A chardonnay-maraton
Az agyongyötört, szétalkoholizált káeurópai lélek számára igazi hívószó egy borfesztivál: ilyenkor végre nem a saját nyomorúságát próbálja maligánba fojtani az ember, hanem tudományos alapossággal, gasztronómiai érdeklődéstől vezérelve, olykor már-már kultúrhistóriailag iszik. Ehhez képest alig találkozunk tántorgó emberrel. Igaz, szerény becslésünk szerint 4500-5000 forintból rúghatott volna be az elszánt látogató, ami azért nem ebbe az irányba tereli a dolgot.
Megyünk tehát a zöld csuklópántot viselő tömegben, mellettünk valaki a pirospaprika illatáról beszél, egy nagyobb hagyományőrző csoport pedig énekelve vág át az úton. Vajon miért gondolunk magunkra legszívesebben így, rámás csizmában, kalapban, időben végképp megrekedve, tűnődünk futólag. Látunk egy lányt kólát inni, amit rögtön provokációnak fogunk fel, aztán különböző embereket, amint orrukat üvegpohárba dugják. Aki egyébként nem volt még borfesztiválon, könnyen elképzelheti a dolgot: vesz egy átlagos rendezvényt, hozzáadja a budai Várat, aztán levonja belőle a gólyalábasokat, agyagbizbasz-készítőket, furulyaárusokat és Wass Albert-dílereket.
Mindenesetre hamar kiderül, hogy az utóbbi idők egyik legszínvonalasabb fesztiválján tolongunk. A csaknem kétszáz borász jól áttekinthetően van elhelyezve, a tájegységek szerinti standok pedig az eligazodást feltétlenül segítik. Keressük Bockot és Gerét, akik eltűntek, találkozunk viszont a csopaki Figula Mihállyal, aki arról beszél, hogy a rizlingnek nagy a gasztronómiai mozgástere, mert rengeteg ételhez jó. Benézünk a gyerekmegőrzőbe, kérdezzük, felejtettek-e már itt valakit, nem, válaszolja az egyik felügyelő, de telefonszámot azért kérünk mindenkitől. Látunk spanyol bort és kaliforniait, elmegyünk a Keller-pince mellett, megállunk a vesztergombiak standjánál, aztán a Kubus családi pincészetnél, melynek nevéről először azt hisszük, hogy egy csehszlovák rajzfilmből lopták. Az Eke-pincénél ifjabb Eke a jégbor készítését meséli el. A szőlőt decemberig a tőkén hagyják, mondja, a szemekben megfagy a nedvesség, amitől olyanok lesznek, mint a mirelitborsó. És jó az ilyen bor, érdeklődünk. Jó, mondja ifjabb Eke, csak kicsit lappangós. Orvul üt.
A borokat egyébként nem értékelnénk. Egyrészt nem értünk hozzájuk, másrészt szigorú, mélykonzervatív neveltetésünk tiltja, hogy a sör-unikum ördögi kombinációja után még velük is terheljük fejlődő szervezetünket. Még az egri Vincze Bélának is nemet mondunk, amikor két pohárral közelít felénk. Vincze egyébként az egyik legkedvesebb borász, akivel találkoztunk, ráadásul mindenféle díjakat is nyert. Az országos borversenyen például az övé lett a legeredményesebb pincészet, aranyérmes cabernet franc-járól pedig olyan szeretettel beszél, mint egy anya gyermekéről. Az egyik standnál később szarvasgombát szagolunk, melynek földillata van, egy kiírásból megtudjuk, hogy a postásfröccsnek semmi köze a borhoz, mert dupla feketét jelent rummal, az Újházy-fröccsbe viszont kovászos uborka levét öntik a szóda helyett. Késői szüretelésről beszélgetünk és alkoholfokról, majd megpillantjuk a Simon-pincészet vörösborát, melyre rovásírással van írva valami. Hitünk és földünk, magyarázza egy lány, és amikor arról kérdezzük, miért került ez a címkére, megvonja a vállát: hát, mert a Simon úr így akarta.
Ekkor érezzük először, hogy igazából átláthatatlan ez a fesztivál. Valahogy túl sok az egész, olyan, mint a Tom és Jerry-maraton a tévében, az ember a végén már nem emlékszik, ki kit gáncsolt el, ütött le a gereblyével, csupán az a homályos érzés marad meg benne, hogy egy macska kergetett egy egeret. A rengeteg chardonnay, cabernet és rizling, spanyol és dél-afrikai bor, aszú, muskotály és merlot ugyanis egy idő után kioltja egymást, a kimerült látogató pedig lebotorkál a Várból, a parkolóba megy, ahol a házaspárok borospoharat a táskájukba rejtve már a szokásos játékot játsszák: akkor most te vezetsz vagy én?
