Az utak elváltak

Kis János írása a Szolidaritás létrejöttének 25. évfordulójáról (Népszabadság, 2005. augusztus 27.), válaszom (ugyanott, október 1-jén), az ő viszontválasza (október 8-án), úgy érzem, elég fontos kérdéseket vetett föl, függetlenül kettőnk személyétől, álláspontjától és vitairataink sikerültségétől.

Ezeknek a kérdéseknek a tisztázása azonban mégse lehetséges, ha ennek a vitának a sajátosságaitól eltekintünk.

 

 

 

VITAMÓDSZEREK

Kis János viszontválaszában ("Szocializmus, kapitalizmus, politika: Viszon[t]válasz Tamás Gáspár Miklósnak", Népszabadság, 2005. október 8.) három bájos trükköt alkalmaz.

Először is megváltoztatja a vita tárgyát. Bírálatomra az ő nézeteinek a kifejtése adott alkalmat, álláspontjának védelmére azonban kevés szót veszteget, ehelyett az én föltételezett gondolataimat véli górcső alá venni.

Másodszor: gondolataimat elsősorban vitaírásom néhány odavetett megjegyzése alapján véli elemezhetni, mintha nem írnám ezeket a baloldali esszéket tizenegy esztendeje (vö. "Búcsú a jobboldaltól?" Világosság, 1994/5-6.). Ezeket az írásokat mintegy ezerlapnyi kötet foglalhatná magába. Egy részüket nyilván olvasta.

Harmadszor: amikor kérdőre von s megkérdezi, ugyan mit akar a szocializmus, akkor elfeledni látszik, hogy több mint kétszáz esztendős eszmeáramlat, tudományos irányzat és politikai mozgalom céljairól van szó, amelyek nem éppen ismeretlenek, s amelyekről nekem nem szükséges beszámolnom, éppen mert ismertek. Mit szólna hozzá, ha kérdéseket tennék föl neki a liberalizmusról, amelyeket Mill, Rawls, Dworkin rég megválaszolt?

Nyilvánvaló, hogy a liberális-konzervatív ortodoxia magyarországi egyeduralmának körülményei között csak rossz választásaim maradnak, ha vitamódszerét rám erőlteti: ha összefoglalom vázlatosan a szocializmus "célkitűzéseit", fejtegetéseim utópikusnak fognak tetszeni, sőt: "bolsevik módra" fölülről és kívülről a valóságra erőltetettnek. Ha nem teszem, akkor - az utóbbi évtizedben keletkezett műveimre hézagosan emlékező olvasó szemében - koncepcióm vagy "üresnek" (!) fog tetszeni vagy felelőtlennek, hiszen (mintegy) olyan utazásra hívom magammal, amelynek eltitkolom az irányát. Ez a vitamódszer (ha elfogadnám) nyilván jó lenne retorikai "legyőzésemre", de semmi lényeges nem derülne ki a vitából.

Én nem óhajtok vitapartneremen fölülkerekedni (nemcsak elvi, hanem vérmérsékleti okokból se vagyok kompetitív). Ami itt fontos, az nem kettőnk intellektuális és társadalmi pozíciójára vonatkozik.

Az mindenesetre jólesik, hogy régi bajtársam, Kis János aggódik értem. Hátha el tudom most oszlatni homlokáról a csüggedt együttérzés bús felhőit.

 

RENDSZERVÁLTÁS

A tőkés rendszer ellenfeleinek nincs mit siratniuk az 1989 előtti rezsim bukásán. Több okból sem. Először is, "a létező szocializmus" (amint azt többször volt szerencsém kifejteni, s nemcsak nekem) a bérmunkán, a munkabéren, az árutermelésen, a pénzen, a tőke és a munka elválasztásán, munkamegosztáson, egyenlőtlenségen és társadalmi kiváltságokon alapuló rendszer volt, tehát a legtöbb tekintetben: kapitalizmus, természetesen persze államkapitalizmus. A régi rendszer még ma is föllelhető hívei arra hivatkoznak, hogy megszűnt a termelési eszközök magántulajdona. Eltekintve attól, hogy "a keleti tömb" területén a legtöbb modern termelési eszköz, gazdasági egység eleve állami serkentés, állami beruházás, állami alapítás révén keletkezett, a magántulajdon megszűnése a szovjet rendszerű országokban puszta illúzió. A magántulajdon - a római jog alapján, amelynek érvénye egyetlen ún. "szocialista" országban se szűnt meg - a birtoklás föloldhatatlan abszolútságát jelenti, ahol a tulajdon működtetése (munka) révén senki nem szerez tulajdonosi (rendelkezési és elidegenítési) jogosítványokat. A dolgozók szemszögéből közömbös, hogy a termelőeszközöket magánszemély, befektetési vagy nyugdíjalap, bank vagy a sztálinista állam "tulajdonolja", hogy ezt a szörnyű, magyartalan igét használjam. Az ún. "létező szocializmusban" a kizsákmányolás alapvető társadalmi ténye fönnmaradt.

De ez még semmi.

Mondani se kell - gúnyolódtak is rajta az emberek eleget -, hogy a munkásosztály nem lett uralkodó osztály. Ha a munkástanácsok rendszere jött volna létre tulajdonosi jogosítványokkal (ezt nevezte Karl Korsch szocializálásnak), ha megszűnt volna a tőke és a munka elválasztása, amely persze soha, egy pillanatra se szűnt meg, akkor a dolog másként is alakulhatott volna talán. Ámde tévedés azt hinni, hogy Terv és Piac ellentéte azonos a szocializmus és a kapitalizmus ellentétével. Kétségtelen, hogy a régi rendszer nem volt piaci rendszer, de ez nem tette szocialistává, habár a rejtett piaci elemek már elég korán megjelentek benne, noha nem váltak meghatározóvá.

