Számos beszámoló szerint az utcai, munkahelyi, vendéglői incidensek száma hirtelenül felszökött. Magam is voltam tanúja effélének. Nem beszélve a jobboldali és szélsőjobboldali médiák kormányzatilag hol tűrt, hol támogatott uszításáról.

Ámde hiába várok. A zsidóellenes izgatás nem marad abba egyhamar, heve nem csökken. Másutt Kelet-Európában is van rá példa, de ott ez nem annyira fontos, mert a zsidókat ott sikeresebben - még sikeresebben - irtották, maradékuk meg kivándorolt. Magyarországon viszont sok zsidó, zsidós, zsidó eredetű, részben zsidó, Mózes-hitű, zsidóbarát, a zsidó miliőhöz tartozó ember él: az antiszemitizmus itt nemcsak elvi kérdés. Közvetve vagy közvetlenül százezreket érint. Tehát vigyázni kell.

A másik megfontolás személyesebb. Ha Magyarországon leírja az ember a "zsidó" szót, számíthat - tüstént - a téboly kitörésére, az irracionális vádakra és viszontvádakra, a nem kívánt hírnévre, arra, hogy feketéllő füstköd födi el a még súlyosabb társadalmi problémákat. A tisztességes demokraták is szemforgató, álszent közhelyek szajkózására kényszerülnek, amelyek közül a legképtelenebb: "zsidókérdés nincs". Már hogyne volna. Ha a társadalom fontos csoportjai azt gondolják - bárha ez nem kívánatos -, hogy márpedig zsidókérdés van, akkor van zsidókérdés. Ez nem csupán antiszemitizmus-kérdés. A zsidók nem pusztán titokzatos tárgyai, hanem tevőleges alanyai ennek a problematikának, bár a zsidókérdés mint "baj" okai persze nem annyira a zsidók (akik a zsidókérdés sűrű emlegetésén persze csakis veszíthetnek), hanem elsősorban, de nem kizárólag az antiszemiták.

Öncenzúrára mindig van indok, s a legfontosabb indok a szolidaritás. Romániai liberális lapok nem bírálják Tőkés Lászlót és Orbán Viktort, ameddig az erdélyi magyarság jogai nem biztosítvák, ameddig a bukaresti képviselőházban magyarellenes fenekedés és szidalom hallatik. Magyarországon a becsületes demokraták összeharapott szájjal hallgatnak, ha zsidó értelmiségiek, roma jogvédők, meleg aktivisták szövegei vagy akciói ellen kifogásuk van, mert - természetesen - nem akarnak a rasszista és homofób reakciónak szívességet tenni. Nehéz megmondani, melyik az a pillanat, amelyben az együttérző kritikátlanság már káros. Ezt csak az intuíció súghatja meg. Tévedhetek, de úgy érzem, a pillanat elérkezett.

Éppen Kolozsvárott tartottam nemrég előadást a szolidaritás és az igazmondás ("kritikai szellem") úgynevezett "értékkollíziójáról" az egykori ortodox zsinagóga Malom utcai épületében, ahol most multikulturális művészeti központ működik Könczei Csilla antropológus vezetésével. Kifejtettem, hogy szerintem a támadott közösség önvédelmi mítoszait bírálni (vagy egyenesen lódításként leleplezni) nem mindig megengedhető; az összetartás parancsa nem megvetendő; az üldözöttek érzékenységét nem szégyen tekintetbe venni. Szokás beszélni a "zsidó túlérzékenységről". Én még nem találkoztam zsidóval, aki - háromezer év pogromjai után - túlságosan érzékeny lett volna. A napi huszonnégy órás segélykiáltás is indokolt lenne.

