Ritkán - majd' soha nem - írok vitacikket, mert kárvallottként is tudom: a magyarországi vitákban érthetetlenre beszélik szét a bírált szerzők eredeti álláspontját. Tisztázás helyett gyakran elmocsarasítás, eliszaposítás a végeredmény. (Arról nem is beszélve, hogy a "táborokra" osztás beteges kényszere olyan véleményeket tulajdoníttat szerzőknek, aminőkről nem is álmodtak.) Ez elveszi az ember kedvét a nyilvános disputáktól. Most azonban mégis meg kell szólalnom.

Kis János jelentős esszéjében a Szolidaritás lengyelországi mozgalmának mérlegét vonja meg. Tizenöt esztendővel ezelőtt magam is hasonlóképpen vélekedtem volna (persze az elkerülhetetlen vérmérsékleti és stíluskülönbségekkel), így hát óhatatlanul egykori önmagammal is vitatkozom. A "másként gondolkodó" és rendszerváltó nemzedék tagjainak többségéhez hasonlóan én is föladtam akkor azt, ami 1956, 1968, 1980 közös hagyatéka volt: az önkormányzó-önigazgató, igazságos, közösségi társadalom "illúzióját". Ma már nem vagyok olyan bizonyos benne, hogy minden, ami vereséget szenved: "illúzió".

A lengyelországi szabadságmozgalmak egyik nagyszerű hőse és szószólója, Adam Michnik is esszét írt az évfordulóra (magyarul - némileg rövidítve - az Élet és Irodalom közölte). Michnik írása halálosan elkeserített. Kedves lengyel barátunk arról biztosít bennünket, hogy szemben másokkal (hivatásos politikusokkal, főhivatalnokokkal, tőkésekkel) ő személy szerint nem lesz csirkefogó. Stendhalra - hamisan - hivatkozva azt mondja, ebben a világban csak így lehet a köz dolgait eligazítani, s ha ehhöz gazemberség kell, ő inkább majd nem igazítja a köz dolgait. De némi fönntartással helyesli azt a társadalmi és világrendet, amelyben csirkefogók vezetik a becsületes embereket. Ámde, kedves Adam Michnik, nem arról volt szó, hogy tisztességes fickók leszünk. Ehhöz nem kell forradalom. Te, Adam Michnik, tisztességes voltál a diktatúra bukása előtt is. A forradalom ahhoz kell, hogy a csirkefogók tartós - vagy állandó? - uralma helyett a becsületes emberek becsületes uralma (az én nézetem szerint: senkinek az uralma) jöhessen létre. Azt nem lehet mondani, hogy a forradalom győzött, s neked továbbra is az a föladatod, hogy másokkal szemben te személy szerint ne légy csirkefogó.

A helyes állítás énszerintem: a demokratikus forradalom vereséget szenvedett. Ennek jele az, hogy gazemberek hatalomra juthatnak. Ez az állítás érintetlenül hagyja eszményeinket, és megnyitja az utat a társadalombírálat előtt.

De szerinted ennyi évtized (és évszázad) után már megint Mandeville bölcsességénél tartanánk, kedves Adam Michnik? Az emberek Mandeville szerint (és némely liberális közgazdászok szerint) gonosz (önző) indítékok alapján cselekszenek, az eredmény: a közjó. Akinek ez nem tetszik, ráadásul a legtőkeerősebb és piacképesebb lengyel lap világszerte ünnepelt és csodált főszerkesztője, megengedheti magának, hogy tisztességes legyen. Hobbitisztességes. Ez az álláspont következhet abból a - szerintem - hamis állításból, amely szerint "a demokratikus forradalom győzött".

Kis János írása ennél mélyebb és koherensebb.