A tervező állam teljhatalma, az éleződő, majd enyhülő terror, az általános munkakényszer, az érdekképviselet, tiltakozás és nyílt ellenvélemény tilalma, egyszóval a diktatúra kétségtelenül a piac eltorzítására vagy hiányára (is) vezethető vissza. Hiszen a kapitalizmus fő jellemzője, hogy az értéktöbblet elsajátítása a piacon történik, nem pedig jogi vagy fizikai kényszerrel. Az SZKP XX. kongresszusa (1956) utáni, posztsztálinista rendszer e tekintetben hibridnek tekinthető, bár a kényszer elemeinek túlsúlya egyértelmű. Az értéktöbblet elsajátításának piaci módozata azt diktálja, hogy a munkaerő-áru eladója jogilag szimmetrikus, szerződéses viszonyba lép (önként) a vevővel (a tőkéssel). A szerződés paramétereit a piaci viszonyok (többek között árviszonyok) szabják meg: a kényszer társadalmi, nem a személyes kötelezettségek körébe tartozik, mint a premodern rendszerekben. A munkaerő és munkaidő ára annak a függvénye, hogy a piacon mekkora profitot tud kikényszeríteni a tőkés vállalkozás. A szerződés betartását a törvény garantálja.

"A létező szocializmusban" nem ez történt. Az állam szabta meg a termelési célokat, s e céloknak alárendelten allokálta azokat a forrásokat, amelyeket a munkaerő fönntartására és reprodukciójára szánt; a munkaerő-áru eladóinak (a proletároknak) az alkupozícióját az általános munkakényszerrel és a bérszínvonal termelési ágankénti relatív egyenlőségével gyöngítette - a szervezkedési és sztrájktilalmon kívül. Ezért cserébe alacsony szintű létbiztonságot nyújtott - ameddig le nem csapott rá a válság, és ameddig nem vált képtelenné a növekvő fogyasztási és népjóléti igények kielégítésére. A gazdasági egységek egyben népjóléti egységek is voltak - a vállalati üdülőktől, sztk-tól, könyvtártól az általános "gondoskodás" informális alakváltozataiig. A feszültségeket egy ideig a fokozott függőleges mobilitással is enyhítették. Ezek a vonások azonban nem egyedülállóan "a létező szocializmus" kizárólagos sajátosságai. A vállalatnak a termelésen túlterjeszkedő (jóléti, társadalombiztosítási, egészségügyi, szabadidőt szabályozó) funkciói megtalálhatók az eléggé sikeres japán, dél-koreai, tajvani nagyvállalatoknál is.

Az állam középponti szerepe nem azt jelenti, hogy a régi rendszerben nem volt uralkodó osztály. A bürokratikus "új osztály" realitás. Az államkapitalizmusban betöltött hivatalnoki-menedzseri pozíció későbbi konvertálása magántőkési és tőkés menedzseri pozíciókra szintén.

Föl kell figyelni arra a fantasztikus egybeesésre, amellyel az ún. "jóléti állam", "szociális állam" egyszerre került válságba Nyugaton és Keleten, az 1970-es években. A népjóléti költségek beleharaptak a profitokba, ezért a bővített újratermelés (beruházás, hitel, fejlesztés) válságba került. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy a tervező, "gondoskodó", jóléti államnak nemcsak sztálinista-posztsztálinista verziói vannak, hanem szociáldemokrata, keresztyénszocialista, New Deal-es, fasiszta és nemzetiszocialista változatai is. A piac kiiktatása, korlátozása nem volt a kommunista program sajátossága.

A bolsevik/sztálinista típusú, diktatórikus, tervező államkapitalizmus természetesen nem volt piaci rendszer, de evvel a saját korában nem állt egyedül: megtartotta a kapitalizmus igen fontos jellemzőit. Antikapitalista szemszögből nem kár érte.

"Demokratikus" nézőpontból szintén nem kár érte. Az emberi viselkedés különféle szabályozási mechanizmusai (a komplex modern társadalmakban különösen) összefüggenek. Az értéktöbblet elsajátításának nem piaci szerződéses, hanem kényszerű modellje nyilván szerepet játszott az emberi autonómia elbírhatatlan korlátozásában, amely ellen "a keleti tömb" népei ismételten föllázadtak - ez a lázadás az, ami még mindig közös hagyományunk Kis Jánossal, habár a végső, az 1989-i fordulat sikerének megítélésében élesen eltér a véleményünk.

A Terv helyettesítése Piaccal, az egypártrendszer helyettesítése pluralista versengésen alapuló közvetett, parlamenti "demokráciával", azaz képviseleti rendszerrel a régi rezsim válságának (logikailag) az egyik lehetséges, valójában az egyetlen megoldása volt. Elismerem, hogy a másutt már hanyatló, dekadens fázisába jutott liberális kapitalizmus mást jelentett az államkapitalista-diktatúrás "keleti tömb" országaiban, mint Nyugaton. Elsősorban a kifejezési szabadság beköszöntése, a kulturális és világnézeti cenzúra megszűnése óriási haladást jelentett, és ma is jogos öröm forrása.

Ám a megújulás ígérete nemcsak ennyiben állt. Én magam is a közügyekben némi szerepet vitt demokrata csoportok egyikéhez tartoztam, s ezeket az ígéreteket komolyan gondoltam, akárcsak Kis János és mások. Miért? Elsősorban azért, mert hittem abban a bizonyítatlan hipotézisben, amely a piacban "a nemes individualizmus" forrását látta, az emberi (nemcsak személyi) autonómia forrását, amelynek nyilvánvaló, elkerülhetetlen ára - gondoltuk - az egyenlőtlenség és egyéb, nehezen elviselhető társadalmi aszimmetriák. A megújulás azt jelentette volna - hadd váltsam egykori tüzes szónoklataimat és áradó szenvedélyű írásaimat száraz elvontságra - , hogy a tervezéstől elválaszthatatlan hiánygazdaság átadja a helyét az általános jólétnek, a szürke passzivitás a tevékeny részvételnek, az elnyomás okozta defenzív cinizmus a "hangos és követelő" össztársadalmi-politikai vitának, és így tovább.

