Már gyermekkorában igazolt versenyző volt, hatévesen bajnokságon indult, később országos bajnok lett, majd válogatott, három éve csapatban bronzérmet nyert, az idén pedig a magyar nők közül először győzött a világbajnokságon. A sikereit övező érthetetlen hallgatásnak talán csak egy oka lehet: Hajdú Lívia sporthorgász.

- Halak, halak, halak - mondja. - Halak és megint csak halak.

Mindenki horgászott körülötte. Édesapja a ráckevei Duna-ág halőre volt, a család egy horgásztanyán élt, ő pedig amint botot tudott tartani a kezében, már sneciket fogott. Az érettségi után előbb egy horgász-nagykereskedésben kezdett dolgozni, majd a Magyar Horgász című laphoz került, cikkeket írt, fotózott, és már-már az sem lenne meglepő, ha kiderülne róla, lakást vett a Ponty utcában, kedvenc könyve pedig a Moby Dick. Az élet azonban ennél is érdekesebb: Hajdú Lívia egy horgászversenyen ismerte meg szerelmét, aki egy francia lap riportereként tudósított az eseményről.

- Türelmesnek kell lenni, akkor minden megjön az életben - magyarázza. - A hal is, a férfi is.

Nemrég tehát Párizsba költözött Hajdú Lívia. Továbbra is ír, fotózik, a Szajnán dévérre horgászik, melyet csontkukaccal próbál megfogni. Az elmúlt években Európa szinte minden pontján megfordult: horgászott Portugáliában, Olaszországban, az angliai Milton Keynes tónál, a romániai Mamaia mellett. Rekordja egy 14,5 kilós ponty volt, amit rakós bottal fogott. Az utóbbi tizenkét világbajnokságból kilencen képviselte a magyar színeket. A horgászválogatott felkészülése egyébként alig különbözik a többi sportolókétól: van edzőtábor, szövetségi kapitány, taktikai értekezlet, melyen a csalival, botokkal, etető anyagokkal kapcsolatos részleteket beszélik meg.

- Aztán már csak hinni kell - mondja Hajdú. - Hinni, hogy lesz majd egy nagy hal.

A horgásznő legutóbb a Zágráb melletti Jarun-tavon megrendezett augusztusi vb-n indult el. Taktikája egyszerű volt: csontibábot kombinált szúnyoglárvával. Az első nap után már vezetett, a másodikon viszont az egyik legnagyobb esélyes mellett kellett horgásznia, akinek olyan dallamos neve volt, mint egy operahősnek: Franca Tagliaferrinek hívták az ellenfelét. Nem sokkal a kezdés után Hajdú Líviához lépett az édesapja, aki edzőként utazott vele Horvátországba. - Az olasznál van egy amur, mondta a papa, a lány pedig rögtön tudta, hogy akkor neki is kell egyet fogni. Még valamit tudott: ha győzni szeretne, a súly miatt sok apró halra is szüksége lesz. Utólag persze könnyű mesélni erről, de minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Előbb egy ötkilós amurt emelt ki, végül pedig kétszázötven grammos különbséggel ugyan, de győzött.

Szinte fel sem fogta a történteket, és már ott állt a dobogó legmagasabb fokán. Egyszerre minden eszébe jutott: a szülei, a ráckevei horgásztanya, az a rengeteg hal, melyet életében fogott, az újság, ahol dolgozik, Milton Keynes és a Szajna, még a zánkai tábor is, ahová nem úttörőként, hanem horgászként küldték gyerekkorában. Szólt a Himnusz, és Hajdú Lívia integetni próbált.

Aztán nem gondolt már semmire.

Csak sírt.

Hajdú Lívia szerint a türelem az életben mindent meghoz. A halat is, a férfit is