Az évekkel aztán sok minden megváltozott a Szikra utcában, csak a galambok maradtak ugyanazok. Repkedtek, turbékoltak, csipegették a járdára szórt kenyérmorzsát, vagy a negyedik emeleti gangon talált rizsszemeket (sokan már ekkor Kalmárnét gyanúsították az etetéssel), telente pedig a környék padlásaira húzódtak. A madárvircsaft azonban nem mindenkinek tetszett. A galambok ugyanis koszt csináltak, a tolluk és ürülékük ott maradt utánuk az utcán, az udvaron, az ablakok párkányán. A 12-es számú ház lakói évtizedek óta próbáltak valamiféle megoldást találni a helyzetre, és Kalmárné mindig kétségbeesetten hallgatta terveiket. Azok a jószágok aztán tényleg nem bántanak senkit, mondta ilyenkor, megnyomva kissé a "tényleg" szócskát, ezzel hangsúlyozva mintegy, hogy akadnak olyanok, bár itt és most neveket nem szívesen említene, akiket a madarakkal ellentétben ő mindenféle gonoszságra képesnek tart.

Itt van például Kálnoki úr. A férfi, aki gépésztechnikusnak mondta magát, tizenhat éve költözött a házba. Épp akkoriban ment nyugdíjba, és Kalmárné az első pillanattól ellenszenvesnek találta. Pedig mindketten egyedül voltak. Kalmárné fiai felnőttek, elköltöztek otthonról, férje meghalt, Kálnokinak pedig soha nem volt családja. És mégis. Talán a másik magányának fénytörésében látták még szomorúbbnak a sajátjukat. Az asszony nem szívelte Kálnokit, nem szerette, ahogy jár, ahogy beszél, és kettejük eleinte hűvös viszonya később kölcsönös és nyílt utálattá alakult át. Ha találkoztak, éppen csak biccentettek egymásnak, mintegy jelezve, nekik is volt gyerekszobájuk, ám ennél a még jelképesnek sem mondható köszönésnél a maguk részéről meg is húzták a kulturált érintkezés határait: eddig és ne tovább.

Egy kora őszi lakógyűlésen aztán ismét előkerült a galambok ügye. Kalmárné újból nyomatékosan kikérte magának a gyanúsítást, miszerint ő etetné az állatokat, miközben néhány szomszéd és természetesen Kálnoki (akit Kalmárné ekkor már csak "Álnokinak" hívott mások előtt) szintén ennek ellenkezőjét bizonygatta. Felmerült egy hatodik emeleti lakó, Szekeres neve is, akinél régóta egy hatvan év körüli asszony tartózkodik bejelentés nélkül. Néhányan ezt az asszonyt is látták a padlásfeljáró előtt etetni a madarakat, bár erről Szekeres nem tudott érdemben nyilatkozni. A gyűlés végén aztán a 12-es számú ház lakói újból arra a megállapításra jutottak, melyre az évek alatt már annyiszor: valamit tenni kell a galambokkal. Ezúttal azonban szokatlan dolog történt. Két héttel az összejövetel után egy fehérvári vállalkozó jelent meg a házban az embereivel, és a háztetőre két darab acélból készített galambcsapdát szerelt. A ketrecszerű szerkezet a halászok varsájához hasonló elv alapján működött. Csalétket helyeztek bele, a galambok pedig a nyitva hagyott, tölcsérszerűen szűkülő résen át csak befelé tudtak menni, kifelé már nem. Három hét alatt mintegy kétszáz galambot fogtak így be, melyek aztán, mint a vállalkozó emberei azt részletesen és színesen ecsetelték, a fővárosi állatkert ragadozó madarainak szolgáltak eledelül.

Kálnoki úr két héttel később kapta az első figyelmeztetést. Gyilkos, írta valaki kék filctollal a lifttel szembeni falra, pár nap múlva pedig egy madárcsontokkal megrakott nejlonzacskót talált a levélszekrényében. Ezúttal is üzentek neki. A zacskóban egy újságból kivágott szöveg volt a csontok között, mely így szólt:

"Tökéletes gyilkosság. Nincs kegyelem." A férfi ekkor bejelentést tett a rendőrségen, megemlítve ebben, hogy többször dobtak már be neki mindenféle hulladékot, szemetet, benzinszámlát, sőt, egy ízben még egy a budai Várból való parkolójegyet is.