Ő azt mondja: "A »független, önkormányzó szakszervezet« az egész társadalmat átfogó mozgalomnak indult - ám 1989 után egymással versengő pártokra bomlott. Azt ígérte, hogy az önszerveződő társadalmi közösség minden egyes egyént és csoportot megvéd az állami intézkedések hátrányos következményeitől - 1989 után a saját kormánya hajtotta végre a történelem egyik legfájdalmasabb gazdaságstabilizációs műveletét. Vezetőinek és tagságának többsége olyan világról álmodott, ahol a termelés és elosztás rendje önigazgató egységek szabad társulására épül - 1989 után a saját kormánya kezdte meg az áttérést a kapitalista piacgazdaságra. Hová lettek a Szolidaritás ideáljai?

Erre a kérdésre [folytatja Kis János] kétféle válasz adható. Az egyik úgy szól, hogy az ideálok érvényesek, de a mozgalom a körülmények - a nemzetközi kapitalista környezet - nyomása alatt képtelen volt kitartani mellettük. Megint elveszett egy esély a magánkapitalizmus és az államszocializmus úgymond hamis ellentétének meghaladására."

Ez az egyik lehetséges válasz, mondja Kis János.

"A másik válasz szerint nem volt minden rendben az ideálokkal, és ezzel becsületesen szembe kell nézni. Csak így állapíthatjuk meg, mi az, ami a Szolidaritás hagyatékából ma is folytatható.

E cikk szerzője [azaz Kis János] a második válasszal ért egyet."

Ez igen különös kijelentés. Legalábbis akkor, ha úgy értelmezzük - s mint látni fogjuk, nem muszáj így értelmeznünk -, hogy a meg nem valósult eszményekkel "valami nincs rendben". Valamely kijelentés (tétel, elmélet) elfogadottsága és érvényessége két külön dolog. Arról a kijelentésről, amely szerint "ez helyes lehet elméletben, de nem érvényes a gyakorlatban", már Kant kimutatta, hogy tarthatatlan. Kis János nem ezt mondja. Ugyanakkor azt a látszatot kelti, hogy maga is szembeállítja "az eszményt" az ún. "valósággal" - bár ezek a szembeállítások: eszmény és valóság, elmélet és gyakorlat, értelem és érzelem, politika és erkölcs, politika és gazdaság, maguk is a polgári társadalom sajátosságai, tehát nem magyarázhatják a polgári társadalmat -, voltaképpen más módon, amely érdekesebb, mint "az eszmény" és "a valóság" meddő kontrasztja. Kis János szerint a Szolidaritás (részben kimondva, részben kimondatlanul) azt ígérte, hogy "a termelés és elosztás rendje [majd] önigazgató egységek szabad társulására épül". Ha ez igaz, a Szolidaritás megszegte az ígéretét, függetlenül attól, hogy a szervezet kollektív gondolkodását megakasztotta az 1981. decemberi Jaruzelski-puccs. 1989-ben azonban a Szolidaritás, írja Kis János, "...a többpártrendszerű demokrácia és a kapitalista piacgazdaság felé indult el. Választása nemcsak a körülmények kényszerét tükrözte."

Akármi is történt hét év alatt, a Szolidaritás nem tette egyértelművé, hogy politikai eszményei és tervei radikálisan megváltoztak (ha Kis János elbeszélése hű a tényekhez, amit most az egyszerűség kedvéért elfogadok). A kerekasztal-tárgyalásokon kész helyzet elé állította támogatóit, akik természetesen rá szavaztak a szószegő, korrupt, puccsista és rosszul kormányzó posztkommunistákkal szemben. A lendület vitte a Szolidaritás szavazóit, nem az a meggyőződés, hogy eredeti indítékaik (motivációjuk) jelentik az új, demokratikus kormányzás ihletét. Föltételezhetjük, hogy talán ezért is bomlott föl a Szolidaritás széles táborának viszonylagos egysége. (Igazság szerint: tudjuk, hogy így történt. De ez mellékszál.) Ez nem az eszmények érvénytelenségét mutatja: az eszményeket ki se próbálták. Kis János - nyilván nem tudatosan - itt árulásról beszél, ezt ugyanis így hívják. (Föltéve persze, hogy Kis Jánosnak igaza van, amiben kételkedem.) Harcba visszük elv- és bajtársainkat x eszményért, majd megvalósítjuk y vagy z eszményt anélkül, hogy ezt elv- és bajtársaink számára úgy tettük volna világossá, hogy tehessenek valamit ellene... - ez nem tetszik nagyon szép históriának, pedig (saját szemszögéből érthetetlenül) Kis János ezt a történetet ünnepelni látszik.

