Ám mint sok mindenkit, engem is kihoztak a béketűrésből a jobboldal némely szónokainak ásatag, agresszív és veszedelmesen reakciós tételei, amelyek minden elavultságuk és dőreségük ellenére - és a látszat ellenére - viszonylag koherens politika részeit jelenthetik. Ezt a politikát pedig a szabadságszerető magyar honpolgároknak vissza kell utasítaniuk, akkor is, ha még annyira se kedvelik a jelenlegi kormánypártokat, mint e sorok írója, márpedig én csöppet se kedvelem őket.

Milyen politikáról van szó? Röviden: hiteltelenül tekintélyelvű és represszív politikáról. Azért hiteltelen ez a politika, mert a tekintélyben való őszinte hit nem az igazi eszmei forrása; a tekintélyt - amelyből az igazi konzervatívok kiindulnak, s amelynek hagyományba ágyazott szellemi hatalmát akkor se tudnák megkérdőjelezni, ha akarnák - ez a politika csak eszköznek tekinti eklektikus és zavaros céljai megvalósításához. Ennek a politikának a számára a társadalmi konfliktusok szégyenletes betegségek, aberrációk, amelyeket az amúgy egységes nemzet kitaszít magából, a szélekre száműz (marginalizál), majd elfelejt, miközben az "egészséges" többség zavartalanul éli a maga dolgos és engedelmes életét, amelyet a szagosmise és a szappanopera tesz elviselhetővé. Ennek a jobboldali politikának a világában nem illik megkérdezni, hogy ki van hatalmon, ki irányít és kinek-minek az érdekében: az egység minden, s a vezér voltaképpen nem is vezérel, mert ő csak az egység szentséges kelyhe, személytelenül és érdekmentesen.

A jobboldal szexuális politikája simán illeszkedik ehhez a butuska antiutópiához.

Vegyük a súlyosan zavart Mikola István kijelentését a "szinglik" hordáiról, akik, illetve amelyek fülbevalóval a nyakukban (?) vonulnak technozenére az Andrássy úton. A "single" kifejezés Észak-Amerikában és általában az angol nyelvterületen azt a személyt jelöli, aki nem él házasságban vagy állandó partnerkapcsolatban: ilyen személy a hajadon, az agglegény, a nőtlen, az elvált, a valaha "vénkisasszony"-nak nevezett, férjezetlen nő, az özvegyasszony, özvegyember, valamint az a magányos nő vagy férfi, aki szeretne ugyan társra lelni, de balszerencséjére ez nem sikerül neki. Ennyi az egész. A kifejezés azért terjedt el a korábbi szinonimák helyett, mert egyre kevesebb a házasság, ezért az együttélésből kimaradtakat a "nőtlen", "férjezetlen", "özvegy", "hajadon" már nem írja le pontosan. A magyar "szingli" kifejezés, az angol fordítása-ferdítése - enyhe jelentéseltolódással - mindössze azokat a társ nélküli személyeket jelöli, akik hosszabb-rövidebb időre lemondtak arról, hogy valamiféle partnerkapcsolatot hozzanak össze, és megpróbálnak (így is) viszonylag kellemesen és vidáman élni, amit nem lehet rossz néven venni tőlük, gondolom.

A mai társadalmon láthatólag kívül élő dr. Mikola ezek szerint azt képzeli, hogy 54 éves elvált asszonyok és 62 éves megözvegyült munkásemberek, prosztatanagyobbodással küszködő agglegények és fájós térdű vénlányok meg elfoglalt, őszülő főorvosok vonaglanak félmeztelenül az Andrássy úton, lüktető technozenére. Nem tudja, hogy azok, akik ilyesmiben részt vesznek, életerős huszonévesek, akik alig tudják lerázni az udvarlóikat, kérőiket, nem hogy a magány rémével viaskodnának; bár persze ha nem is sokan, vannak magányos fiatalok; mindig is voltak. Mikola dr. számára a szentségi házasságon kívül élő magyarok - az abszolút többség! - perverzek, abnormálisak, petyhüdtek és csúnyák.

Mikola Istvánnak elment a szép esze. (Ezt nem szó szerint, pszichiátriailag értem, habár az a kijelentése, amely szerint a Gondviselés rajta keresztül működik, az glosszolália, révületben való automatikus beszéd, ami kissé aggasztó, de a választási kampány után nyilván majd elmúlik.)

