A közoktatás és a felsőoktatás súlyos, ámde nem gyógyíthatatlan betegségeit nem az érettségi-felvételi rendszer mára oly nagyon kiélezett látszólagos ellentmondása okozza, s nem is annak átalakítása fogja megoldani. Tényleg egyszerűbb a most bevezetett rendszer (nem kell kétszer vizsgázni), a lényeget tekintve azonban majdnem mindegy, hogy egy hónappal később, vagy korábban van-e a vizsga, s az is csak a vizsgáztatók presztízse szempontjából fontos, hogy középiskolai tanárok, egyetemi oktatók vagy mások vizsgáztatnak. Az egyetemeken nem lesz több hely attól, hogy a gimnázium felvételiztet.

A cél egyszerű: demokráciákban a tanulás szabadsága mindenkit megillet. Aki tanulni akar, hadd tanuljon. Miért is ne? Az esélyegyenlőség ma oly sokat hangoztatott és oly helyes elve is ezt diktálja. Gyakori ellenérv: a jelenlegi egyetemi struktúrában kevés a hely, s számuk csak az oktatás színvonalának rovására növelhető. Mennyire álságos problémák ezek!

Más országokban a "ha tanulni akar, hadd tanuljon, de ne legyen mindenki jogász" dilemmáját egyszerűen megoldották. A megoldást (lehet, hogy sokaknak ismerősen hangzik) úgy hívják, hogy háromlépcsős egyetem.

Ennek első lépcsője a college. Vagyis az alapképzés. Nagyon sokan járhatnak ide, de, ha elvégzik, nem lesznek pszichológusok, pedagógusok, jogászok és közgazdászok. Viszont sokat tanulhatnak ifjú fejjel, bármit, amit csak szeretnének, érdeklődésüknek megfelelően, nem előre elköteleződve, nem beszűkülve. A college általában négyéves, a második két évben, aki akar, választhat olyan kurzusokat, ami később a mesterszakaszban elfogadott kurzus lehet. A diákok a college elvégzése után különböző, mesterfokú egyetemi végzettséget nem, de intelligenciát, tájékozottságot és egy-egy területen mélyebb tudást igénylő szakmákban jó állásokat tölthetnek be, elégedetten és pont annyira képzetten, amennyire ott szükség van.

(S mint tudjuk, ilyen hely bizony sok van, és azt is tudjuk, sokan dolgoznak ma is ilyeneken pedagógus, jogász és közgazdász diplomával a mi adóforintjainkon túlképezve, hiszen nyilvánvalóan nem lesz mindenki jogász, aki jogot végez.)

A college a fiatalok munkanélküliségét is megoldja, talán ezért is szeretik oly nagyon, nálunk jóval fejlettebb országokban.

A második lépcsőfok a mesterképzés. Ebben az általában hároméves szakaszban képezik a orvosokat, jogászokat, pedagógusokat, közgazdászokat. Nem 18 évesen jelentkeznek ide a diákok, hanem négy évvel érettebben, valamilyen college után, kitapasztalva sok mindent, megérlelve a döntést, megismerve egy kicsit a választott szakmát. Döntésük így tudatos, megalapozott.

A harmadik szakasz a doktori képzés, ami a még tovább tanulni akarók és tudók, a nagyon tehetséges kutató-jelöltek számára jelent további lehetőséget.

A rendszer ki van találva. Magyarország aláírt egy dokumentumot, amelyben deklarálta, hogy csatlakozik ehhez a rendszerhez. Az Országgyűlés elfogadta az ehhez kapcsolódó törvénytervezetet.

S akkor mi történik?

Az egyetemek, amelyek a híres, nagy karokon 150 éve ugyanúgy, állami monopóliumban tanítanak, sorra megmagyarázzák, hogy az ő képzésüket nem lehet három szakaszban megvalósítani. Mert pszichológust, jogászt, pedagógust, közgazdászt és orvost csak egy szakaszban és csak úgy lehet képezni, ahogyan eddig tették: csak annyi idő alatt, csak olyan struktúrában, csak azokkal a tanszékekkel és csak azokkal az oktatókkal (de sokkal több pénzért természetesen).