Mivel az eszményeket meg se kísérelték valóra váltani, az eszmények megvalósíthatatlansága vagy megvalósíthatósága mellett nem szólnak tapasztalati érvek. (Kis János nem is azt állítja, hogy az eszmények irreálisak voltak, hiszen ez értelmetlenség, ő pedig nem állít értelmetlenséget; azt mondja, hogy ezek az eszmények önmagukban, inherensen helytelenek voltak. Kérdés, hogy ez eszményekről mint olyanokról magánvalóan kimondható-e. Elméletekről természetesen igen.)

Szerény nézetem szerint nem ez történt. A Szolidaritással föltehetőleg ugyanaz történt, mint minden eddigi proletárforradalommal - és mellesleg néhány másfajta forradalommal is.

Minden proletárforradalom szocialista volt. A Szolidaritás a magát "szocialistának" deklaráló államkapitalista diktatúrával szemben ezt ideológiailag nem mondotta, nem mondhatta ki, de céljai egyértelműen szocialisták voltak, akár 1956-éi mind "revizionista", később "reformkommunistának" nevezett, mind munkástanácsi változatában. Minden proletárforradalom a párizsi kommüntől (1871) kezdve a tanácsrendszer (közvetlen demokrácia) politikai formáját találta föl. A lengyelországi Szolidaritás - nevével ellentétben - nem szakszervezet volt, hanem a munkástanács-hálózat és a tömegpárt elegye.

Mint minden proletárforradalom eddig, a Szolidaritás is (e tekintetben rémületesen emlékeztetve 1917-1919 forradalmaira) hamis tudattal nézte saját mozgalmát és saját céljait. Szekularizáló-laicizáló, modernizáló, liberális polgárság és öntudatos, demokratikus citoyen, honpolgár híján a Rajnától keletre mindenütt Európában a szocialista munkásmozgalom valósította meg a polgári forradalom céljait az általános választójogtól az iparosításig és a szociális (népjóléti) védőrendszerig. Ennek hol tudatában volt a munkásmozgalom, hol nem. Néha még Lenin is tudni vélte, hogy amit megvalósított, az primitív államkapitalizmus. A Szolidaritás - és nyomában és elsősorban neki köszönhetően az egész Kelet-Európa - befejezte a kommunisták által elkezdett és elrontott polgári forradalmat. Magát csalta meg (elkerülhetetlenül), nem a híveit. Manapság a világ legnagyobb kommunista pártja a Kínai Népköztársaságban viszi diadalra a kiteljesített polgári forradalmat, kombinálva a szélsőséges tőkeuralmat a szinte változatlan sztálinista diktatúrával. A katolikus lengyel szindikalisták, a dogmatikus kínai parasztforradalmárok se "ezt akarták".

Ami történt, nem azért történt, mert így döntöttek a Szolidaritás és a KOR-KSS vezetői - azután eszméltek, miután a dolog eldőlt -, hanem azért, mert az államkapitalizmus e pazarló, merev és szétrothadt formáját éppoly kevéssé lehetett szocialista módon megdönteni, mint a félfeudális cári, oszmán és Habsburg-birodalmat. Az is igaz azonban, hogy a mára létrejött, méltán népszerűtlen rendszerért a lengyel nép bizonyosan nem hozta volna meg ezt az óriási áldozatot. A lengyel nép legjobbjai a Szolidaritásban nem követőiket csapták be, hanem követőikkel együtt önmagukat. Ez valószínűleg nem történhetett másként. Mindez az önigazgatói s a többi forgalomban volt eszményekről nem mond semmit, se pozitív, se negatív értelemben. Kis János, azt hiszem, álkérdésre ad drámai választ.