Tatár Györggyel Kolozsvárt találkoztam először, még diákkorunkban. Akkor persze még nem volt híres vallásfilozófus, elismert előadó, esszéíró és publicista, mint ma, de ugyanaz a szellemes, elbűvölő, éles elméjű ember. Alább tárgyalandó könyve (Izrael: Tájkép csata közben, Budapest: Osiris, 2000, 211 lap, 1500 Ft) is rendkívül magas színvonalú, jelentékeny munka. A szerző továbbfejlesztette eszméit liberális folyóiratokban (Jelenkor, 2000) megjelent fontos tanulmányaiban a nemzeti metafizikáról.

Az Izrael - mint annyi más nacionalista könyv - megtérés története, világi megtérésé, a rousseau-i minta nyomán (amelynek mintája az ágostoni példa) a nép fölfedezése. A tévelygő ifjú, aki a világias élet csábjaival, ez esetben a balliberális modernizmussal megtöltekezett, majd tőlük megcsömörlött, zarándokútra indul, Petrarca az Alpokba, Rousseau az erdőbe, a falukutatók az egykéző Dél-Baranyába, Tatár György pedig Izraelbe, hogy önmagát, megváltását és az üdvözítő közösséget - a mesterkélt, bűnös, urbánus civilizáción túl - megtalálja. Fölös, cifra köntösként hullik le róla a hamis civilizáció minden (vagy: számos) előítélete az asszimiláns (magyar) patriotizmustól a kozmopolita szabadelvűségig, az egyéniség állítólagos modernista kultuszának helyét betölti a fölolvadás a közösségi élményben és így tovább.

Mint annyi más nacionalista, Tatár György se vallásos "személyesen", de a vallásban leli föl azt a köteléket (közelebbről a "szövetség" ószövetségi gondolatában), amely népét a vérségi, politikai és jogi - számára alacsonyabb rendű - összeköttetés mögött és fölött csakugyan néppé teszi. Gyönyörű leírása a hászidok körében eltöltött szombat estéről: vallási élményről tudósít bennünket, de a megjelenő istenség a nép. Erre Tatár nyilván azt mondaná, hogy zsidó "vallás" nincs, hogy a zsidóság esetében Hit és Nép egy és ugyanaz, "jámborság" és "zsidóság" egy és ugyanaz. Megjegyzem, az umma ("a hívők közössége") iszlám teóriája igen hasonlatos ehhöz. A közösség bévül egyenlő, élén Isten áll. Minden nép kiválasztott nép - írja egyik esszéjében Tatár. És mi van a hitetlen, kitért, kozmopolita, urambocsá! internacionalista zsidókkal? Ők nyilván idegenszívűek.

Az ábrázolást drámaivá teszi, hogy Tatár félig-meddig maga is idegenszívű. Megható a vallomása két bűnös szenvedélyéről, a cigarettáról és az autóról. A könyv egyik főhőse a fatális tragacs, amellyel az író az ígéret földjét járja. Nagy közösségi élményét fölöttébb megrövidíti, hogy iszonyúan szeretne már rágyújtani.

Tatár bölcseletileg kíméletlenül következetes szerző, lemond a zsidó kivételesség legfontosabb jogcíméről, az évezredes zsidó szenvedés egyetemes erkölcsi jelentőségéről.

"Az embervilágnak van [...] olyan arca, amelyet voltaképpen csak mi [zsidók] ismerünk, mert teljes rettenetességében egyedül nekünk mutatkozott meg. A többi nép viszonya ehhez az archoz erkölcsi jellegű: elfordítják felőlünk a tekintetüket, hogy a megsértett egyetemes emberihez fordíthassák. Ha csak bennünket látnának, nem látnák a borzalom egyetemes voltát. Bennünket azonban néven szólít, ami történt, nem csupán emberekként: a minden népre és minden emberre mindenkor érvényes erkölcsi törvény visszavonhatatlan megszegésén túl »egész Izrael« az, aki itt gyászol, és akit itt gyászolnak. Aki gyászol, az - a kifejezés kierkegaard-i értelmében - az »egyidejűség viszonyába« lép azzal, akit gyászol. [...] Az erkölcsi értelemben vett egyetemes emberrel ez a viszony nem lehetséges: az »Ember« kívül áll az időn, és így az egyidejűség lehetőségén is. Az »egész Izrael« kifejezés viszont az egész néppel való egyidejűséget jelenti." (67. lap)