Ehelyett az egész keleti tömbben precedens nélküli gazdasági összeomlás következett be, az életszínvonal visszaesése, a reáljövedelmek csökkenése, gazdasági egységek ezreinek megszűnése, régi anómiák fölújulása és újak elharapózása, politikai közöny, ordító legitimációhiány, az államok szétrothadása, a nemzeti függetlenség(ek) elvesztése, a társadalmi ellenállási potenciál szétesése, az ún. "civil társadalom" meggyöngülése, a morgással és gyűlölködéssel elegy kelet-európai szolgalelkűség megszilárdulása, meredek kulturális hanyatlás, nemzedéki és civilizációs falak emelkedése, rasszizmus és etnicizmus, tiszteletet érdemlő és tekintélyt élvező intézmények bomlása, az egyenlőtlenségek megsokszorozódása, a jogrendszer hatástalansága - nem beszélve a durva és közönséges műveletlenség, civilizálatlanság, erőszak elterjedéséről, a legalsó osztály (a "mélyszegénységben" élő underclass), a "színesnek" értelmezett rasszok, a nők, a külföldiek elleni hátrányos megkülönböztetésről, a szociális, faji-etnikai, regionális és kulturális szegregációról és gettósodásról.

Ennek a létrehozásában (habár szándéktalanul és önkéntelenül) részt venni, kedves János, nem fölemelő, hanem tragikus. Hegelt idézed: "A nagyságnak nem részvéttel adózunk, hanem csodálattal." Ám ezt írta Goethe Schillernek Jénából 1803. november 27-én: "Hegel egészen kiváló egyéniség; csak éppen állításaival oly sok minden szöges ellentétben áll." Veled is ez a helyzet, János.

 

KAPITALIZMUS

A mai kelet-európai kapitalizmus (amelynek helyi története nem folytonos az 1948 előtti elmaradott, félfeudális, "függőségi" kapitalizmussal, ezért Szalai Erzsébet joggal beszél "újkapitalizmusról") már a fölületen is mutat érdekes vonásokat. Ezek a fölületi, ideológiai vonások mutatnak változékonyságot, de a magyarországi variáns elég tipikus. Két alváltozata tűnik föl ma: az elitizmus és a populizmus. A liberális elitizmusnak nálunk összekeverednek a hősies és az öngyötrő, mazochisztikus jegyei. A liberális elitista hősiesen (és reménytelenül) áll ki az ún. "népszerűtlen" intézkedések mellett. Szemében a többség érdekeit sújtó, pl. takarékossági intézkedések már csak azért is helyesek, mert az értők szűk, de magasan képzett, kifinomultan gondolkodó, a többség vad, artikulálatlan, gondolattalan szenvedélyeinek, vágyainak, indulatainak nem engedő észjárása igazolja őket. A jelenség annyira kiéleződött, hogy lassacskán a "népszerű" a "helytelen" szinonimájává válik, olyannyira, hogy Kis János is a hagyományosan "haladónak" tartott népjóléti, egyenlősítő intézkedéseket egyenesen "retrográdnak" nevezi, egyszerűen azért, mert az uralkodó gazdaságpolitikai ortodoxia ráncolni szokta szemöldjeit láttukon.

A liberális elitisták minden szokványos újraelosztási lépést "osztogatásnak" szoktak nevezni ma Magyarországon, mintha az ilyen lépésekre vállalkozó kormányzatok a magukéból "osztogatnának", nem pedig a dolgozók által termelt értéktöbblet egy kis részét osztanák vissza a népnek. Ezek a lépések persze lehetnek célszerűek és józanok, vagy célszerűtlenek és meggondolatlanok, az "osztogatás" képzete mint olyan azonban azt a látszatot kelti, mintha a szigorú, de jóságos atya (az állammal összefonódott uralkodó osztály) a tékozló fiú (és lány) jogtalan, sőt: mértéktelen és hisztérikus követelőzésének engedne. Sem a "népszerűség", sem a "népszerűtlenség" nem kritériuma a helyes gazdaság- és társadalompolitikának, de azért demokrataként óvakodnánk azt mondani, hogy a köztársaság honpolgárainak többsége eleve csak tévedhet. A régi jogászmondás: in dubio pro reo (kétes esetben a vádlott javára döntsünk) szellemében én azt mondom, in dubio pro plebe (bizonytalan esetben döntsünk a köznép javára).

A liberális elitizmus platonista gyökerei világosak: a kérdéseket a szakembereknek kell eldönteniük racionális érveléssel, a nép (ahogy ma hazánkban elbűvölően mondani szokták: "a tömeg") véleménye nem számít - csak vélemény, s mint ilyen: megalapozatlan. Nos, olykor igen, máskor nem. Valamely nézet népi eredete nem érv a nézet ellen, további érvekre van szükség. Az uralkodó elitista (nálunk jócskán jozefinista-aufklärista, azaz fölvilágosult abszolutista ízzel) nézetek - mint mindig, most is - divatjellegűek és konformisták. Negyven-ötven esztendővel ezelőtt a keynes-i ortodoxia uralkodott, a kereskedelmi és államháztartási hiányt, az államadósságot és az inflációt nem tartották olyan súlyosnak, mint ma, s ha valaki emiatt aggódott, azt mondták, hogy a technikai fejlődés, a megnövekedett kereslet és a növekvő lakosság majd elintézi a dolgot hosszú távon, s ha nem, in the long run we're all dead, mondta Keynes, hosszú távon mind meghalunk. Az anticiklikus keresletszabályozás (keresletbővítés) helyesnek vagy helytelennek tetszik, attól függően, hogy "a befolyásos körökben" épp mi az uralkodó vélemény - ehhez teszik aztán hozzá "a racionális érveket".

