A kínai egyed
A nyolcvanas évek végén történt mindez. A kínai zokniárus még ritkaságszámba ment, és hiába volt ismert a kínai dorkó, a migráció még gyerekcipőben járt. Tokaji kezdetben levelezőn próbálkozott a nyelvtanulással. A tananyag persze a korszellemnek megfelelően alakult: az iskolában azonnal megtanították a káder és a partizán szavak kínai megfelelőjét, és az első húsz szóba került a vérátömlesztés is, amire viszont Tokaji már képtelen volt magyarázatot találni. Később nappali tagozaton folytatta tanulmányait, előbb Miskolcon, majd Budapesten, nyelvgyakorlásként pedig kínaiakkal költözött közös albérletbe. Hiába beszélt azonban egyre jobban, lassan rájött, hogy nagyon elhibázott valamit.
Tokaji Zsolt ugyanis irtózott a kínaiaktól.
A nyelvet továbbra is szerette, fordított elbeszéléseket, filozófiai műveket, könyvet írt Kína régi fegyvereiről, minden más viszont megőrjítette: a bérlőtársai, akik rettenetes ételeket főztek, a szószegő üzletemberek, akiknek tolmácsolt, a frissen érkezett bevándorlók, akiknél egyszer százötven snecit látott a fürdőkádban. Tokaji nem értette ezeket az embereket, pontosabban hiába értette, mit mondanak, fogalma sem volt arról, mit akarnak, mire gondolnak, és egyáltalán: kik ők? Az albérlete állandóan ételszagtól bűzlött, a munkahelyén viszont kínai főnöke fiának volt olyan szájszaga, hogy attól még a levelek is hullani kezdtek az udvaron. Te soha nem mosol fogat? - kérdezte tőle egyszer, mire a srác kikérte magának a gyanúsítást, és azonnal a mosdóba ment a bizonyítékért.
Tokaji a fogpasztára nézett.
Majonéz volt.
Másodéves volt, amikor rádöbbent, rajta kívül mindenki járt már Kínában gyakorlaton. Talán ez az a pont, ahol el kellene árulni, Tokaji Zsolt a kínaiaknál csupán egy dologtól viszolygott jobban: az utazástól. Gyűlölte a helyváltoztatást, az ezzel járó kiszámíthatatlanságot, már akkor napokig fájt a feje, ha a család balatonlellei nyaralójába kellett autóznia. Bölcs ember nem utazik, tartja a taoista mondás, és ő eszerint próbált élni.
Most viszont mennie kellett.
A helyet, ahol Tokaji Zsoltnak egy évet kellett eltöltenie, Jinannak hívták. Kedves kis város, jellemezték az évfolyamtársai, ő viszont öt perccel a megérkezése után már tudta, hová érkezett: a pokolba. Az utcák zsúfoltak voltak, a szemét halmokban állt, ráadásul bármerre nézett, csak kínaiakat látott. A kollégiumnak egy régi és egy új szárnya volt. Az újban nedves volt minden, a fapadlós régi viszont mocskos volt és úgy tűnt, a szalmazsákos ágyakban korábban évekig szójaszószt főztek. A városban mintha mindenki őt nézte volna, az idegent. Hello, laowai, hallotta ezerszer napjában, az állandó köszöngetés ott dobolt a fejében, elkeveredve a kosszal, a csótányokkal, és a kollégiumi vécék képével, amelyekre ajtó helyett nejlondarabokat erősítettek. Tokaji Zsolt tíz napig felváltva kacérkodott a szökés és az öngyilkosság gondolatával.
Aztán történt valami, amit jobb híján isteni beavatkozásként emlegetett mindig.
Tokaji Zsolt színész lett.
Kínában rengeteg tévésorozatot készítenek, amelyek egy részében szerepelnek külföldiek is. Ezek a külföldiek persze nem színészek, csupán egyszerű amatőrök, akiknek egyetlen erényük, hogy mások, mint a helyiek. Tokajit a "Kék szemek - fekete szemek" című, tizenöt részes szappanopera stábja fedezte fel. A sorozat egy korábbi könyvsikerből készült volna, amelynek hősei Kínában tanuló ösztöndíjasok. A forgatókönyv szerint a külföldiek kedvesek, értelmesek, nyitottak a kínai kultúrára, a nyolcadik részben pedig még egy internacionalista csók is elcsattan a svájci illetőségű Mark és egy kínai diáklány között. Tokajinak Mark barátját, a német Mischát kellett volna alakítania.
Bátran állíthatom, hogy odahaza nálunk sokkal nagyobb a szigor, mint Kínában, ilyeneket mondott volna a filmben Mischa.