A drámaiság annyiban indokolt lenne persze, ha több olyan Szolidaritás-vezető és ellenzéki értelmiségi akadt volna, aki egyenesen szembenéz vele, hogy azoknak az eszményeinek, amelyek a harcba vitték, nem felel meg az a politika, amelyet hatalomra kerülése után folytat. Itt alkalom nyílhatott volna - ha valaki kedveli a műfajt - erkölcsi tragédiára. Ezt az egyszerű összefüggést hagyja figyelmen kívül Kis János, s innen származik érdekes esszéjének ez a (szerintem) rettenetes mondata:

"Kevés olyan felemelő élményem volt, mint látni Jacek Kuront, amint munkaügyi miniszterként a megszorítások értelmét magyarázta a televízióban a lengyel munkásoknak."

Fölemelő?

Talán tragikus, talán pokoli. Szembeszállni egy harcos, küzdelmes, áldozatos, szenvedéssel, sztoikusan viselt vereséggel és szerényen eltűrt diadallal teli nagy élet ki- és megkínlódott szubsztanciájával az új "realitás" jegyében, nem hagyva másra a piszkos munkát: ez bizonyos értelemben tiszteletre méltó, bármennyire lesújtó, bármekkora drámai kudarc. De fölemelő?...

Az olvasó csak ámul.

A vereség majd' minden fajtáját lehet győzelemmé stilizálni, kivéve az erkölcsi vereségét. Érthető, hogy az ember a barátai kudarcát nem szívesen nézi. De azt nem vártam, hogy A politika mint erkölcsi probléma kiváló szerzőjének nincs szeme a hozzá legközelebb állók tragédiájához. Pedig a Jacek Kuronról írott szép nekrológjában (Magyar Hírlap) Kis János ezt mintha még érezte volna.

Kis János úgy lát neki a Szolidaritás - egykor az ő szívének is kedves - eszményei posztumusz lerombolásának, hogy megkülönbözteti "a szolidaritás" (így, általánosságban) eszményén belül a "populista" változatot, s ez utóbbit megsemmisítő bírálatban részesíti. Ezt írja: "Ha a szolidaritás - populista koncepciójának megfelelően - azt jelenti, hogy csak olyan állami szabály vagy intézkedés fogadható el, mely sokaknak kedvez, és senkinek nem okoz hátrányt, akkor a szolidaritás összeegyeztethetetlen a szabadság rendjével." Bár "a szabadság rendje" kifejezés kissé homályos, a mondatot el lehetne fogadni. A bökkenő csak az, hogy a Kis János által joggal kifogásolt álláspontot az égvilágon senki se vallja magáénak. Ilyen radikális egalitarizmus egyszerűen nem létezik - hacsak az én A szem és a kéz (szamizdat, 1983) c. anarchoszindikalista munkámat nem számítjuk, s ott is csak idealizációkról volt szó -, így hát voltaképpen olyan érvet cáfolt Kis János, amely egyrészt helytelen, másrészt mindenki tudja róla, hogy helytelen. A forradalmi, marxi szocializmus túlmegy a liberális (polgári) egalitarizmuson, de nem ebben az irányban. Ha a "populizmusra" vonatkozó szerencsétlen kitérőről előzékenyen megfeledkezünk, akkor viszont fontosabb kijelentésekre fogunk bukkanni. Ezt írja a kitűnő szabadelvű gondolkodó:

"Olyan világot szeretnénk, ahol az emberek a saját felfogásuk szerinti életet élhetnek. Márpedig ahol az egyének a maguk vágyait és meggyőződéseit tükröző önálló célokat tűznek ki, ott a konfliktusok elkerülhetetlenek. [...] De ha a társadalmon belüli érdekharcok elkerülhetetlenek, miért ne koordinálhatná őket az önigazgató közösségek szabad társulása? Nos, Karl Marxnak volt valamilyen elgondolása arról, hogyan hangolná össze az egyének cselekedeteit egy piac, magántulajdon és állam nélküli gazdaság. Ez az elgondolás alkalmas volt a megvitatásra, de nem élte túl az elméleti kritikát. Nem igaz, hogy csupán a szovjetrendszer összeomlása keverte volna - alaptalan - gyanúba. Szervi hibáit már akkor kimutatták, amikor a Szovjetunió még talpon állt."

"Olyan világot szeretnénk, ahol az emberek a saját felfogásuk szerinti életet élhetnek"? Ahogy vesszük. Sokan tudják, hogy magam is a legtágasabb tolerancia híve vagyok. De olyan világot szeretnék-e, amelyben az elnyomás, a hierarchikus szemlélet, a rasszizmus, a szadizmus, az üres anyagiasság, a repetitív unalom attitűdjei is elterjedtek? Nem igazán; inkább azt szeretném, ha ezek békésen kihalnának. Létezhetik olyasmi, amit Jürgen Habermas "emancipációs érdeknek" nevezett. Ez vezetheti etikai elméletalkotásunkat. Volt-e Karl Marxnak elgondolása az egyéni cselekedetek összehangolására piac, magántulajdon és állam nélkül? Ahogy vesszük.

Nem tudják elég sokan, hogy Kis János - szerzőtársaival, Bence Györggyel és Márkus Györggyel - maga is rendkívüli elmélettörténeti jelentőségű Marx-bírálat szerzője. Bencével együtt megpróbálkoztak, valaminő korrigált marxizmust használva, a szovjet típusú rendszer baloldali bírálatával még a kilencszázhetvenes-nyolcvanas években. (Márkus - ezúttal Fehér Ferenccel és Heller Ágnessal együtt - ennek a bírálatnak újabb variánsát adta valamivel később.) A Marxra hivatkozó rendszer és a marxizmus bírálata párhuzamosan haladt. Kis János és barátai, munkatársai még (kritikai) marxisták voltak, de már ellenzékiek, majd később ellenzékiek anélkül, hogy marxisták lettek volna. A "kommunista" rendszer még mint marxistákat közösítette ki őket, a maga korlátolt hatalmi szempontjából érthetően. Egy szó mint száz, Kis János tudósa, tudós kritikusa volt a marxizmusnak, amikor számomra ez csak a lázadó modernség egyik komponense volt, s nem dicsekedhetem vele, hogy mélyen ismertem és értettem volna. Ezért némi elfogódottsággal - mint marxi ügyekben kezdő, új jövevény - kérdezem magamtól: bizonyos, hogy Kis János jól emlékszik Marxra?

