Különverseny a civilekért?
Mint tudjuk, az 1989-es rendszerváltók jóslatai az új rendszer természetéről nem igazolódtak, gondoljanak csak vissza kritikusaim saját reményeikre. Szertefoszlottak az "emberarcú kapitalizmus" utópiái. Ám kritikus barátaim ebből az új helyzetből ez alkalommal - sajnos - nem vonták le azt a következtetést, hogy a hazai civil társadalom fejlődése, forma- és gondolatvilága, keretei és struktúrái igen sokfélék és különbözők.
Én örülök, hogy kritikusaim ma már úgy vélik, nálam erőteljesebben, radikálisabban és jobban képviselik az antikapitalista baloldal ügyét, optimistábban látják közeli perspektíváit. Ennyit a későbben jövők előnyéről. Én pedig valószínűleg túlságosan is beleragadtam a problémák kusza világába az elmúlt 18 évben, talán nem látom a fától az erdőt. Abban viszont biztosan igazuk van kritikusaimnak, hogy nem veszem észre az antikapitalista civil társadalom kifejlődésének új elemeit a Védegyletben, nem látom meg a "legtehetségesebb fiatal baloldaliakat" sem "a hazai jobboldal misztiko-fanatikus hívének", Karátson Gábornak, "a magyarországi politikát gnosztikus módon látó környezetvédő aktivistának" a környezetében, sem a "nemzeti kapitalizmus" igézetében fellépő "antiglobalisták" körében. Nem bizony. De isten őrizz, hogy még kritikusaimat is kioktassam, mint ahogyan állítólag a "civil társadalommal" tettem, mégis félve megkérdem, talán az én "kioktató hangnemem" tartja vissza a "fiatal és nem fiatal civileket" az antikapitalista rendszerkritikától?
Azt hiszem, Szalai Erzsébet és Tamás Gáspár Miklós ambiciózus cikkének igazi szándéka inkább az, hogy szélesebb bázison üzenjen hadat a várható újabb neoliberális megszorító intézkedéscsomagnak. Ha pontosan értem írásuk tartalmát, abban egyetértünk, hogy jó lenne, ha a civil szervezetek rendszerkritikai irányba terelnék tevékenységüket. Kritikusaim úgy gondolják, hogy ebben a nemes törekvésben a civil szervezetek politikai elkötelezettségtől függetlenül vennének részt. A feltételezés szép, ha némileg romantikusnak is tűnik. Hamarosan választ kapunk a kérdésre, hogy ki áll a rendszerkritika alapján, és ki nem. Mindenesetre eleddig nem fordult elő, hogy a pártokkal szemben a magyar civil szervezetek közös, világos baloldali antikapitalista állásponttal rukkoltak volna ki. Én most is azon leszek, hogy barátaimmal együtt az önként vállalt feladatainknak eleget tegyünk, hogy megmutassuk a társadalmi egyenlőtlenségek igazi okait, forrásait.
A Baloldali Alternatíva Egyesülés dokumentumai vagy az Eszmélet folyóirat számainak többsége 1988 óta éppen azokat az egyetemes követeléseket vetette fel a civil szervezetek nevében és számára, amelyeket most Várady Tibor is helyesen sorjázott írásában (Az érvénytelen szavazattól a rendszerkritikáig, május 4.). De a nagy kérdés az, hogy e követeléseket ma mely szervezetek vállalják és melyek képesek mögéjük társadalmi-politikai erőket felsorakoztatni. Nem akarunk frázishősök lenni. Soha nem elegendők pusztán a jelszavak, mindig szükség van megvalósíthatóságuk helyi és nemzetközi feltételeinek megmutatására is. De milyen szervezetek képesek ezeket a törekvéseket egyesíteni, hol vannak ilyenek egyáltalán? Sem "történetfilozófiai" válaszokat, sem távlatos elméleti felvetéseket nem lehet a kapitalista politika mindennapjaiban "megmérni". Más logikák, más "törvények" uralkodnak a filozófiában és megint mások a politikában. Kritikusaimnak is tudniuk kell, hogy aki ezekben a szférákban hatékonyan és hitelesen akar megnyilatkozni, annak be kell tartania a rájuk jellemző logikákat és törvényeket.