Az is aggasztó lenne - ha Semjén Zsolt, a KDNP elnöke, fideszes képviselőjelölt nem volna kelet-európai politikus - , hogy valakinek annyira kényszeres, középponti gondolata legyen a homoszexualitás, mint ennek a szegény, szánalomra méltó felebarátunknak. Ez a Kaczynski-klón (s micsoda szerencse, egyszerre két, teljesen egyforma Kaczynskinak lehet a klónja) azt képzeli, hogy a homoszexualitás deviancia - más szóval az átlagtól eltérő, de bűnös és büntetendő-gyógyítandó eltévelyedés, amelyről kis akaraterővel le lehet szokni, mint a maszturbációról. A tudomány régen megállapította, hogy a homoszexualitás az emberi nemiség normális variánsa, eredete többnyire genetikai, minden történeti korszakban, társadalomtípusban és kultúrában ismert. Az Ószövetség ugyan elítéli - de hát az Ószövetséget olyan emberek írták, akik nem találtak magyarázatot az évszakok váltakozására, és nem tudták, miért esik az eső.

Az evangélium azonban mindenfajta szexualitástól elzárkózik, mint ahogy mindenféle pusztán emberi köteléktől, elsősorban a családtól, házasságtól, rokonságtól, háztartástól, tulajdontól: az evangélium csak az Istenre vonatkozást fogadja el. Az egyházias-felekezeties (klerikális) hagyománynak ehhöz nem sok köze van.

Az eléggé konzervatív és hagyományhű észak-amerikai episzkopális (anglikán) egyház nyíltan meleg püspököket és érsekeket szentel föl mostanában; a mennykő még nem csapott beléjük. Sőt: pedofil botrányaik sincsenek, mint az e tekintetben merevebb - bocsánat - felekezeteknek.

Semjén dr. szó szerint megismétli a Jobbik alelnökének ismeretes óhaját az SZDSZ politikai megsemmisítéséről, amely Jobbikhoz (Deutsch-Für Tamás szerint) a Fidesznek semmi, de semmi köze. Miért is kell valakinek a magyar liberális párt eltiprására törekednie, ha előítéletes, kényszeres, prűd homofób? Azt hiszem, nem elsősorban lélektani okokból.

A liberális hagyomány biopolitikai és szexuálpolitikai bizonyítványa egyáltalán nem olyan fényes. (Habár az antiklerikalizmus csakugyan nemes szabadelvű örökség, közelebbről a keresztyén szabadelvűség öröksége, olyan embereké, mint a mélyen hívő katolikus Deák Ferenc és br. Eötvös József meg a mélyen hívő református gr. Tisza István. A "szabad egyház szabad országban" jelszó a nagy katolikus államférfitól, Montalambert gróftól származik, aki a keresztyénség megújulását remélte az egyház világi hatalmának fölszámolásától. A latin-amerikai "fölszabadítási teológia" bebizonyította, hogy igaza volt.) A tizenkilencedik századi liberalizmus rasszista érvekkel igazolta a feketék rabszolgaságát és a gyarmati hódítást (vö. Domenico Losurdo: Controstoria del liberalismo, Bari: Laterza, 2005). John Stuart Mill - akitől szintén nem állt távol a rasszizmus - feminista volt ugyan, de ebben egyedül állt a liberális miliőben, ekkoriban a szociáldemokraták voltak csak feministák a nagy eszmeirányzatok és mozgalmak között. A kontinentális liberális pártok - Németországban, Hollandiában, Dániában vagy Romániában - jobboldali pártok, piacbarátok, de emancipációs törekvéseik igen gyöngék. Az SZDSZ különlegessége, hogy az állampárti diktatúrával szemben álló demokratikus ellenzéktől megörökölte 1968 és az új baloldal politikai kultúrájának bizonyos elemeit, a harcias antirasszizmust, némi halvány kvázi-feminizmust, a melegek egyenjogúsításának követelését, a drogliberalizáció kívánalmát stb. Ilyen a brit liberális párt is, de ez utóbbi nem neoliberális a gazdaságban, ellenzi az új imperializmust, antiglobalista, része a nemzetközi békemozgalomnak és általában is balra áll a Tony Blair-féle New Labourtől. Az SZDSZ a radikálisan jobboldali gazdaság- és társadalompolitika és a baloldali kulturális és biopolitika (szervetlen) elegye, s evvel mindmáig meghatározza - szerintem nem szerencsésen - a magyarországi "modernség" fő irányát ("piac + emberi jogok", tolerancia, pluralizmus, individualizmus stb.).

Magyarországon kívül a feminizmus, a faji-etnikai és a szexuális kisebbségek egyenjogúsítása nem kiváltképpen liberális, hanem általános baloldali magatartás és politika. (Az amerikai liberálisoknak a faji-etnikai és szexuális kisebbségeket érintő politikája hasonló a magyarországi liberálisokéhoz, de az amerikai liberálisok a gazdaságban szociáldemokraták, a világpolitikában antiimperialisták és antiglobalisták, mentesek az iszlámofóbiától és egyebektől, amelyek ott a konzervatívokat jellemzik.) A baloldali biopolitika (faji-etnikai és szexuális egyenjogúság, környezetvédelem, feminizmus) az utóbbi három évtized nagy sikere nyugaton, sőt: a baloldal egyetlen sikere, hiszen a többi (egalitárius, antiimperialista, békepárti) törekvése egyelőre nem mondható győzedelmesnek.