Amit ő most kérdez, azt még a "szovjet marxizmus" (a kifejezés a kommunistaellenes baloldali Herbert Marcusétól származik) létrejötte előtt kérdezte meg Ludwig von Mises és Eugen Böhm-Bawerk. Ludwig von Mises ma is olvasott művében azt mondja, ne hederítsünk arra, hogy Marx mindig visszautasította a jövő társadalmának utópikus körvonalazását; Marx elméletét bíráljuk a műveiből közvetve kihüvelyezhető utópia felől. Sokan vélik úgy, hogy Ludwig von Mises bírálata elhibázott. Marx elmélete kritikai történetelmélet. Nincs elmélete - mert az ilyen teóriát helytelennek kellett tartania - arról, hogy általában hogyan kell a kizsákmányolás, az elidegenedés és az elnyomás távollétében az egyéni cselekedeteket "koordinálni". Az ilyen elméleteket a marxisták - negatíve és pejoratíve - "ideológiának" szokták tekinteni. Jairus Banaji, indiai marxista történész az ideológiát úgy határozza meg, hogy az hiedelmek és képzetek rendszere (a system of beliefs/representations), amely a társadalmi viszonyokat, különösen az uralmi viszonyokat naturalizálja. Azok az elméletek (pl. a racionálisdöntés-elmélet, a játékelmélet, evolúciós és társaslélektani elméletek), amelyek a koordinációnak az ismert lehetőségeit az emberi természet leírásával tekintik egyértelműnek, a status quo elméletei, ha igazak, ha nem. Alkalmazni kellene rájuk ifjúkorunk fontos könyvének (Jürgen Habermas: Megismerés és érdek, 1968; harminchét év késéssel magyarul is megjelent Pécsett a Jelenkornál az idén) tanulságait. Marx, ha jól értem, azt állítja, hogy az egyéni cselekedetek "koordinációja" a kapitalizmusban olyan problémákhoz vezet, amelyek kifelé mutatnak a rendszerből. Ezeknek a tendenciáknak a leírása életművének a lényege, ha nem tévedek.

S ezután jön Kis János esszéjének az a passzusa, amelyet a hírneves gondolkodó engedelmével magamra veszek, habár a nevemet nem említi - megszokhatta, hogy baráti bírálataira nem válaszolok; ám ezúttal megteszem. (Természetesen az önigazgatói társadalom eszméjének más hívei is vannak Magyarországon, következetesebbek is, mint én; de ők nem felelősek az én gondolatmenetem esetleges hibáiért.)

"Az önigazgató társadalom mai szószólói... semmit nem mondanak arról, hogy a szolidáris dolgozók társulása miként végezné el az egyéni döntések koordinációját. Amíg ezt nem teszik meg, addig szavaik csak személyes érzelmeiknek adnak kifejezést, nem [...] nyilvános vitára alkalmas modellt írnak le."

Kemény szavak.

Nem is indokolatlanok talán. Nem tagadom, hogy szavaim olykor személyes érzelmeimnek adnak kifejezést. A Kommunista Kiáltvány fordulatával: ezt a bűnt bevallom. Ám kíváncsi vagyok arra: milyen nyilvános vitára alkalmas modellt ismer Kis János, amelyet úgy írnak le, hogy nem a jelenlegi viszonyokat racionalizálja? Ha pedig csak olyan nyilvános vitára alkalmas modellt ismerünk, amely a jelenlegi viszonyokat racionalizálja, akkor nem úgy határoztuk meg a nyilvános vitára alkalmas modellt, mint amely nem lehet más, mint a kapitalizmus - netán kritikusan reflektált - leírása? Ez esetben nem azt tettük-e, drága barátom, hogy naturalizáltuk a társadalmi (és különösen az uralmi) viszonyokat, mintha a kapitalizmus nem volna történelmi képződmény, s mintha korábban nem lettek volna eredményes (mert létező) modellek? Nem ideológiát alkottunk akkor tehát, kedves János?

Mondhatnám azt is - de nem mondom, illetve nem szánom döntő érvnek -, igazolja a kapitalizmus mai teljesítménye a cselekedetek koordinációjának ma szokásos formáit? A háború, az éhínség, a munkanélküliség, a környezeti katasztrófa, a nukleáris veszély, a terrorizmus, a kultúra tagadhatatlan hanyatlása? Nem kétséges, ez a modell racionálisan vitatható. Sokan vitatják, így a marxisták is. Kinek a vállán nehezül a bizonyítás terhe, az onus probandi? Nem olyan könnyű ezt eldönteni.