Az elitizmussal szemben a honi (és egyéb kelet-európai) populizmus nem valódi, nem hiteles, nem autentikus. A jelenlegi kormányzat adócsökkentő, antibürokratikus és pártpolitika-ellenes (az ellenzék "aknamunkáját" kifogásoló) politikájával szemben a "populistának" bélyegzett ellenzék gyógyszerként adócsökkentést, hivatalnoklétszám-csökkentést javasol, búcsút int "a pártpolitikának", s az ellenfél "megosztó", a nemzetet kettészakító "aknamunkájára" panaszkodik. A "populista" kelet-európai jobboldal nem populista, bár - akárcsak vetélytársa - mindenféle szólamokkal óhajtja megnyerni a választók kegyét. A nagytőke képviselői úgy nyilatkoztak, hogy csökkenteni kell a közalkalmazottak, köztisztviselők létszámát, hát az összes párt elkezdte utálni a bürokráciát, amelyből él. Rossz tréfa az egész.

Ámde a valódi ellenfél nélküli liberális elitizmus gyökere - s ez összefügg a folklorizálódott és kissé elszíneződött platóni örökséggel - az a roppant szimpla meggyőződés, hogy az emberi természet történeti változásait figyelmen kívül lehet hagyni, ezért lehet történelmi-társadalmi kontextuson kívül eldönteni, mi a racionális (ésszerű) és mi nem. Az a legkevesebb, hogy ez zárójelbe teszi a történetfilozófia, a szellem- és társadalomtudományok Kanttal elkezdődött fejlődését, a teljes szociológiát és antropológiát úgy, ahogy van.

A racionális döntések így piaci optimumokra vonatkozó döntések, amelyek kimondatlan föltétele, hogy adott tér- és időbeli keretben a profitot nem szabad állami beavatkozással csökkenteni, mert ez a beruházásokat s miattuk a növekedést, a termelés és a munkaerőpiac stb. bővülését veszélyezteti. Így aztán a verseny vagy más külső kockázatok miatti profitveszteséget ha nem is kompenzálja az állam (bár ez gyakori), olyan "környezetet" kell teremtenie (a neoliberális/neokonzervatív ortodoxia szerint), amelyben "egyensúly" van, azaz a föltételeket folyamatosan úgy módosítják, hogy csökkenjenek a piaci kockázatok - s a dolgozók emiatti veszteségeit úgy tartsák kordában, hogy megmaradjon a politikai stabilitás, a munkabéke, s alacsonyan tartsák a munkaerőnek és a munkaerő reprodukciójának az árát (és járulékos társadalmi költségeit).

Ebben a fölfogásban nincs osztályharc, a két látható partner: a tőke és az állam.

Először is: akkor szokták mondani, hogy "nincs osztályharc", amikor a burzsoázia áll nyerésre.

Másodszor: az osztályharc "tiszta" frontjait valóban elhomályosította a (nép)jóléti ("szociális") államban az igen magas újraelosztási hányad, amelyben meredeken emelkedtek a tőkejövedelmekkel szemben a munkajövedelmek, amelyben a menedzserek bevétele és befolyása gyakran meghaladta a hagyományos burzsoákét, amelyben az egyéni befektetőkével szemben megnőtt az intézményes-korporatív befektetők és tőketulajdonosok részaránya és befolyása, amelyben megsokszorozódott az értelmiség létszáma és politikai-kulturális hatalma, amelyben a hagyományos katonai rendtartás helyett a szabadidő megszervezése, az oktatás, a szórakozás, a rekreáció (üdülés, sport, "műélvezet"), az innováció állami finanszírozás, szervezés és irányítás alá került, amelyben a tervezés és az állami (elsősorban katonai, másodsorban infrastrukturális és "civilizációs") megrendelés, a K+F állami stratégiája egyre nagyobb szerepet játszott. Ennek a korszaknak a nagyjai - De Gaulle-tól Willy Brandtig és Harold Wilsonig - csakugyan azt hitték, hogy az osztályharcnak és (Daniel Bell szerint) "az ideológiáknak" (értsd: a proletárszocializmusnak) vége, végük van.

2005-ből visszatekintve furcsa, hogy éppen az ilyen viszonyok ellen (az Egyesült Államokban nem más, mint a jobboldali, de a korszellemtől mégis befolyásolt Richard M. Nixon teremtette meg a modern népjóléti-társadalombiztosítási rendszert és szüntette meg a faji szegregációt), többek között az ilyen "manipuláció" és a "kooptálás" ("befogás") ellen tört ki 1968 (Olaszországban: 1969) forradalma, amely - többek között a szociáldemokrata és eurokommunista pártok és az általuk vezetett szakszervezetek árulása folytán - vereséget szenvedett; ekkor kezdődhetett meg a neokonzervatív forradalom, amely "az osztály nélküli társadalom" álmarxi fogalmával operálva fojtotta el a nyugati munkásosztály utolsó nagy lázadásait. Mire a nyugati proletariátusnak a "harmadik világ" kizsákmányolása révén biztosított relatív előnyeit (amelyekre hivatkozott "az ideológiák végét" hirdető publicisztikai "elmélet" a hetvenes években) megszüntették, helyreállt a burzsoázia ideológiai hegemóniája - amelyet komolyan kétségbe vont a szociáldemokrata jóléti államon élősködő radikális ellenkultúra, vö. Antonioni, "új hullám", free cinema, nonfiguratív festészet, diákmozgalom stb. -, amelynek többé nem kellett szponzorálnia a világnézeti ellenfelet.