A melegek elnyomása - általában: a kisebbségek elnyomása - ma ideológiailag elfogadhatatlan mindenütt. A magyarországi ("keresztyén-nemzeti") jobboldal nőellenes és homofób beállítottsága nálunk is - enyhén szólva - idejét múlta. Az SZDSZ (amelyből én rég kiléptem, és amelyhez hosszú évek óta nincs közöm) föllépése a faji szegregáció ellen a közoktatásban, föllépése a nők bántalmazása ellen, a melegek jogaiért dicséretes és támogatandó a szabad társadalom minden híve számára, akkor is, ha a párt messze nem volt elég határozott, következetes és elvszerű ezekben a kérdésekben (sem). Mivel a hivatalos magyarországi "baloldal" (azaz az MSZP) mindezekben az ügyekben eléggé konzervatív és félénk, a koalíciós partner és a "liberális" (nálunk a nyugatias baloldaliakat is így nevezik, hiszen a "baloldali" szó oly gyakran csak a piaci valláshoz megtért kádáristát jelenti) értelmiség nyomása nem tett neki rosszat. (Miközben persze MSZP-s sajtólevelezők és "betelefonálók" szokványos álszent álláspontja az, hogy a melegprobléma marginális, nem fontos.) Semjén dr. a többség nézeteire hivatkozik, holott Magyarországon sokkal több meleg és leszbikus van, mint ahány híve van a KDNP-nek.

A liberálisok nem adják okát annak, hogy a nemzeti-konzervatív jobboldal miért represszív szexuális kérdésekben. Szerintük, úgy látszik, a jobboldal kétségtelenül heteroszexista, fallokrata, homofób és nőgyűlölő (mizogin) vezetőinek rosszindulata és tudatlansága az ok. Pedig az ok más: a "vadkapitalizmus" különösen elvadult formája - amelyet a Fidesz-KDNP képvisel nálunk - követeli meg, hogy a munkaerő reprodukciójának költségeit úgy tartsák alacsonyan, hogy ingyen házimunkára kényszerítenek sokakat, elsősorban a nőket. A nem konvencionális együttélési formák aláássák annak a magától értetődését, hogy van olyan (értéket és értéktöbbletet létrehozó) munkatevékenység, amelyet még mindig ingyen sajátítanak ki, akár a késő bronzkorban, hogy evvel is növeljék az átlagprofitot. A patriarkális család ("mi lesz ebédre, anyukám?") a kizsákmányolás eszköze, ezért kell oltalmazni inkvizítori-csendőri tónusban.

A jobboldal a magas jövedelmű, magas státuszú, fehér, katolikus, heteroszexuális, középkorú, nős, tipikusan vidéki városban élő férfiak elképzelt érdekeit képviseli - és azt hiszi, ezek az érdekek a pszichológiai és politikai represszió beszédmódját és módszertanát követelik meg. Jellegzetes reakció (a szó mindkét értelmében "reakció") volt dr. Mikola másik hírhedt kijelentése a "körmös"-ről: Mikola dr. (orvos! humanista!) azt képzeli, hogy a diszgráfiás-diszlexiás gyerekek fizikai bántalmazása a célra vezető pedagógiai módszer.

Aligha célszerű, hogy ilyen emberek próbálják meg kormányozni Magyarországot. Én ellenfeleiktől se várok sokat. De a represszió, a fizikai erőszak és az alkotmányellenes, nyílt diszkrimináció magasztalása talán halkabb lesz. Annyit talán elvárhatunk, hogy a mindenkori magyarországi kormányzat értse: a köztársaság nem üres duma, hanem az egyenlő honpolgárok politikai közössége. Ez eszmény, nem realitás: de az eszmény képmutató dicséretét is többre kell tartanunk, mint durva meggyalázását. A köztársaság szemszögéből a cigány építőmunkás, a meleg programozó, a csecsemőjét egyedül nevelő anya, a színes bőrű bevándorló (vagy a munkanélküli, a hajléktalan, a rokkant, a szenvedélybeteg, az elmegyógyintézeti ápolt, az autista kisgyerek) épp annyit ér, mint az esztergomi érsek vagy az államelnök. Az, hogy valójában távolról sem egyenlők, nem természetes, hanem leküzdendő hiba.

Le is fogjuk küzdeni.