Az csak szerencsétlen véletlen, hogy velem szemben egy "no name" angol szerző sikerületlen könyvét idézi éppen akkor, amikor az angol nyelvű marxista társadalomfilozófia, gazdaság- és politikaelmélet erőteljes fejlődést mutat, és akadémiai-egyetemi befolyása jelentékenyebb, mint valaha. Michael Newman igen rossz könyve - amelyet balszerencsémre én is olvastam - nem jelenthet tekintélyérvet ebben a vitában. De ez nem érdekes, Hegyi Gyulának nem szakmai kötelessége ezeket az intellektuális fejleményeket ismerni. (Hogy azok, akiknek kötelességük lenne, se ismerik őket, az más lapra tartozik.)

Ami ebből fontos: Hegyi (és sok más, a "Marx-felejtéstől" delejezett szerző) azt képzeli, hogy a szocializmus az egyenlőség ún. "értékeit" képviseli, ezért lehet kiegészíteni sok minden mással, ami ugyanebbe az irányba mutat. Az egyenlőség a polgári forradalom nemes célja - ezért az egyenlőség a legkülönfélébb polgári demokratikus irányzatok alapelve, beleértve a klasszikus liberalizmus egyik fajtáját -, ennélfogva a szocializmusnak nem külön princípiuma, hiszen az egyenlőtlenség minden szocialista elmélet (és különösen a marxizmus) számára nem ok, hanem következmény. Az egyenlőtlenség orvoslása központi-állami újraelosztás révén - függetlenül az eszmény megvalósíthatóságától és problematikus társadalmi és politikai következményeitől - elvben összeegyeztethető a kapitalizmus különféle válfajaival (tehát a tőke és a munka elkülönülésével), ám a szocializmus nem egyeztethető össze a kapitalizmussal. A "közvetlen demokrácia" is nemes eszmény. Meg is valósult és kitűnően működik - Svájcban. Azt pedig ne mondja senki, hogy ennek ellenére Svájc nem polgári állam.

Hegyi Gyula azt mondja - s ez cikkének veleje -, hogy "TGM képtelen akár egyetlen jó szót leírni a »létező szocializmusról«, s ma is ugyanolyan dühös indulattal ír róla, mint amikor jobboldali liberális volt". Ez egyrészt tárgyilag nem egészen igaz. Amikor - magamra vonva mindenféle villámokat és mennyköveket - pár évvel ezelőtt "a rendszerváltás bukásáról" írtam, némi keserűséggel voltam kénytelen elismerni, hogy az 1989 előtti diktatúra sok tekintetben fölülmúlja utódját: nagyobb volt benne az egyenlőség, sok tekintetben jobb a szociális biztonság, igen fontos rétegeknek magasabb volt a reálbére, mint most; el kellett ismernem, hogy kétmillió munkahely szűnt meg, hogy a hivatalos és a rejtett munkanélküliség elviselhetetlen, hogy a magaskultúra hanyatlik. A régi rendszer nálam is engesztelhetetlenebb kritikusa, a kiváló szociológus (volt ellenzéki és volt emigráns) Kemény István is kénytelen volt - az igazsághoz híven - kimondani, hogy a romák helyzete (az ő kutatási területe) 1989 előtt kevésbé volt reménytelen, mint ma, az egyenlőtlenség kevésbé volt éles, a "kettészakadás" és a szociális "kirekesztés" kevésbé volt tragikus, mint ma.

Amit tárgyilag Hegyi Gyula számon kér - kurtára fogva: azt, hogy elismerjem a sztálinista és posztsztálinista rendszer modernizációs teljesítményét, a hatalmas mobilitást és a feudális-kasztos-személyi függőség és szolgalelkűség megszüntetését -, azt már "jobboldali liberális" (pontosabban: liberális konzervatív) koromban is teljesítettem, mert akkor se voltam vak, és az általa említett mozzanatokról azóta is (benyomásom szerint elismerő tárgyilagossággal) írtam nem is olyan régen e hasábokon ("Fölszabadulás", Népszabadság, 2005. április 4.). Összhangban olyan különböző gondolkodókkal, mint Szekfű Gyula és Bibó István, én is úgy vélem, hogy 1945 igazi forradalom volt. Bírálómnak, mielőtt megbírál, illenék tájékozódnia, melyek a voltaképpeni nézeteim az érintett tárgyban. (Ez nem lehet az olvasó föladata.)

