tehát a képbe Klonkáné Kis Borbála. Hogy pont rá esett a választás, annak teljesen prózai oka volt: épp ráért a verseny idején. A szegedi Kossuth Lajos sugárút százméteres szakaszán megrendezett összecsapásra Szegedről, Debrecenből és Budapestről összesen tizennyolcan jöttek, hogy eldöntsék, ki a "sínek Alonsója". Az első futamban a kisorsolt párok küzdöttek, majd a második futamban a futamgyőztesek a futamgyőztesekkel, a vesztesek pedig a vesztesekkel álltak párba.

Klonkáné taktikája egyszerű volt: közvetlenül az indulás előtt feloldotta az úgynevezett rögzítőféket, aztán a jelre csak nyomta, nyomta, nyomta, ami az áramszedőn kifért. Háromszor ült a Tátra fülkéjébe, és mindháromszor győzött. A döntőben egy debreceni versenyzővel került össze, akire majdnem fél villamosnyit vert a célban. Aranyérmet ugyan nem osztottak, de a verseny végén kapott egy oklevelet, valamint egyéves előfizetést az Indóház című tematikus magazinra. Hogy a lap a vonatokról szól? Klonkánét cseppet sem zavarta.

Sínen megy az is.

Rendeztek már gyorsulási versenyt jet skivel és harckocsival, de villamossal valahogy tisztább, szárazabb, biztonságosabb volt az egész