Megállja a helyét Rousseau könyve, a Társadalmi szerződés, amely a polgári forradalom filozófiai programja volt? (Nem más, mint Kis János fordította gyönyörűen magyarra.) Aligha. S ha érvei nem érvényesek - nem kellett talán az abszolút monarchiát, a hűbéri előjogokat, az elmaradott agrártársadalmat fölszámolni? S tévedéseivel is, nem volt Rousseau-nak érdeme abban, hogy némileg igazságosabb és civilizáltabb társadalom született, habár gondolatai a Nagy Terrorhoz is hozzájárultak?

A marxi historizmus, ha nem értem félre, nem kíván semmiféle "modelleket" alkotni - bár ebben Marx és Engels persze nem volt teljesen következetes. A létező, a tőkés társadalmat írja le. Ez a társadalom a permanens válság társadalma. Nem fog örökké tartani. Mi a változás nyersanyaga, nem szerzői vagyunk. Szégyenlős utópiánk többnyire a tőkés társadalom inverze. A jövő forradalmai is vakok lesznek, mást fognak megvalósítani, mint az álmodozók és lázadók eszményeit. Vad képzelgések és józan reformtervek öszsze fognak keveredni, ahogy eddig is összekeveredtek. "Nyilvánosan megvitatható modellek" konstrukciói vagy teljesen elrugaszkodnak a józan észtől, vagy - mint az analitikus marxisták döntéselméleti kísérletei - polgári egalitarizmusba torkollnak, tehát nem javasolnak semmi radikálisan újat. Szerintem ellen kell állni az utópiát követelő közhangulatnak. Amint a közönség megkapja az utópiát, azt mondja rá: utópia, nincs realitása. Ennek a játéknak nincs értelme.

Ne feledjük, Polányi Károly megmutatta, hogy a piaci társadalom utópia, történetietlen általánosítás. "A láthatatlan kéz" egy ideig divatban volt - nálunk még mindig divatozó - modellje, utópiája, amelyben magam is hittem egy darabig (s e hit okai s indítékai jól leírhatók történetpszichológiai módszerekkel), dörgedelmes kudarcot vallott az utóbbi évtizedben, pedig védhetőnek szokták tartani. A kapitalizmus valóságával szemben a régi kommunisták a Szovjetunió fölsőbbrendű valóságára szoktak volt mutatni. Nem racionális hibát követtek el, tényeket hamisítottak meg. A kapitalizmus nem teremtett békét, jólétet, esélyegyenlőséget, a magasrendű kultúra mindig ellenében születik. Ezt a nyilvánvaló tényt kell letagadni.

A jövő bizonytalan. Tapogatózunk. Panaceám nincs. Támogatom az emberi méltóság, az egyenlőség és igazságosság érdekében tervezett és megvalósított reformokat, holott tudjuk, ezek a reformok beleütköznek a tőkeviszony korlátaiba, mindig maguk ellen fordulnak, és szándékolatlanul ellenkező eredményt érnek el (mint a "perverz újraelosztás"). Kis János azt mondja, nincs garancia a tőkés társadalomban az együttérzés érvényesülésére, ám harcolni kell érte. Céloz rá, hogy a piaci kapitalista és államkapitalista modellek fluktuálnak.

A baj csak az, hogy ezek ki vannak próbálva. A marxi értelemben vett szocializmus még nincs. Hogy ilyesmire sor kerülhet-e, attól függ, hogy jól értjük-e a történelmet. Ám a jelek szerint az emberi természet és "az egyéni cselekedetek koordinációja" (mint olyan) komolyan bírálható föltételezés, nem adottság.

Csak akkor adottság, ha a kapitalizmust örökkévalónak tekintjük.

Én nem tekintem annak. Mert nincs rá okom.

Kedves János, miért kellene a világnak ott megállnia, ahol a mi fáradt nemzedékünk megállt? Kudarcot vallottunk. Én ezt nem akarom szépíteni. Én kiszállok. De a világon kívül nincs világ, ezért csak egy marad: a forradalom.

Mentségemre csak azt hozhatom föl, hogy nekem - szemben Adammal és veled - nem tiszta a lelkiismeretem.