A jóléti állam teljes "életvilágát" szétzúzta a neokonzervatív ellenforradalom, amelyben a világnézeti hegemóniát a burzsoáziának a jóléti állam immár megszűnt valóságára való hamis hivatkozása tette lehetővé. Immár nem pusztán a jövedelmi, presztízs- és státusrétegződés különböztette meg egymástól az embercsoportokat, hanem a "tiszta" osztályviszonyok (ismét), de addigra a munkásosztály politikai és kulturális intézményeit "kooptálták" ("befogták"). Már rég nem "középosztályosodás" folyik (az ún. "kisvállalkozások" súlya csökken; az önfoglalkoztatók nem vállalkozók a magyarországi statisztika ismert csalása és az érdekeltek olykori hamis tudata ellenére), hanem proletarizáció. A vereség tisztán politikai, de ez épp elég.

A kapitalizmus győzelméből azonban nem következik, hogy "racionális". Ami valóságos, az észszerű - mondta Hegel. A kortárs kapitalizmus olyan elvetemülten ésszerűtlen, annyi fölösleges, elkerülhető szenvedés okozója, hogy ebből arra is következtethetnénk, hogy nem valóságos. Az a tagadhatatlan emancipációs potenciál, amellyel valaha rendelkezett, kimerülni látszik. A tőkés modernség egykori nagyságát az a feszültség tartotta fönn, amely az eldologiasodás tragédiája és a személyi függőségből való folyamatos fölszabadulás között állott fönn. Shakespeare, Goethe és Marx ez utóbbit is tragikomikusnak látta, ezért nehéz őket érteni és elfogadni. Ez nem a fölvilágosodás elbeszélése a modern történelemről.

Kelet-Európában - amely ma a nemzetközi reakció központja - a kapitalizmus egyetlen, abszolút valóságnak látszik. Amint azt megírtam már (La Nouvelle Alternative 60-61, 2004. március- június), itt a "kommunista" rendszer (a "létező szocializmus") kiirtotta a kapitalizmus történelmi ellenfeleit: "jobbra" a premodern elemet ("a trón és az oltár szövetségét"), "balra" a forradalmi munkásmozgalmat. Lenin és Sztálin tanácsköztársaságában nem volt szocialista munkásmozgalom, munkástanács, sztrájk és szakszervezet. De igazi nemesség és klérus se. Kulturális és politikai értelemben csakugyan csak az állam és a tőke létezik itt. De hát ez puszta helyi, provinciális félreértés.

 

SZOCIALIZMUS?

Kis János téved abban, hogy én csak a baloldalra és a magam nézeteire vonatkozó megjegyzéseire válaszoltam. Ez írásom terjedelmének mintegy 15 százaléka. De ha már erről van (lett) szó, hát legyen. Először is tisztázzuk: az "önigazgatás" szó sok mindent jelent, de "szocializmust" nem. (Ezt érti félre - önmagában igen érdekes - hozzászólásában Krausz Tamás, a neves történész és szlavista.) Önigazgató, a dolgozók tulajdonában lévő gazdasági egységek léte a tőkés piacon jó dolog lehet, enyhülhet a hierarchia nyomása. De kérdés, hogy a piaci versenyben ezek a szövetkezeti vagy más elv alapján szervezett egységek hogyan tudják elkerülni a piaci verseny következményeit: a reálbér csökkentését, a technika és a munkaintenzitás fejlesztésével, a munkaidő növelésével, "racionalizálással", leépítéssel, elbocsátásokkal kieszközölt "versenyképességet", a más üzemek dolgozóival őket mint tulajdonosokat és tőkés vállalkozókat szembeállító, a többi dolgozók relatív pozícióját is mindig rontó versengést. Ha jó is az önigazgató vállalat dolgozóinak, a társadalom általános helyzetén nem sokat javít - az illúziók kártékonyságáról nem is szólva.

A bürokratikus-diktatúrás, "thermidori" államkapitalizmus körülményei között - amint a régi, titói Jugoszlávia gyászos példája is mutatja - az "önigazgatás" csak zavarokhoz vezetett. Az önigazgatás föltehetőleg a szocializmus adekvát politikai formája - de a nemzeti bolsevik Jugoszláviában ebből nem lett, nem is lehetett semmi más, mint némi sápatag decentralizálás és "vállalati önállóság". A dolgozók (majd ideológiailag "a haladó értelmiség") persze kihasználták ezt - ameddig lehetett - a nagyobb szabadság érdekében, de a "piaci reformok" és a "tervgazdasági ortodoxia" közötti, minden "létező szocialista" államra jellemző huzavonába az újítás belepusztult.

A szocializmus céljai több mint kétszáz éve változatlanok. Osztályuralom helyett osztály nélküli társadalom, kizsákmányolás helyett szimmetrikus együttműködés (s ebből következően: egyenlőség), munkakényszer helyett a munka és a szabad kreativitás (játék, művészet, testgyakorlás) közötti különbség eltüntetése, a merev munkamegosztás helyett sokrétű és változatos tevékenység, állam és hierarchia helyett anarchia (azaz hatalomnélküliség), nemzeti, faji, felekezeti ellenségesség helyett nemzetköziség, vallás helyett tudomány, a patriarkális család helyett a nők fölszabadítása, a tradicionális, kulturális, nemzedéki stb. kiváltságok fölszámolása, a hadsereg és más fegyveres erőszakszervezetek megszüntetése, a háborúk kiküszöbölése. Természetesen ez nem pusztán aktivizmus és politikai mozgósítás kérdése, hanem az érték, a tőkeviszony, a csere átalakulásáé. Politikai formája nem lehet más, mint az autonómia, konkrétabban: minden közösség, elsősorban a termelőközösség önirányítása (munkástanács); ezt kissé félrevezető "közvetlen demokráciának" nevezni, hiszen a demokrácia is hatalomgyakorlási forma, a cél pedig a hatalom megszüntetése.