Másrészt: csakugyan nem óhajtok szeretettel írni az 1989 előtti rendszerről. Ennek az okai - szerény nézetem szerint - nyilvánvalóak. Nem azért szakítottam a szabadelvű iránynyal, mert kevesebb szabadságot óhajtanék, mint a liberálisok, hanem azért, mert többet.

Továbbá: 1945 forradalma és a rá következő mély átalakulások csakugyan megszüntették a csaknem hűbéri nagybirtoknak a kelet-európai fejlődést gátló uralmát, továbbá megszüntették a csak részlegesen kifejlődött piaci rendszert. A piaci elemek háttérbe szorulása a parancsgazdaságban, továbbá a tulajdon és a termelésirányítás funkcióinak szétválasztása azonban nem szocializmus. (Ezt részletesebben fejtettem ki a Kis Jánossal folytatott eszmecserém alkalmával.) Az élőmunka alávetése a tőkének épp annyira (ha nem is épp úgy) érvényesült az államkapitalista diktatúrában, mint a tőkés rendszer más változataiban. Nem véletlen, hogy a kommunista pártok által irányított központosító-újraelosztó, piacellenes rendszer kivétel nélkül minden esetben véres diktatúra formáját öltötte, ha nem is mindvégig. Ezen tisztességes embernek nincs mit védelmeznie. Akkor se, ha a rendszer bizonyos előnyei tagadhatatlanok, s ennyiben tanulmányozandók és tanulságosak. Hozzátenném, hogy amikor én a hetvenes években (egyre élesebben) szembefordultam az 1989 előtti kelet-európai rendszerekkel, akkor nem voltam kevésbé baloldali, mint most. A demokratikus ellenzékhez radikális baloldaliként csatlakoztam a hetvenes évek legvégén. A jobboldali epizód - bár a legismertebb - szellemi pályámon kitérő volt.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a "létező szocializmusnak" titulált államkapitalista diktatúra teljesítményei nem egyedülállók. Hozzájuk igen hasonló modernizációs vívmányokról számolhat be a történetíró a nyugat-európai, szintén (bár kevésbé) piackorlátozó jóléti államokban a második világháború után. Sokan elfelejtik, mekkora elmaradottság uralkodott Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia bizonyos vidékein, hogy a szétrombolt Németországról, Belgiumról ne is beszéljünk. A sikerek: egalitárius népjóléti politika, extenzív iparfejlesztés, tervezés, a fogyasztói kereslet állami serkentése, a tudomány befogása a modern ipar hámjába - ezek nem a szovjet típusú rezsimek egyedülálló sajátosságai. A jóléti államok fejlődése a fölhalmozási ciklus végén kifulladt Nyugaton és Keleten egyaránt. Erre következtek a neokonzervatív-monetarista reformok Nyugaton és az "új mechanizmus" félpiaci reformjai Keleten: egy időben! Az okok hasonlóak voltak. A keleti államkapitalizmus gazdasági, szociális sajátosságai, sajátszerűségei történetileg zsugorodni látszanak az idő múlásával. A legtöbb nyugat-európai ország azonban nem (iszonyú méretű problémáival együtt se) volt olyan rendőrállam, amelyben a törvényes kormány vezetőjét mondvacsinált pörben halálra ítélik, kivégzik és arccal lefelé temetik el névtelen sírban - hogy a többi áldozatokat (számuk 1917 óta több millió) ne is említsük. (Ez nem jelentheti természetesen a nyugati imperializmus - különösen a periférián végrehajtott - gaztetteinek eltussolását.)

Nem vitatom, hogy a nyugati, kelet-európai, ázsiai, latin-amerikai kommunista pártok ellenzéki pozícióban elértek a dolgozók számára hasznos részeredményeket, és nem tagadom a megtévesztett, vakhitű kommunista militánsok hősiességét, önföláldozását és olykor tragikusan nagy formátumát se.