S a 18 éves szerencsétlen, igazán nagyon fiatal, a hagyományos iskolarendszerben végig kitűnően teljesített diák (akinek, ha normális, gőze nincs például arról, mi az a jogász) hol találja magát 2005. július 27-én? Az utcán. Mert sehova nem vették fel, ahova jelentkezett, mert az "érettségi-felvételi" csak még előrébb hozta a szelekciót, mert az egyetemek féltek, hogy nem lesz elég fejkvóta, és ezért azt hazudták, hogy nem kell emelt szintű érettségit tennie annak, aki hozzájuk be akar jutni, mert náluk ez nem követelmény. Persze, csak az a 136-140 pont a követelmény, amit jó fejjel is csak az tud elérni, aki végigmagolta az elmúlt tizenkét év minden napját.

Szóval így áll ma a reform.

Csak egy picit kellene határozottnak lenni. Az egyetemekkel végre kellene hajtatni a bolognai folyamatban kijelölt kötelező átalakulást. Az egyetemeknek meg kell érteniük, hogy a továbbtanulni akaró diákoknak joguk van akár náluk is továbbtanulni, és ezért létre kell hozni minden népszerű egyetemen az alapszakaszt, (college-t) amely belépő lehet a mesterszakaszba. Az egyetemeknek végre kell hajtaniuk az egyetemi integrációt.

Az integráció azonban nem azt jelenti, hogy három intézmény egy igazgatás alá, vagy egy vagyoni közösségbe kerül, netán egy épületbe költözik, de egyébként továbbra is ugyanúgy működik.

Hanem azt jelenti, amit jelent. Azt, hogy az integrálódni szándékozó egyetemeken dolgozó felelős kollégák összeülnek és megbeszélik, melyek azok a kurzusok, amelyek őnáluk megegyeznek, vagy nagyon hasonlóak, és ezen megbeszélések folyományaképpen szakmai integráció jön létre. S azt is megbeszélik, hogy melyek azok a kurzusok, amelyek alaplépcsői lehetnek az ő általuk ma 18 éveseknek kínált szakmáknak. A megbeszéltek alapján megalapítják közös, egymásra nagyon hasonlító alapképzéseiket, (college-ukat).

Ide, a frissen megalapított college-ba pedig mindenkit felvesznek, aki a középiskolai osztályfőnökétől látogatási papírt hoz (nevezzük érettséginek), és szeretne továbbtanulni. Ez után az egyetemeknek négy évük van arra, hogy a diákokat megismerjék, a diákoknak is négy évük van arra, hogy a világban tájékozódjanak, és a mesterképzőre pedig csak azok fognak jelentkezni, akik tényleg alkalmasak a tanulásra és tényleg abban a szakmában akarnak dolgozni, amire az képzi őket. És előre kiszámítható, hogy összességében az egyetemeken nem kell több férőhely, mert az alapszakaszban ugyan sokan vannak, azután azonban jóval kevesebben.

Csak a Kánaánhoz meg kell változtatni a meglévőt. S ez a legnehezebb persze. Mert sokak érdekeit sérti. Annyira sérti, hogy inkább feláldozzák, és kényük-kedvük szerint megváltoztatják az integráció szó értelmét. Annyira sérti, hogy sokuk akkor is a háromlépcsős egyetem ellen kardoskodik, ha a lelke mélyén tudja, hogy saját tudományát is nyugodtan lehet alap-, mester- és doktori szakaszra bontani. Sőt azt is tudja, hogy ez a diáknak, az ügynek és az ő szakterületének is jobb lenne. Csak lehet, hogy neki nem lenne jobb.

S ezért a lelke mélye nagyon mélyre van elásva.

Most a "minél rosszabb, annál jobb" helyzetében vagyunk, mert a tépés és a fércelgetés lassan szétfoszlatja a posztót. Egy rendes olló és egy rendes varrógép kell, és egy bátor szabó. Sok sikert, Bálint!

Ps. Néhány egyetemen az utóbbi években valódi reformfolyamatok indultak el. Ez a cikk nem róluk szól.

A szerző pedagógus, pszichológus