Végső soron a liberalizmus is a hatalom gyöngítésére, spiritualizálására, szublimálására (Bibó szerint: "humanizálására") törekszik, ám mindig megáll a gyárkapunál. A piac hatalomnélküliségének hipotézise (az állam kaptafájára húzott hatalomképzet ellentéteként: spontaneitás, termékeny zűrzavar) akkor lehetne helyes, ha az ún. "piaci szereplőket" külön-külön egyetlen egységnek tekintenők; holott a gazdasági egységekben van hierarchia és dominancia, és a szerződéses viszonyokon belül, a szerződés "önkéntes" megkötése után nincs se szabadság, sem egyenlőség. Ha a szabadsággondolat belép a gyárkapun (a szoftvercég jelképes kapuján akár), akkor a piaci szabadság illúziója szertefoszlik. A munka, tudjuk jól, gyötrelem (nincs nevetségesebb a jelszónál: "visszaadjuk a munka becsületét" - miért, volt neki?). Az emberi társadalom csak annyira emberi, amennyire a munka időbeli és fontossági részarányát radikálisan csökkenteni képes.

Egyáltalán nem bánt, hogy el kellett ismételnem ezeket az évszázados gondolatokat (célképzeteket), habár most aztán mondhatják - s ezt akartam elkerülni - hogy "utópista", "képtelenségeket beszél". Ezek a szocializmus céljai, de nem véletlen, hogy Marx nem volt utópista, a marxisták nem utópisták. A német ideológia szerint a szocializmus "a valóságos mozgalom maga" (ebből is látszik, hogy Bernstein nem volt rossz marxista). Az érdekes problémák azonban ezután kezdődnek. A döntő kérdés a kapitalista valóság helyes megítélése. A munkásosztály gazdasági és strukturális értelemben épp úgy létezik, mint százötven évvel ezelőtt, ám a "hegemónia" tekintetében (azaz politikai és kulturális értelemben) már nem. Mint osztály létezik, mint "rend" (a szó weberi értelmében) már alig. Az osztálytársadalomnak strukturális jellemzője az osztályharc, az osztályellentét, ez nem függ a proletariátus "tudatosságától". Ám ha az uralkodó ideológia sikert ér el abban, hogy az osztálykérdést letagadja, az el kell hogy gondolkoztasson bennünket. Igaz, "az uralkodó eszmék az uralkodó osztály eszméi", mondta Marx, de ez nem minden. Ez az ideológiai siker a mozgalom valóságos kudarcának következménye. Akkor is, ha ma a mozgalom sok helyütt föltámadni látszik (no nem Kelet-Európában), a kudarc méretei félelmetesek. A szociáldemokrácia, a leninizmus, a hruscsovista és eurokommunista reformizmus vereségének okairól írtam másutt. Ami világos, hogy pillanatnyi föladatunk a szinte konszenzuálissá vált polgári ideológiával szembeni elméleti és politikai küzdelem. Ez azért szükséges mindenek fölött, mert az ideológia jelentősége - Marx, sőt: Gramsci ideje óta - gigantikus méretekben megnőtt. Amint azt Guy Debord már 1967-ben megmutatta zseniális, prófétai könyvében, a "látványosság" ("spektákulum") termelése a kései kapitalizmus gazdasági és erőszakhatalmának lényegévé válik. A tévé, az internet és a mobiltelefónia fúziója pedig - a jelenlegi politikai körülmények között, és persze nem a nagyszerű technika miatt - a status quo olyan támaszát jelentheti, amely ellen már csak éhséglázadás, fundamentalista káosz és félbolond etnicizmus lehet hatásos (ehhöz ugyanis elég a puszta szóbeliség, a rémhír, a hiedelem és a rugalmas előítélet).

A nép még mindig nincs abban az állapotban, hogy jogos legyen Metternich ismert szólása: "a fajankók, akiket közvéleménynek nevezünk", de ez lehet a jövő. A közvélemény simán eltűri azokat az átlátható ideológiai csalásokat, amelyek pl. elhitetik, hogy értelmesek az afféle kijelentések, amelyek szerint "a gazdaság (mint olyan) jól teljesít", "a gazdaság bajban van", "a gazdaságnak erre vagy arra van szüksége". Gazdaság (mint olyan) nem létezik. A különféle osztályok, illetve az egyes népek érdekei eltérnek egymástól, s ha nem is zéró-summa játékra emlékeztetnek, a gazdaság jellege nem lehet mindenkinek egyszerre hasznos. Osztályharc folyik. "A gazdaság" kifejezésen a sajtó a tőkét érti, még az elosztási viszonyokat, az életszínvonalat, a foglalkoztatást, a munkaidőt se érti bele. Ezt a teljesen elfajult fogalomrealizmust le kell leplezni.