Mint minden nacionalista, Tatár szenvedélyesen elveti a tárgyilagosság, a részrehajlatlanság, a pártatlanság tudományos-aufklärista, tehát szükségképpen "idegenszívű" eszményét. Fölrója - persze Carl Schmitt nyomán, de Carl Schmittet némileg félreértve - a liberális politikai filozófiának, "hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbről: a halálos ellenség fogalmával" (200. lap). Ez a szemrehányás, bár jellemző, indokolatlan. A liberális politikai filozófia előíró, nem leíró (preskriptív, nem deskriptív), ezért nemcsak a "halálos ellenség", de a "repedt sarkú cemende" és az "elátkozott költő" fogalmával se rendelkezik, holott ilyesmik föltehetőleg előfordulnak a valóságban. Hobbes óta az ellenségeskedést az úgynevezett "természeti állapot", nem pedig a civilizáció részének tekintik, a jog - amelyről a modern, liberális és antiliberális politikai filozófia beszél - pedig a "természeti állapot" egyenes ellentéte. A liberális politikai filozófia ugyanazért nem rendelkezik a "halálos ellenség" úgynevezett fogalmával (miért is fogalom ez?), amiért a molekuláris biológia sem: nem tartozik a tárgyához. Én nem vagyok sajátlagosan a liberális politikai filozófia híve, de általában a filozófiáé igen: a filozófia erkölcsi konfliktus esetén azt keresi, hogy mi a helyes, és többek szerint a "halálos ellenség" magatartása nem helyes, függetlenül attól, hogy mennyire valóságos. Sok minden valóságos, és ennélfogva fontos, ami nem helyes. A társadalomelmélet viszont az effajta jelenségek (például "ellenség", "cemende", "költő") oksági vagy szerkezeti vagy történeti magyarázatát keresi, és nem áll szemben a reflektortól elvakított nyusziként, megbűvölten az abszolutizált jelenségtől, a jelenséggel mint elemezhetetlen abszolútummal. Így ez semmi más, mint a "halálos ellenség" attitűdjének igazolása (apológiája), a kritika megelőző (preventív) kizárásával. (Az idevágó problémakötegről ld. Jan Assmann: Politische Theologie zwischen Aegypten und Israel, München: Siemens-Stiftung, 1991.)

Tatár nem riad vissza a jog és az erkölcs megkülönböztetésével kapcsolatos antiliberális közhelytől sem. A felebaráti szeretet parancsáról írja: "A szabadság a parancs meghallásában vagy meg nem hallásában jelenik meg, de ez a szabadság nem csorbítja a parancs parancs voltát. A jóság parancsának természetesen lehet nem engedelmeskedni, de a parancs elől megfutamodó katona sem értelmezheti tettét úgy, hogy csupán [...] kérdés vagy [...] javaslat elől tért ki." (202. lap) Majd alább: "az Isten parancsaivá összeszoruló tér és idő" (azaz a hagyományos, istenfélő zsidóság) "öröksége az - a nyugati világ által soha komolyan fontolóra nem vett [?!] - gondolat, hogy Isten országának törvényei nem ismerik a különbséget erkölcs és jog, erkölcsi törvények és életformát szabályozó törvények [között]. A »ne lopj« tilalma és a beteglátogatás parancsa egynemű törvények: egyik sem tartozik a szabad választás körébe." (Uo.)