Szalai Erzsébet és TGM is, akik más értelmiségiekkel együtt nyakig merültek a baloldali politika szellemi és erkölcsi megalapozásában, pontosan tudják, hogy a legnagyobb "civil szervezetek", a szakszervezetek nélkül - bárhogyan ítéljük is meg történelmi szerepüket és intellektuális-morális állapotukat - semmilyen érdemi szociális követelés nem realizálható a liberális gazdaságpolitikai és szociálpolitikai elképzelésekkel szemben. Éppen így kritikusaim kicsit doktrinerek, nem realisták, amikor nem látják, hogy bizony az MSZP baloldali csoportjaira, platformjaira is szükségünk lehet. Hiszen a civil szervezetek sem érték el azt a szervezettségi fokot, hogy a neoliberális gazdasági trendeket egyedül viszszafordítsák. Kritikus barátaim is tudják, hogy nagyon könnyű hangzatos politikai és szociális célokat felállítani, de nagyon nehéz megvalósításuk szervezeti alapjait felmutatni. Márpedig enélkül a rendszerkritikai baloldal "félkarú óriás". Nemcsak az egész rendszer átalakításának koncepciója kell ide, hanem a megvalósításhoz szükséges gyakorlati átmenetek és közvetítések kidolgozása, a mozgalmi és szervezeti feltételek kialakítása is. Megértem kritikusaim kérlelhetetlen álláspontját és igen bátor kiállását a "kommunizmussal" szemben, de figyelmeztetném őket arra, hogy ne ismételjünk meg egy régi, nagyon balos hibát, most megint ne a szociáldemokrácia legyen a fő ellenségünk, még akkor sem, ha fő erői a kapitalizmus reformjában, az "emberarcú kapitalizmus" utópiáiban hisznek. A XX. század tanúsága szerint ez a balos hiba olyan súlyos szektás tévedésen alapult, melynek megismétlése ma már inkább csak tragikomikus lenne, s még hatásos értelmiségi póznak sem volna jó.
Persze mindaddig, amíg a világ jobb irányba fordul, barátaimmal együtt én is abban reménykedem, hogy számos civil szervezet kapcsolódik majd hozzánk és mi is hozzájuk, ha tiltakozásra kényszerülünk azért, mert a Brüsszelből diktált elkerülhetetlen gazdasági-pénzügyi megszorítások terheit döntően nem a társadalom felső rétegeire, az új burzsoázia mesés profitokat "elnyelő" csoportjaira hárítják. Erre vonatkozóan fontos megjegyzéseket tartalmazott Andor László nemrégen éppen a Népszabadságban közölt írása (Találkozó a sorssal, április 25.).
Máris meghirdethetjük a - korábban a miniszterelnök által is felvetett - vagyonadó bevezetésének szükségességét, amelyből befolyó összegek egy részét a munkásfiatalok, a hátrányos helyzetűek iskoláztatásának javítására, az egészségügy ingyenességének, az állami kezekben maradó társadalombiztosításnak a megtartására és a szegénység felszámolására fordíthatná a kormány. Már most kezdhetjük gyűjteni a civil szervezetek közreműködésével a támogatók aláírását!
Egy másik kritikusommal, az általam nagyra becsült Csapody Tamással sem hiszem, hogy nagyon különböző véleményen volnánk a politikai pártok történelmi funkcióit tekintve (Naivitás és felelőtlenség, május 2.). Bár meglepő, hogy tőlem tudta meg, a civil szervezetek között is lehet jobb- és baloldali, de ezen az "apróságon" ne vesszünk össze. Keressük azt, ami összetart, s ez a béke ügye. Mégis, ha már léteznek e pártok, és vannak a támogatóik között békepártiak, támogatásukat ne szégyelljük, hanem dicsekedjünk vele. Bármennyire kritikailag szemléljem is az MSZP mint polgári reformpárt teljesítményét, mégiscsak pozitív dolog, hogy baloldali platformjai, tagjai rokonszenveztek mind az 1999-es, mind a 2003-as békedemonstrációkkal. (Ettől még a párt más irányzatai szemben állhattak e felfogással, ez egy ilyen szerveződésű párt.) Igaza van Csapody Tamásnak, hogy a részvételüket nem deklarálták, mert tiszteletben tartották a szervezők kérését, hogy a pártok ne jelenjenek meg a "civilek" között, mondván, a békemozgalmat ne használják fel pártcélokra. De a jeles békeaktivistát megcsalja az emlékezete: feleannyian sem lettünk volna a baloldali tüntetők tömegei nélkül... Csapody Tamás nagy érdeme volt 2003-ban, hogy a tüntetésen felvette a küzdelmet a szélsőjobboldali, rasszista üzeneteket megfogalmazó egyénekkel és csoportokkal. Az akkor tudatosan szított incidens miatt a baloldali tüntetők jobbára "elillantak" a Hősök teréről, megértve a kialakult helyzet sajátszerűségét, megértve az erőszak elkerülésének szükségességét egy békedemonstráción. Jelzem, azóta Magyarország katonai szerepvállalása - Csapody Tamás állításával ellentétben - csökkent. Világosan látná ezt a kolléga, ha például a lengyel részvétellel vetné egybe a magyart. És ebben szerepe volt a mi békedemonstrációnknak is, nem érdemes saját teljesítményünket alábecsülni. Egyetértünk és összetartunk abban, hogy jó lenne, ha végre megszűnne minden háborús katonai részvétel mindenhol a világon. Ám ennek feltétele, hogy feltárjuk a háborúk okait és megszüntetésük útját-módját! Ez valóban minden civil szervezet alapvető dolga az egész világon - beleértve a szakszervezeteket és a pártokat is.