Legalább ekkora baj van az uralkodó ideológia antihistorizmusával. Megkérdezik tőlünk - ahogy Kis János is megkérdezte tőlem -, hogy milyen "mikroalapokon" alapulnak "majd" a döntések, ha nem áll fönn a tőkés piac anonim és a tőkés állam explicit (jogi és fizikai) kényszere. Ez a kérdés arra a tarthatatlan föltevésre épül, hogy az emberek motivációs rendszerei állandók, a racionális modellek időfölöttiek. Marcel Mauss, Polányi Károly, Paul Veyne igazán kielégítően bebizonyította, hogy a gazdasági tranzakciók indítéka ("motívuma") egyáltalán nem állandó, és egyáltalán nem alapul mindig a modern kapitalizmusban megszokott érdek- és haszonkalkuláción, előnymaximalizáláson stb. (Ezt állítani még a kései kapitalizmusban is erős túlzás.) A motivációs rendszerek a gazdasági-társadalmi változásokkal alakulnak, nem szükséges - mert illuzórikus, "ideológiai" vagy utópikus jellegű - az átalakításukhoz előleges erkölcsfilozófiai reform. (Az altruizmus - önzetlenség, áldozatkészség - magasztos dolog, ám leggyakrabban a nacionalizmus, a vallási fanatizmus és az átfűtött politikai mozgósítottság velejárója. Önmagában történetileg nem jelent semmit.)

 

BALOLDALI POLITIKA

Kis János tizenöt éve először egy másik írásában baloldalinak nevezte magát. Kis János tizenöt éve először részletesen és szépen ír a rendszerváltó rendszer által előidézett gazdasági, szociális, környezeti, morális, kulturális katasztrófáról. Kis János ünnepélyesen kijelenti, hogy egalitáriusabb (egyenlőbb) társadalom megteremtését óhajtja. Mégis ellenzi az egyenlőséget szolgáló, redisztributív (újraelosztó) gazdasági intézkedéseket, s a Magyar Szocialista Párt tekintetében - amelynek egyik áramlata sem az én "közönségem", ez tévedés - új "Bad Godesberget" sürget, azaz a demokratikus szocializmussal való szakítást. "Bad Godesberg" (Németországban) a Baloldali Párt megalakulásával és Schröder kancellár bukásával véget ért, történelmi szerepe megszűnt. A Magyar Szocialista Párt - amelynek a vezetői a második világháború óta legreakciósabb, imperialista, militarista, fundamentalista amerikai kormányzat kegyéért vetélkednek a jobboldallal - nemcsak hogy megejtette már régen a maga "Bad Godesbergjét", hanem rég túl van rajta: a kapitalizmus föltétel nélküli híve. Természetesen az MSZP baloldali bírálata minimális politikai kötelesség, szembesítése a szociáldemokrata hagyománnyal minimális intellektuális kötelesség.

Az a meggyőződésem, hogy forradalmi politikára van szükség - azaz olyan politikára, amely a kapitalizmus meghaladására törekszik demokratikus úton és a szabadság irányában -, nem lehet akadálya annak, hogy "polgári baloldali", vagyis egyenlősítő programokat, a dolgozók, nyugdíjasok, tanulók életszínvonalát javító, diszkriminációellenes intézkedéseket (barátaimmal együtt) támogassak, bár tudom vagy tudni vélem, hogy (szemben a "polgári baloldal" véleményével) az egyenlőtlenség és az igazságtalanság nem ok, hanem következmény, a magántulajdon, a kizsákmányolás és az osztálytársadalom következménye. Ezért világos, hogy a jóléti (szociális) állam logikája gyakran rendszeridegen, és a tőkés piaci rendszer szemszögéből sűrűn pazarló, nem hatékony, bürokratikus; hatásai gyakran "perverzek", azaz az egyenlősítő szándékkal ellentétes hatást tudnak kifejteni. Vívmányait - mint látjuk - könnyű visszavenni, ellenkezőjükre fordítani. Támogatásom föltételes és defenzív. Amint föltételes és defenzív a támogatásom azoknak az erőknek - amelyekkel "népfrontosan" együttműködöm -, amelyek néha akaratlanul úgy tüntetik föl, mintha a "globalizáció" és a "neoliberalizmus" a kapitalizmus szinonimája lehetne, amelyek a tőkés uralkodó osztály (burzsoázia) helyett "gazdasági elitről" beszélnek. Ezek az eufemizmusok (szépítő kifejezések) alkalmasak a bűnbakképzésre, amely mindig az alapvető küzdelem elleplezéséhez vezet, ezúttal többnyire szándéktalanul. Nem mintha a globalizáció, a neoliberalizmus vagy a spekulációs tőke gyászos szerepe ne volna realitás. Az új szociális mozgalmak (az antiglobalizációs-antikapitalista mozgalmak, a környezetvédő és nőmozgalmak, a melegmozgalmak) képzeletgazdagsága, ötletessége, kis és nagy léptékű reformjavaslat-dömpingje káprázatos. Különösen a cybertér és a szerzői jog piactalanításával kapcsolatos - megvalósulóban lévő - ideák ígéretesek.

Nyilván nem óhajtom megvárni a világforradalmat avval, hogy erőmhöz mérten hozzájáruljak a kelet-európai dolgozó tömegek helyzetének javításához, amit ultrabaloldali barátaim egyébként rossz néven vesznek tőlem.

Tehát az elkerülhetetlen politika - a forradalmiság és a reformpolitika kombinációja (bár a sajtóban a "reformok" ma mindig neoliberális-neokonzervatív reformokat jelentenek, de én itt szocdem reformizmust értek rajta) - kettős, kétszintű, ezért ellentmondásos. Csak úgy nem lesz belőle öncsalás és félrevezetés, ha folytonosan vitatjuk és újraértékeljük. Nyilván nem azokkal kell vitatkoznom, akik minden kicsit is haladó népjóléti, diszkriminációellenes vagy környezetvédelmi intézkedést vagy tervet "osztogatásnak", "atyáskodásnak", "demagógiának" neveznek a szokásos népmegvető, elitista, antidemokratikus modorban.