De Hegyi Gyula többet mond ennél. (S itt nem arra célzok, hogy Marxot annak a rendszernek - a "füstös kémények" ipari kapitalizmusáénak - az apologétájává nevezi ki, amely ellen Marx egész életében küzdött.) S amit mond, az fölöttébb érdekes. "TGM-nek azzal is számot kell vetnie (ha állandó otthont keres a baloldalon), hogy a magyar baloldal potenciális tömegbázisa némi nosztalgiával gondol az egykor volt »magyar szocializmusra«. [...] ...Provokálni [n]em célszerű milliónyi aktív és nyugdíjas kétkezi dolgozó emlékét egy egyenlőbb társadalomról. (S osztályok, ugyebár, nem tévednek, kedves TGM?)"

Először is: mit jelent az, hogy "osztályok nem tévednek"? Egyszerre van - ráadásul cáfolhatatlan - igaza mind a burzsoáziának, mind a proletariátusnak? Nem lehetséges "hamis tudat"? Vagy azt kellene gondolnom Hegyi szerint, hogy százezer magyar prolinak igaza volt, amikor (bár csak az osztály kisebbsége) a nyilasokra szavazott? S egyidejűleg azoknak is igazuk volt, akik a szocdemekre szavaztak? A kitűnő hírlapíró ezúttal, attól tartok, értelmetlenségeket beszél - nyilván a hév ragadta el, ami bocsánatos dolog. (És hogy lehet egy "emléket provokálni"?)

Ami ennél fontosabb: azt mondja, hogy csak akkor "találok állandó otthonra" a magyarországi baloldalon, ha hajlandó vagyok legitimálni az 1989 előtti rendszert. Ezt a nagylelkű ajánlatot köszönettel visszautasítom. Más bírálóim ugyanakkor azt követelik tőlem, hogy az 1989 utáni rendszert legitimáljam. Ezt a nagylelkű ajánlatot is sajnálattal bár, de el kell hárítanom.

A legtöbb magyarországi értelmiségi mindkettőre hajlandó volt, ma is hajlandó, és amint a magyarországi balközépen tapasztaljuk, ezt egyszerre is képes művelni. Sőt: a kommunista párt egykori vezetői ma az önbírálat leghalványabb árnyéka nélkül lehetnek a polgári jobboldal ünnepelt szónokai. Ha megengedik, ebből az egészből kimaradnék.

Hegyi Gyula (egy szociáldemokrata hagyományokra hivatkozó polgári középpárt képviselője az Európai Parlamentben) korábban azért bírálta a régi magyarországi (és jellemző módon nem "magyar") szociáldemokráciát, mert nem volt eléggé nemzeti, és mert vallásellenes volt (kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: mert antinacionalista volt és antiklerikális). Ez a nézőpont jellemző az MSZP ún. "baloldalára".

Én nehezebb időkben védtem nemzeti és vallási kisebbségeket, mint a maiak. Ami pedig a Hegyi Gyula által szükségtelenül védett politikai pluralizmust illeti: 1988. - és nem 1989! - március 15-én a Kossuth téren történetesen szerénységem volt az, akinek osztályrészéül jutott, hogy 1956 óta először követelje a nagy nyilvánosság előtt az egypártrendszer megszüntetését Magyarországon. Ezen a tüntetésen Hegyi Gyulát fájdalmasan nélkülöztük, de még így is jó hangulatú és sikeres volt a demonstráció, bár barátainkat - Rácz Sándortól Solt Ottiliáig és Demszky Gáborig - "megelőző csapással" hajnalban őrizetbe vette a kádári rendőrség. Amint igen élénken emlékszem, az elmúlt rendszer fogdmegjei mindenütt hajnalban szoktak jönni. Tehát: történeti és életrajzi okokból is nehezemre esik bizonyos dolgokban kitanítást elfogadni.

Kiváló és hírneves bírálóm ezt közli még az olvasókkal: "...A szocializmus céljai szerintem sok tekintetben módosultak. A többpárti demokrácia védelme, a vallási és nemzeti hagyományok tisztelete, az állam újraelosztó szerepének erősítése - ma ezek is a szocializmus 'céljai'."

Hát nem.