A béka feneke alatt
A Medián szélesebb körű felmérése szerint a 45 év alatti korosztálynak majdnem a fele csak az anyanyelvén tud megszólalni. Másképp fogalmazva ez azt jelenti, hogy a korosztály több mint a fele beszél valamilyen idegen nyelvet. A helyzet talán nem is annyira drámai. A KSH-OM 2005-ös adatai szerint az elmúlt 15 évben a nyelvet beszélők aránya megháromszorozódott. A nyelvtudók körében a legnagyobb változás a középiskolásoknál következett be: 27 százalékuk beszél legalább egy idegen nyelven, azaz minden negyedik fiatal, szemben a mélypontot jelentő 50-60 éves korosztály 7 százalékával.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden rendben volna. Először is: a felmérésekkel csínján kell bánni. Nálunk a nyelvtudást szokás összekeverni a nyelvvizsga-bizonyítványnyal, pedig a kettő nem ugyanaz. Éveket külföldi kiküldetésben töltött ismerősöm, aki gyárakat telepített az illető országban, tehát aktívan használta a nyelvet, itthon nem tudott letenni egy középfokú nyelvvizsgát, mert nyelvtanilag nem beszélt helyesen. Valószínűleg azok a boltosok, fodrászok, fogorvosok se tudnának, akik a nyugati határszélen németül, a keletin "szlávul" szolgálják ki a kuncsaftjaikat. A dolog fordítva is igaz: jó néhány nyelvvizsgával rendelkező később alig-alig vagy egyáltalán nem tud megszólalni "sikeres" vizsganyelvén.
A legnagyobb baj az, hogy nem nyelvet, hanem "nyelvvizsgát" oktatunk: legyen szó iskoláról, nyelvtanfolyamról, maszek tanárról vagy egyetemről.
Azért ne legyünk teljesen igazságtalanok: a magyar állami nyelvvizsga sokat változott, finomodott az évek során. Ezt is, mint az új nyelvi érettségit megpróbálták "kommunikatívvá", azaz közlésközpontúvá alakítani, de nem egészen sikerült. A szóbeli témák valóban felölelik az élet szinte minden területét, de vajon nyelvtudást mér-e, ha a vizsgázó nem tudja elmagyarázni, hogy hogyan készül a gulyásleves, vagy nem képes hevenyészett idegenvezetést tartani Budapest nevezetességeiről? Arra is volt már példa, hogy valaki (szóbeli!) vizsgán csak azért nem kapta meg a maximális pontszámot, mert nem használt egy bizonyos nyelvtani szerkezetet (amire egyébként abban a szituációban nem is volt szükség).
Meggyőződésem, hogy a nyelvvizsga, főleg annak írásbeli része (az érettségit is beleértve) még mindig túlzottan nyelvtancentrikus. Van olyan feladat, melyet akkor is meg lehet oldani, ha az illető egy kukkot sem ért a szövegből. Egy frissen érettségizett diák mesélte, hogy ezzel a módszerrel négyes eredményt ért el. Hasonló a helyzet az idegen nyelvről magyarra való fordítás esetében is, amely legalább annyira inkább méri a magyar nyelvtudást, mint a célnyelvi tudást. Súlyos pontokat vonnak le ugyanis magyar (helyesírási, stilisztikai) hibákért. Sokan ezért is választják a külföldi, egynyelvű vizsgákat.
Sem az iskola, sem a nyelvtanfolyam nem képes megtanítani beszélni. 18-20 fős csoportokban ez gyakorlatilag lehetetlen még akkor is, ha akár mindennap van nyelvóra, de ettől még nagyon messze vagyunk. Kivételt képeznek a két tannyelvű iskolák, ahol az első év után már nem idegen nyelvet, hanem idegen nyelven tanítanak földrajzot, biológiát, matematikát stb. A nyelv tehát itt már nem cél, hanem eszköz, s használata automatikussá válik.
De nem alakíthatunk át minden iskolát két tannyelvűvé, s nem is biztos, hogy szükség lenne rá. Ezek ugyanis nagyon drágák, s nem biztos, hogy jó, ha az ott érettségizett fiatalok magyar szókincse sérül vagy ki sem alakul, pl. a földrajz, a biológia, a matematika területén. A természettudományos pályákra jelentkezők mellé sokszor magyar anyanyelvű maszek tanárt kell fogadni, hogy ezekből a tárgyakból felkészítse őket.
Hosszú évek tapasztalata mutatja, hogy az iskolai nyelvtanítás (tisztelet a kivételnek) nem működik. Hihetetlennek tűnik, hogy nyolc év tanulás után (ennyi idő áll rendelkezésre ma minden érettségit adó iskolában egy nyelv elsajátítására) az eredmény ennyire siralmas. Ezt az oktatási kormányzat is felismerte, de ahelyett, hogy a hatékonyságot próbálta volna növelni, lehetőséget adott plusz egy év nyelvtanulásra a középiskolák úgynevezett nulladik évfolyamain, ami ugyancsak igen drága megoldás az államnak és a szülőnek egyaránt. Képzeljük el azt a diákot, aki már négy éve "nyúz" egy nyelvet sikerélmény nélkül, s akkor ezt "megfejelik" még egy "intenzív" ciklussal, majd még négy évvel. Ilyenkor "vált" többnyire a diák egy új nyelvre, s ennek aztán az a következménye, hogy sem az egyikből, sem a másikból nem ér el eredményt.
Ma már nem lehet diplomát kapni nyelvvizsga nélkül. Ez tehát képesítési követelmény, amihez az egyetemeknek biztosítaniuk kell (kellene) a tanulási feltételeket, a legtöbb felsőoktatási intézmény mégis a nyelvoktatáson spórolt. Bezárták a nyelvi lektorátusokat, szétzavarták a nyelvtanárokat, s a béka feneke alá züllesztették a nyelvoktatást még az olyan közismerten "nyelvigényes" helyeken is, mint a közgazdasági egyetem vagy a külkereskedelmi főiskola. Nem csoda, hogy a felsőoktatásban végzettek jelentős része nyelvvizsga hiányában nem kap diplomát.
S most jön még erre Bologna: a két ciklusú képzés bevezetése. A továbbtanulók 65 százaléka (a tervek szerint) csak 3 évig vehet majd részt államilag támogatott képzésben, de az ezalatt megszerezhető alapdiplomát is középfokú nyelvvizsgához kötik. Amire eddig öt évük volt, most három lesz, s ebben a háromban kell a szakmát is elsajátítani, továbbá felkészülni a további tanulmányokra. A nyelvtudás szempontjából tragikus helyzet állhat elő. Hacsak nem következik be átfogó reform az általános és középiskolai nyelvoktatásban, a nyelvvizsgáztatásban, az egyetemek és főiskolák mentalitásában.
A szerző egyetemi oktató