A bejelentés utáni második napon aztán fekáliát talált a levélszekrényében Kálnoki. A bűzlő masszát a kerületi újság legfrissebb számába csomagolva tolták át a nyíláson, összekenve vele a fémkeret széleit is. Kálnoki döbbenten állt. Ki lehetett az? - töprengett. Kalmárné már betöltötte a nyolcvannégyet, és róla ugyan mindent el tud képzelni, ám azt, hogy otthon egy újságpapírba ürít, amit hat emelettel lejjebb az ő levélszekrényébe gyömöszöl, hát ezt talán mégsem. Akkor ki? Szekeres? Vagy a lakásában élő aszszony, esetleg annak élettársa, egy negyven év körüli munkanélküli, aki szintén bejelentés nélkül tartózkodik ott? Ez már valószínűbbnek tűnt. Kálnoki mindenesetre kiment az utcára, papír zsebkendőjével egy darab megkeményedett kutyaürüléket vett fel, és azt dühösen Szekeres levélszekrényébe dobta. Miután haragjának így pillanatnyi levezetést talált, gondolkozni kezdett. Mit tenne ő, ha bűnügyi helyszínelő volna? Természetesen biztosítaná a nyomot. Kálnoki a levélszekrényéből egy apró üvegcsébe kanalazott egy keveset az excrementumból, aztán a lakásába vitte és a mélyhűtőbe tette azt. Ha jönnek a nyomozók, márpedig efelől nem voltak kétségei, a mintán végezhető DNS-teszt alapján könnyen megtalálják az elvetemült fenyegetőt.

Ekkoriban vette észre Kalmárné, hogy Kálnoki éjszakánként az ablaka előtti gangon őgyeleg. Az asszony rögtön tudta, mit tegyen: a virágok locsolásához használt műanyag permetezőjébe, melyet ő röviden csak spricninek hívott, ecetet töltött, és lesben állt. El volt szánva mindenre: aki a galambokat szívfájdalom nélkül lemészárolja, az megérdemli a sorsát. Kalmárné ugyanis biztos volt abban, hogy a férfi hívta ki a galambbefogókat, és ha közvetlenül nem is, közvetve ő a felelős a halálukért.

Két hete múlt már, hogy a galambok eltűntek a 12-es számú házból, amikor Kálnoki egy alkalommal rizses zacskót látott Kalmárné kezében. Azonnal megértett mindent: az asszony ismét ide akarja szoktatni a galambokat. Másnap délelőtt elment a helyi tisztiorvosi hivatalba, és bejelentést tett - ahogy ő fogalmazott - ismeretlen etető ellen. A hivatalban azonban csalódás érte: az egyik ügyintéző azt mondta, ahhoz, hogy eljárást indíthassanak, le kellene fényképezni az elkövetőt. Kálnoki dühöngött. Órákon át álljon lesben a padláson? Hetvenöt éves korára viselkedjen úgy, mint egy magánnyomozó? Titkon abban bízott, hogy ha a hatóság emberei az ő oldalán állnak, az egyszeriben megsemmisítené az aszszonyt, ezért egyszerre érezte nevetségesnek, felháborítónak és leginkább kivihetetlennek az ügyintéző ötletét.

Még egy hét telt el. Kálnoki új kesztyűt vett, amit rögtön el is vesztett, Kalmárné pedig egyre többet gondolt arra a régi kalapos dobozára, melyet a szekrény alján tartott sokáig. Aztán egyik este találkoztak. Kálnoki éppen a gangon ellenőrizte, nem szórt-e oda valaki madáreledelt (persze, ismeri ő jól ezt a valakit), amikor Kalmárné kirontott az ajtaján. Mit keres itt maga, kérdezte, és felemelt mutatóujjával Kálnoki arca előtt hadonászott. Boszorkány, mondta Kálnoki, és ő is ugyanúgy felemelte a mutatóujját. Ahogy ott álltak fenyegetőzve, feltartott ujjukat rázva, egy másodpercig úgy néztek ki, mintha egymás tükörképei lennének. Lespricnizem, kiabálta Kalmárné. Boszorkány, ismételte Kálnoki, és a dühtől elfulladt egy pillanatra.

Tíz perccel később már mind a ketten a szobájukban voltak. Kalmárné tévét nézett, Kálnoki egy kazettát hallgatott az ágyra dőlve. Tulajdonképpen kellemesen érezte magát. Jól megmondta annak az asszonynak. Ezekben a pillanatokban valami effélét gondolt Kalmárné is.

Aznap éjjel mindketten nyugodtan aludtak.