Mostanában sokat beszélünk a bolognai folyamatról, kevesebbet a lisszaboni célkitűzésekről. Ezek egyik legfontosabbja "a tudományos és műszaki tanulmányokat folytató diákok számának emelése". Ugyanis, "ha Európa meg akarja őrizni, sőt javítani szeretné a világban elfoglalt pozícióját, még inkább fel kell kelteni a gyerekek és a fiatalok érdeklődését a tudomány és a matematika iránt, motiválni kell a fiatalokat arra, hogy a matematika, a természettudomány és a technika területén folytassanak tanulmányokat." Nos, a metamatikai és természettudományos szakokon végzettek aránya az EU-ban az összes diplomázók között kb. 9 százalék, nálunk pedig pontosan a harmada: 3 százalék! A legmagasabb (minő véletlen) Írországban: az EU-átlagnak éppen kétszerese. Utána Svédország következik 16 százalékkal. Magyarország zárja a sort a gyászos három százalékával. Bulgáriában is közel kétszeres, Szlovákiában majdnem háromszoros ez az arány (5,5 illetve 8,6 százalék).

Ha 25 és 30 év közötti teljes korosztályában nézzük a matematikai és természettudományi diplomákkal rendelkezők számát, természetesen hasonló eredményre jutunk. Írországban vannak a legtöbben és nálunk a legkevesebben: épp ötödannyian. És persze az ilyen irányú kutatásokra fordított összegeket, vagy az oktatásban és a kutatásban részt vevők számát nézve is ilyesféle arányokat látunk.

Az okok nyilván szerteágazók - a gazdaságpolitikától a társadalomfilozófián át a jövőképekig -, itt csak egy-egy elemre hívhatom fel a figyelmet. Kilenc éve, 1996 novemberében kellett leírnom itt a Népszabadságban, a szép emlékű Tocsik-ügy és a még szebb emlékű Bokros-csomag kapcsán: "...egy ember nyolcszázmilliót tehet zsebre, míg a magyar jövő egyik fellegvárát, az ELTE-t ennek feléért, négyszázmilliónyi hiányért gyötörték-szabdalták". Itt az akkori elbocsátási hullámra és az elvonásokra utaltam. Az egyetemek alulfinanszírozottsága tehát jeles múltra tekint vissza, miközben - a téthez képest - pitiáner összegekről van szó. Kevesen tudják, hogy idén ismét egy leépítés-sorozaton van túl a hazai felsőoktatás, mely országszerte elsősorban a természettudományi karokat érintette. A minisztérium itt kétszeresen is felelős. Külön pénzügyi keretet tart fenn arra, hogy az utcára tett oktatók és kutatók végkielégítését fedezze, ösztökélve ezzel az egyetemeket az elbocsátásra, ahelyett, hogy a munkahelyek megőrzését és szaporítását finanszírozná. Másrészt az egyetemek minden könyörgése ellenére sem hajlandó értékén fizetni a természettudományi szakos hallgatók oktatását. Lehetetlenség a műszer- és anyagigényes kémikus-, biológus-képzést a csak táblát és krétát igénylő bölcsészoktatással együtt kezelni. A szétválasztás megtörtént, de messze nem a szükségletek és pláne nem a fejlesztési igények szerint. Ameddig az egyetemek az oktatói-kutatói létszám csökkentésében érdekeltek, s ameddig a természettudós hallgatók számának növelése az egyetemek pénzügyi hiányát növeli, nem a bevételeit, addig ez a szégyenletes lemaradás sem csökkenni, hanem növekedni fog.

A szerző fizikus (ELTE)