Havannai embereink
Amúgy húszan lehetünk a mérkőzésen, melyet éppen az Óbuda Brick Factory és a Jánossomorja Rascals vív egymással. A nézők az előző meccs játékosai közül kerülnek ki, megfejelve néhány hozzátartozóval, Szentendre-külső kerékpáros ifjúságával, valamint azokkal a dobogókői kirándulókkal, akik pár percre megállnak, hogy rácsodálkozzanak az eseményre. A baseball ugyanis jó tizenöt éves magyarországi jelenléte ellenére még mindig a Fókusz plusz-os furcsaságok közé tartozik, melyet olyan zavart vihogással figyel az ember, mint a hatvanas években a kongói egyetemistákat: jé, egy fekete!
Pedig a szabályok első hallásra nem túl bonyolultak. A mérkőzés nincs időhöz kötve, a két kilencfős csapat felváltva támad és védekezik, a játékosok meg az alappontokat érintve próbálnak visszajutni a kiindulási ponthoz, pontot szerezve ezzel. A baseball határozottan élvezhető sport, ráadásul nincs körülötte semmi, az amerikaifutballhoz hasonló felhajtás, Elvis Presley-hasonmásverseny, hot dogárus, bár a játék gyökereit kissé viccesen idézik fel neveikkel a klubok. A Rascals és a Sleepwalkers mellett az első ligában szerepel még a Nagykanizsa Ants és a Nemesvámos Sharks, viszont határozottan kilóg a sorból a Szombathelyi Anyaszomorítók, amely mintha megannyi ütőt lóbáló nyelvőrből állna. És ha már az ütőnél tartunk: a baseballnak határozottan nem tett jót a közép-európai gengszterizmus, mely valami pénzbehajtós-kidobóemberes bukét kölcsönzött a sportnak. Amikor például a jánossomorjaiak kispadjához telepszünk, nehezen tudunk szabadulni az érzéstől, hogy most valami kisstílű leszámolás eligazításának vagyunk akaratlan tanúi.
A Rascals mindenesetre vezet, a nap süt, két játékrész között pedig kubai rap szól egy hordozható cd-lejátszóból. A választás nem a véletlen műve, hisz a karibi térségben népszerű sportot is egy - mondjuk így - kubai szivar, Antonio Morua terjesztette el Magyarországon. Az idén hetvenegy éves havannai férfi hajdan az első osztályban játszott, többször nyert Kubában bajnokságot, története pedig szinte már közhelyes: gépészmérnöknek tanult Budapesten, megismerkedett egy magyar lánnyal, feleségül vette, hazament, visszajött, aztán végleg letelepedett nálunk. Jelenleg az óbudaiak edzője, bár tavaly, hetvenévesen még beállt egy-két meccsre. Most a pálya szélén látjuk, amint éppen kiabál.
Jere, jere, jere, hív magához erős akcentussal valakit, amiből arra következtetünk, hogy a magyar igenis nehéz nyelv. A kurva életbe, teszi hozzá, amiből meg arra, hogy azért elsajátítható.
Antonio Moruának egyébként a fia is az óbudaiaknál játszik, ahogy még egy kubai, Jorge Fernandez, akiről azt mesélik, hogy szakács. Van egy kínai is a csapatban, az egykori válogatott Hsziong Hsziaobo; a szentendreiek edzője, Kazyoshi Ishihara pedig japán, csupán amerikait nem látni még mutatóba sem. Az idő közben szép lassan telik, kiesik egy ütőjátékos, aztán még egy. A Rascals három-egyre vezet már, amikor a Brick Factory 9-esének, Zalabainak van egy gyönyörű ütése. Később feljönnek az óbudaiak, és az utolsó inningben, ha nehezen is, de győznek 9:5-re. Küzdelmes mérkőzésen végül papírforma-eredmény született, diktálja akkor a Nemzeti Sporton szocializálódott Várkonyi Attila.
Ránézünk, és mivel tíz kilométeres körzetben nincs egyetlen sportújságíró sem, egyetértően bólintunk.