Természetesen tudom, hogy ez a kettős politika, súlyosbítva a radikális nézőpont enyhe groteszkségével valamely reakciós régióban, kockázatos vállalkozás. Egyrészt irreálisnak tüntethet föl nagyon is valóságos törekvéseket, másrészt egyszerűen beolvaszthatják a kulturális nagyüzembe.

Horkheimer és Adorno írja (A felvilágosodás dialektikája, 1944/47, magyarul: 1990): "A mai társadalom nyilvánosságában szóhoz sem juthat olyan panasz, amelynek tónusán a vájtfülűek már meg ne szimatolták volna azt a prominenciát, amelynek jegyében a háborgó velük kiegyezik." De lehet ezt még kedvezőtlenebbül látni. Walter Benjamin írja ("Baloldali melankólia", 1931, magyarul: Angelus novus, 1980): "...A baloldali radikalizmus olyan magatartásmód, amely már semmiféle politikai akcióval nem vág össze. Nem ettől vagy amattól a politikai irányzattól áll balra, hanem általában attól, ami lehetséges. Hisz kezdettől fogva kizárólag azon igyekszik, hogy negativisztikus nyugalomban élvezze önmagát. A politikai harc átváltoztatása a döntés kikényszerítésének módszeréből szórakoztató objektummá, termelőeszközből fogyasztási cikké - ez az effajta irodalom utolsó slágere." Nos, ezt a félelmetes sorsot el kell kerülni, és ennek Kelet-Közép-Európában az egyetlen módja az egalitárius reformokkal szembeni fönntartásos szolidaritás, a szakszervezetek valóságos munkájában való részvétel, az új szociális mozgalmak támogatása. Urambocsá, még a jobboldali szociáldemokratákkal való kritikai párbeszéd is. Nem a radikális ízlés, hanem a radikális program az érdekes.

Azokkal a valóságos félelmekkel szemben, amelyeket a költségvetési egyensúly és általában a stabilitás miatt aggódók fogalmaznak meg, két nagyon komoly gondolatot lehet szembeszögezni. Az egyik csak kérdés: stabilitás - kinek? Kis János hallani véli "a marxi gúnykacajt", de én nem vagyok ennyire derűs. Nincs ok triumfálni, ha leszögezzük: a sok tekintetben persze kívánatos stabilitás nem mindenki érdekeit szolgálja egyformán, hogy nagyon halkan és óvatosan fogalmazzak. A világméretű válságból - amelynek egyik fő oka a "harmadik világ" kizsákmányolása és a vele szembeni ellenállás - nem föltétlenül az európai gazdasági stabilitás amúgy is reménytelen őrzése (a bezárkózás a piaci ortodoxia és a rettegő idegengyűlölet csúf mikrokozmoszába) a kiút. Ezt Nyugaton és a "harmadik világban" már egyre többen látják; politikailag ez az oka a marxizmus hatalmas méretű (egyelőre főleg kulturális és tudományos) föltámadásának Európában, Észak- és Latin-Amerikában, Indiában, Japánban és (féllegálisan persze) a kínai nyelvterületen. (Ez kollektív vállalkozás, a marxizmus nem az "én" szeszélyem, mai eredményei igen jelentősek, ha Magyarországon erről kevesen is tudnak.)

A másik gondolat: a helyzet így nem maradhat. A dilemma nem az, hogy meggondolatlan uszítók, mint szerénységem, megzavarják-e a tőkepiaci ortodoxia (nem létező) mennyországának idilli békéjét, hanem az, hogy a mélyen elégedetlen, osztályérdekeiben és nemzeti önérzetében joggal sértett társadalom forradalmi vagy ellenforradalmi politikában keresi-e a kivezető utat. Nézzünk szembe a valósággal: a jelenlegi tűrhetetlen helyzettel (vö. "dübörög a gazdaság") szembeni lázongás a jobboldal energiáit táplálja Kelet-Európában (és csak itt). Lásd a szlovákiai konkordátumot, a Kaczynski ikrek diadalát, a klerikalizmus és a sovinizmus előretörését nálunk és a Balkánon, s ami a legveszélyesebb: a volt Szovjetunió területén. Nem a status quo vagy az egyenlősítő reform között van itt a fő konfliktus - bár ez talán sajnálatos -; az a kérdés, hogy a tőkés rendszerből kifelé mutató, leküzdhetetlenül fölbukkanó mozgások az emancipáció vagy a tekintélyuralom felé fognak-e kibontakozni.

A fönnálló rend képviselői - bár nem tudni, meddig lesznek formálisan hatalmon - ebben a küzdelemben két tűz közé kerülnek, ami kínos és sajnálatos. Velük is együtt lehet menni sok dologban, legalábbis azokkal, akik nem csak szavakban ellenzik a rasszizmust, az ultramontán klerikalizmust, a nőgyűlöletet, a faji diszkriminációt, a homofób őrületet, a bevándorlóellenességet, a környezetrombolást, a rendőrállami jelenségeket és így tovább. De a fölsorolt szörnyű jelenségek a fönnálló rend alapvető, Kelet-Európában ideológiailag elrejtett alapvető bajainak a patológiás kivetülései, az emancipációs és autonómiás vágyak eltorzulásai a maguk népi formájában. A fönnálló rend humanista hívei, mint a huszadik század elején vagy a harmincas években, most se tudnak ezen segíteni, bár morális helytállásukat és jóindulatukat becsülöm - és tanulok belőle.

Az erőtlen erkölcsprédikáció (mint pl. Adam Michnik nyárspolgári siránkozása az általa is létrehozott rendszer anyagiassága meg a "pénzuralom" fölött), amely ráadásul sérti azokat, akik nem jókedvükben lettek e patológiák áldozatai, hatástalan. Azoknak, akik nem akarják az ellenforradalmat, forradalmi megoldásokon kell törniük a fejüket.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.