Bevezetés a kockológiába
- Van kedvenc bútora?
- Persze: a szék. Nem mondom, az asztalban is van valami izgalmas, de a szék az igazi.
- Sokat készített?
- Irtó sokat, bár nem könnyű munka. A nagybátyám, Ernő bácsi egyszer azt mondta, ablakot bárki tud csinálni, széket viszont csak kevesen.
- Asztaloskodott?
- Azt édesapám csinálta, Ernő bácsi igazi műbútorasztalos volt. Tordán, ahol laktunk akkoriban, az emberek egymás szemébe néztek, egy érdes kéz pedig jótállási jegy volt a munkára.
- Ezt szépen mondta.
- Aztán Erdély visszakerült Romániához, mi pedig Magyarországra települtünk. Eleinte tornász akartam lenni, de amikor a szüleim ezt megtudták, bezártak egy hétre. Végül az lett, amit ők akartak: belsőépítészként diplomáztam az Iparművészetin. Akkoriban csak matracinzsinyéreknek hívtak minket, ami jól mutatja, mire tartották a szakmát.
- Mi volt az első munkája?
- A Gellért Szálló lakóbútorait kellett megterveznem. A vicc az volt, hogy életemben nem jártam addig szállodában. Csak álltam a folyosón, és arra gondoltam, úristen, mit keresek én itt. Ez még 1956-ban történt.
- Nem akart külföldre menni?
- Édesapám azt mondta, vagy az egész család megy, vagy senki. Szóval maradtunk és én dolgozni kezdtem. Részt vettem az Alkalmi Áruház átépítésében, a Tóvendéglő kialakításában, dolgoztam a Rózsavölgyi Könyvesbolton, a kecskeméti szállodán, a lágymányosi sportszállón.
- Beleszólt valaki abba, amit csináltak?
- Nagyon ritkán és szinte csak akkor, ha túl drágának találtak egy megoldást. Előfordult viszont, hogy nem becsülték kellőképp a munkánkat. Amikor például a körszálló épült, a főmérnök fitymálón rugdosni kezdte a telefonfülkéimet.
- Hogyan tűrte?
- Nehezen. Egészen pontosan felkaptam egy lécet, és azzal kergettem ki az épületből, aztán át a Szilágyi Erzsébet fasoron, egészen a fogaskerekű megállójáig.
- Rabiátus ember?
- Dolgos ember vagyok. Ha tisztességes munkát végzek, azt illessék is tisztességgel.
- Mi volt a legemlékezetesebb megbízása?
- Talán a Margitszigeti Nagyszálló belsőépítészeti munkája. Még drinkbárt is terveztem bele, ami akkoriban előkelő dolognak számított. Egyébként életemben először Brnóban ültem bárszéken. Magas volt, labilisnak tűnt, alig mertem felmászni rá. Zavaromban rögtön rendeltem is egy Hennessyt, amire az egész napidíjam ráment.
- Belgiumba hogy került?
- Kíváncsi voltam, külföldön is megállom-e a helyemet. Amikor hosszabbítást kértem, a brüsszeli követ megnézte az irataimat, aztán lassan kihúzott egy fiókot: gyalu volt benne, véső meg kalapács. Ő is asztalosként kezdte egykor.
- Mit csinált kint?
- Mindent. Dolgoztam a brugges-i kultúrcentrumon, terveztem kórházbelsőt, bútoralkatrészeket, kitaláltam egy irodai válaszfalrendszert, aztán vettem a spórolt pénzemből egy autót, és hazajöttem.
- Megbánta?
- Egyáltalán nem. Tényleg úgy éreztem, hogy nekem itt a helyem. Szakmailag persze nem volt a legjobb döntés, hisz akkortájt kezdett mindent elönteni a kockológia. Megjelentek a szekrényfalak, az egyenbútorok, közben pedig lassan kiveszett a kézmeleg a belsőépítészetből.
- Talán ez elkerülhetetlen.
- Ebben nem vagyok biztos. Persze ez a mai plexikor sem kedvez az értékeknek.
- Nem érzi jól benne magát?
- Nem is tudom. Furcsa világ ez, eltűnt belőle a hagyomány, a csend. Legszívesebben már csak magamnak készítek bútorokat.
- Ebből nem lehet megélni.
- Azért vannak még megbízásaim. A múltkor megkeresett egy volt tanítványom, és rendelt egy széket a tanár úrtól.
- Várjon, várjon! Ez egy születésnapi interjú: szóval ne szomorkodjon.
- Nem szomorkodom, csak körbenézek és van véleményem arról, amit látok. Egyébként is: szép életem volt. Néha rossz volt, de szép.
- Újra kezdené?
- Persze. A szerszámok már meg is vannak hozzá.