Nem szólva arról, hogy ez merőben teológiailag is téves - a jó és gonosz közötti választás lehetősége a törvény előföltétele, vö. a Bibliával -, föltűnő mindig a szabadságellenes teóriákban (és ilyen a romantikus nacionalizmus ismertetett, tipológiai értelemben tradicionalista válfaja) az olyan erkölcsi szabályok iránti előszeretet, amelyek megszegéséért külsődleges büntetés jár. Ez egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt a közismert tényt, hogy a társadalom kötőanyaga az önkéntes engedelmesség. A kötelességérzet erkölcsi funkciója és társadalmi ténye viszonylag állandó, az intézményes szankciók hatóköre azonban történetileg és művelődés-földrajzilag változó. Hadd emlékeztessem rá a tudós szerzőt, hogy amikor Pál apostol a rómabeliekhez írott levelében eszkatologikusan áttöri jog és erkölcs határát, akkor éppen a törvényt jelöli meg a bűn eredeteként. Ennek szociológiai háttere az állam nélküli, a (római) államot semminek tekintő eszkatologikus-millenarista közösség, amelyben semmiféle jogi vagy egyéb intézményes szankció nem képzelhető el a kiközösítésen kívül. Természetesen van mai példa is ennek a fordítottjára, az erkölcsi előírások közvetlen büntető jogszabályokká változtatására: ez a tálibok (és a vahabiták) példája. Nem érthetetlen, hogy az izraeli "vallásos" nacionalisták a népükért vívott élethalálharc közben egyre inkább hasonlítanak arab és muzulmán ellenfeleikhöz, Tatár György pedig - fönntartásokkal - velük rokonszenvezik, de magyarul írott könyvben ez (még) különös benyomást kelt.

De Tatár könyvének hangulata nemcsak az integrista arab iszlámizmusra emlékeztet: angliai látogatásának leírásakor az orosz szlavofil és narodnyik Nyugat-bírálat klasszikus paneljeivel találkozunk. Könyve megjelenése óta számos politikai cikket írt - különös módon liberális lapokban (Élet és Irodalom, Magyar Narancs) -, amelyeket sajnos egészen elvadult sovén elfogultság jellemez, és amelyekben következetlenül (vagy taktikusan?) a "civilizált emberiség" (amelyet megvet) ügyévé emeli Izrael (azaz persze az izraeli nacionalista jobboldal) ügyét, és amelyekben - szerintem - szégyenletes hangon ír az arabokról. Már a könyvében is így nyilatkozik az Izraelt ért belső és külső bírálatokról: "A zsidósággal szemben az emberi jogokra hivatkozó új nácizmus a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió közös ivadéka." (168. lap) Nem vitás, hogy az Izrael elleni igazságtalan vádaknak többnyire a rejtett vagy nyílt antiszemitizmus az indítéka - ezt a jobboldali sajtóból, rádióból és tévéből a hazai közönség untig ismeri -, de ez nem minden bírálatra igaz. A magyarországi szociálliberális sajtó (az itthoni politikai helyzet miatt) általában óvakodik Izrael bírálatától, mert nem akar muníciót szolgáltatni a nyilas söpredéknek, de az mégiscsak visszás, hogy az izraeli baloldal olyan jeles alakjait, mint Sulamit Aloni vagy Jaél Dajan, többnyire csak a szélsőjobboldali heccsajtó idézi - átlátszó okokból.

A hazai zsidó érzelmű publicisták egy része éppúgy zsidóellenesnek tartja Binjamin Netanjahu és Ariel Saron politikájának ellenzőit, mint a jobboldali magyar etnicista közírók magyarellenesnek Orbán Viktor és Csurka István politikájának bírálóit. Ezt a beállítást én helytelennek és károsnak tartom.