Ez röhejes, mondta viszont a valóságban Tokaji Zsolt, aki amúgy sem volt túl vidám hangulatban.
Öt perc múlva viszont már a "Kék szemek - fekete szemek" produkció oszlopos tagjaként állt fel az asztaltól. A villámgyors belső átalakulás a kínaiak ajánlatának köszönhető, amely így hangzott: Tokajinak nem kell bejárnia az egyetemre, sőt, még Jinanból is elutazhat, mert a jeleneteket egy tengerparti nagyvárosban veszik majd fel. A szereplésért természetesen pénzt kap, a szállodában külön szobája lesz, saját fürdőszobával és angol vécével. Tokajinak csupán egyetlen kikötése volt, amihez viszont ragaszkodott: ha bárki, bármikor a stábból neki azt mondja, hogy hello, laowai, ő azonnal otthagyja az egészet.
A filmsorozatot Shandong tartomány fővárosában, az egykor németek által megszállt Qingdaóban forgatták. Tokaji, azaz most már inkább Tao Kaj, hamar beleszokott a szereplésbe, amelyet a maga részéről mindig enyhe távolságtartással kezelt. Színész lenne? Na ne nevettessék. Pedig az volt, színész, egy igazi, híres külföldi színész. A forgatás híre ugyanis futótűzként terjedt a városban. A szálloda előtt rajongók várakoztak, az utcán epedő pillantásokkal találkozott Tokaji, az éttermekben kitüntető figyelemmel szolgálták ki. A helyzet komolyságára akkor döbbent rá igazán, amikor egyik este az ötemeletes Ocean diszkóba vitték, ahol éppen a kínai toplistát vezető Je-mao lépett fel. A Je-mao Vadmacskát jelent, ennek megfelelően az együttes középkorú énekesnője egy párducmintás cicanadrágban énekelte nagy slágerüket, a "Ni caj vo csö'r, vo caj aj ni" kezdetűt. Amikor megpillantotta a stábot, abbahagyta az éneklést és arra kérte a külföldi színészeket, fáradjanak a színpadra.
Ezután elszabadult a pokol.
Tokaji és két társa másodpercek múlva már ordítva énekelte a vadmacskadal refrénjét, majd egyikük egy bolgár népdalt adott elő, amelyhez néha dobbantott és a levegőbe ugrott. A kínai közönség őrjöngött. A következő másfél órában aztán szó szerint megrohanták őket az autogramkérők. Tokaji előbb a David Hasselhoff nevet írta a papírokra, majd gondolt egy merészet és Brad Pittre váltott. Brad Pitt, ráncolta a homlokát egy idő után valaki, ő pedig komolyan megijedt, és eszébe jutottak azok a régi kínai fegyverek, amelyekről könyvet írt egykor. A kínai elgondolkodva nézte.
Láttalak a Thelma és Louise-ban.
Mindez egyszerre volt vicces, és őrjítő. Tokaji Zsolt akkor már rég lemondott arról, hogy megértse ezt az abszurd országot, ahol minden külföldi egyforma, ahol pálcikával esznek, köpködnek az utcán, a nők nem borotválják a hónaljukat, Schwartzenegger pedig azt, hogy visszajövök, így mondja a Terminátorban: caj-csien pao-pao. Négy hónapja volt csak Kínában és ha arra gondolt, hogy még kétszer ennyit kell itt töltenie, úgy érezte, megbolondul. Amikor aztán vége lett a forgatásnak, bejelentette az egyetemen, hogy haza szeretne utazni a téli szünetre. Caj-csien pao-pao, mondta búcsúzóul, de ezt egy pillanatig sem gondolta komolyan.
Tokaji Zsolt a második itthon töltött napján egy bevásárlóközpontba ment, ahol rosszul lett és elájult. Kiderült, agorafóbiája van, nem tud emberek közé menni. Hónapoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy összeszedje magát. Terápiás célzattal még kínai élményeit is megírta, amelyet nemrég Szólítsatok Brad Pittnek! címmel könyvben adtak ki. Közben elvégezte az egyetemet, tanársegéd lett a kínai tanszéken, egy idő után azonban otthagyta az állását. Mégsem taníthat kínait ő, aki nem szereti a kínaiakat, gondolta. Akkor egy tajvani cégnek kezdett dolgozni, majd egy Kung-fu magazinnak, végül egy diákújságnál kötött ki.
Jó neki most itthon. Megnősült, gyereke született, dolgozik, szerkeszt és ír. Csendesen él, apró vágyakkal és apró örömökkel. Elvan, mint aranyhal az akváriumban. Kínába persze nem vágyik. Miért is vágyna, hisz tudja jól: a nagy fal mindig megeszi a kis halat.
