Mátyás király Csepelbe'
A sokat sejtető gondolati ív aztán odabent is folytatódik. A folyosót elárasztja a jobboldali vásárfia, kitűzők, nemzeti érzelmű slusszkulcstartók, Wass Albert-összes, amibe új színt csak a romaparodista Fábry Sándor Dizájncenter című könyve visz. A Fidesz munkás- és alkalmazotti tagozat budapesti tanácsának alakuló gyűlésére várunk, és mi tagadás, némileg zavartan állunk a tömegben. Csepeli munkásokat a polgári pártba - ez körülbelül akkora ötlet, mint fogmosás után narancslevet inni. Az embereket nézzük, a jórészt nyugdíjas férfiakat és nőket, néhány dühös tekintetű középkorút, akiket megforgatott már egyszer-kétszer az élet. Ők lennének azok a kalapáccsal, csavarhúzóval a kezükben rohangáló munkások? Nehéz elképzelni. Inkább munkanélküliek, mint munkások, inkább megalázottak, mint öntudatosak. Van valami leírhatatlan fáradtság az arcukban. A gyűlésre jött, kérdezzük egy asszonytól, aki Auchan feliratú műanyag szatyrot tart a kezében. Nem, csak az Orbán Viktort látni, feleli. Hátha mond valamit. De mit, faggatjuk tovább. Nem tudom, tétovázik az asszony. Talán, hogy mit csináljunk.
Tíz után néhány perccel aztán megtelik a terem, és a színpadra lép Kontur Pál, a Fidesz munkástagozatának elnöke. Félelmeink igazolódnak: Kontur Pál szép, nagynövésű demagóg ember. Mire észbe kapunk, már luxusbaloldalról beszél, helikopteres milliárdosokról, és persze a miniszterelnökről, aki naponta egymilliót keres, miközben az éhes proletárról énekel. A szocialisták a nagytőkét védik, mondja a tagozatvezető, aki melósnak hívja a munkásokat, azzal az "én is közétek tartozom"-szerű bratyizással, amelytől már a Kádár-korban is émelyegni tudtunk.
Tényleg, szinte megkönnyebbülünk, amikor megjön Orbán Viktor. A Fidesz elnöke sötét zakót visel lilás inggel, nyakkendő nélkül, mellyel feltehetően az esemény közvetlenségét hangsúlyozza. Beszél a munka becsületéről, az árak megfékezéséről, közben figyeli a közönséget, reagál minden rezdülésre. Egyszerre komoly és ironikus, érthetően fogalmaz, egy meglehetősen sematikus világot festve elénk. Az egyik oldalon ott vannak ők, akiké a média, a pénz, akiket támogat a nagytőke, akiké a hatalom, a rendőrség, a másikon pedig itt vagyunk mi, akik csak magunkra számíthatunk. Össze kell fognunk, adódik a megoldás. Erre várt volna az auchan-os asszony?
Orbán jó szónok, könnyedén ugrál témáról témára, amikor pedig a teljes foglalkoztatás bevezetéséről beszél, magunk elé képzeljük Thürmer Gyulát, aki egy távoli munkáskerületben talán a fejét veri a falba, ha megtudja mindezt. Dakota közmondás helyett ezúttal egy portugált kapunk, miszerint minden vendég örömet okoz, ha nem az érkezésével, akkor a távozásával. Ezek azok a pillanatok, amikor szónok és közönsége egymásra talál. Az emberek nevetnek, tapsolnak, értik ám ők a tréfát. Később zászlók emelkednek a magasba, a végén vastaps tör ki, Orbán pedig szerényen beül az egyik sorba, hogy megnézze a munkástanács-választást. Körülötte a kezét próbálják megszorítani, valaki mobiltelefonnal fényképezi, egy idősebb férfi pedig ujjaiból "V" alakú jelet formál, és hátramutatja valakinek.