Pár évvel ezelőtt az egyik zsidó "felekezeti" (pontosabban: "nemzeti kisebbségi") lap szerkesztője kifejtette, hogy álságosnak tartja a zsidó eredetű liberális jogvédők álláspontját; ő - a jobboldallal összhangban - rejtett, őszintétlen zsidó fajvédőknek tartja őket; ő maga őszinte zsidó fajvédő, mondotta, és például a cigánykérdésben a fehér többséggel ért egyet és érez együtt. Ezt akkor én nemcsak fölháborítónak tartottam, hanem tárgyilag hamisnak is. Azóta - különösen 2001. szeptember 11-e óta, de már korábban is - kiderült, hogy ilyen esetek bizony előfordulnak. A New York és Washington elleni terrortámadások óta fölparázslott iszlám- és arabellenes elfogultság (amelynek a legelborzasztóbb példája Oriana Fallaci hírhedt, gyalázatos cikke) alkalmat adott arra, hogy liberális szerzőkről kiderüljön (számuk csekély, de befolyásosak és fontosak), hogy egyszerű zsidó nacionalisták, többnyire az amerikai neokonzervatív sajtó (például a Commentary és a Weekly Standard) szellemében, William Safire stílusában. Ők, lévén a globális kapitalizmus és a neoliberális gazdasági és pénzügypolitika fanatikus hívei, még kevésbé következetesek, mint az Izrael nagy tehetségű és mélyen gondolkodó írója.

Tatár Györgynek csak taktikai szövetségese a Nyugat, amelyet még inkább lenéz, mint a nagy orosz demokratikus nacionalista, Alekszandr Szolzsenyicin. Neki persze semmi köze azokhoz, akik - mint a liberális irodalmi hetilapban aggasztó módon fölbukkant figura, az antiszemita jobboldal házi zsidainak egyike, aki most éppen Jászi Oszkár rágalmazásának szenteli munkássága javát - a muzulmán vallású menekültek azonnali kizsuppolását követelik Magyarországról, érzelmi összhangban Kalocsa derék népével és liberális polgármesterével (miközben a polgármester pártja, az SZDSZ legföljebb halkan dörmög).

Tatár György magas színvonalú írásaiból föltűnően hiányzanak a huszadik századi zsidóság tragikus életének mindazok az aspektusai, amelyek nem az előzményei a Likud és a Moledet mai politikájának. Hiányzik a világi, demokratikus nacionalizmus, a cionizmus maga, és említést se nyer a szociális radikalizmus, amely sokkal inkább volt (a hetvenes évekig) a zsidóság kvázi-vallása, mint a "mózes-hit". Alain Badiou, a nagy marxista filozófus írja (Manifeste pour la philosophie, Párizs: Seuil, 1989), hogy bizonyos értelemben Hitler posztumusz győzelme volna, ha "a nagy narratívák (történetek) halála" nevezetű nonszensz oda vezetne, hogy a zsidóság történeti sorsát kifejezhetetlen, misztikus rejtélynek nyilvánítjuk, s evvel elvész a zsidóság legnagyobb világtörténelmi teljesítménye, a forradalmi politika és a racionalista filozófia. Keserű irónia az is, tehetném hozzá, hogy a zsidó nemzeti ébredés legújabb, irodalmilag csodálatra méltó kiáltványának ihletője - a szelektíven használt Franz Rosenzweig mellett - Carl Schmitt, a Harmadik Birodalom jogfilozófusa, talán legjelentékenyebb gondolkodója, bár nyilvánvalóan ez se tilos. Csak szomorú.

A nacionalizmus egyébként nem bűn. Az államok jogi építménye mögött álló leghatékonyabb altruista érzület volt, az önrendelkezés és önkormányzat demokratikus gondolatának históriailag legfontosabb ihletője. Ma már - mint elméleti-tudományos munkáimban korábban előadtam - hanyatlik, helyét átveszi az etnicizmus, amelyből már hiányzik a honpolgári, a republikánus, a jogi-politikai dimenzió. Kossuth és Petőfi nacionalista volt, Kövér és Csurka etnicista.

Tatár György művei átmeneti típusúak. A históriai, "sorközösségi", vallásos (Mickiewiczéhez fölöttébb hasonló) nacionalizmustól gördülnek az etnicizmus és a "népiség" felé. Tatár György már nem kisebbségi zsidónak, hanem számkivetett izraelinek érzi magát, íme, hát meglelte hazáját. De magyarul ír magyar olvasóknak, írásainak tanulsága Magyarországot illeti. Valamit elrontottunk.