Család és politika
A szegénység ügyével foglalkozó írásai a nyolcvanas években állandó izgalomban tartották az értelmiségi elit egy részét. Ügyes taktikával elérte, hogy a közép-európai térségben elsőként Magyarországon induljanak el azok a szociális képzések, amelyek kinevelték a szociális munka "élcsapatát", mely máig erős lobbicsoportot alkot. Ez a csoport szakmaiságában folyamatosan gyengülve, küldetéstudatos mozgalmi magatartásával zárt alakzatot alkot, elfoglalva a legfontosabb szakmai véleményformáló és döntéshozói pozíciókat.
A rendszerváltozás óta eltelt másfél évtizedben azonban felnőttek olyan alternatív csoportok, amelyek értékelik, de nem fogadják el az ő nevével fémjelzett gondolkodásmódot, melynek már nem is egyfajta baloldali liberális "szegénységpártiság", a társadalom peremére kerülőkkel való szolidaritás a legfőbb jellemzője, hanem valami szigorú kizárólagosság, tévedhetetlenség, és ezért a párbeszédet is messze elkerülő beállítódás.
A demokratikus változások már két alkalommal is olyan erőket röpítettek a hatalomba, amelyek a nemzeti és a társadalmi felelősséget egyszerre megjeleníteni képes szemléletükkel a keresztény konzervatív értékrend szerinti korszerű kormányzást valósítottak meg.
Erre a két jelenségre Ferge nemcsak értetlenül, hanem sokszor kifejezetten ellenségesen reagált. Rendre rosszízű előítéletességgel, elfogultsággal, a hazai balliberális értelmiségtől megszokott kettős mércével mérve fogalmazott. Ezt teszi akkor is, amikor most a kormány családtámogatásokat érintő intézkedéseinek tervezetéről szól. Lelkesen üdvözli azokat a ballépéseket, melyeknek nem az a legfőbb hibájuk, hogy szakmailag nem állnak meg - erről lehetne értelmesen is vitázni -, hanem az, hogy mindenáron, a következmények és összefüggések széles körű elemzése nélkül, valójában csak médiahatalmukra és pillanatnyi parlamenti többségükre építve akarják lenyomni azokat a magyar társadalom torkán.
Érvek híján újra ideológiailag túlfűtött mondatok hangzanak el: "Igazságos lesz végre a rendszer", megszűnnek az "igazságtalan gyermeksegély, igazságtalan adókedvezmény, a középosztálynak adott privilégiumok". Idézhetnénk még keményebb, osztályirigységre utaló elszólásokat is, de maradjunk inkább a tényeknél.
A polgári kormány megalkotta az ország első családtámogatási törvényét, majd a Bokros-csomag által szétzilált rendszer helyreállításával és kibővítésével az alábbi rendszert hozta létre.
Szülőnek címzett támogatások: - terhességi gyermekágyi segély (tes); - gyermekgondozási segély, (gyes); - gyermekgondozási díj, (gyed); - gyermeknevelési támogatás, (gyet).
Gyermeknek címzett támogatások: - családi pótlék; - kiegészítő családi pótlék (rendszeres gyermekvédelmi támogatás); - gyermekek utáni adókedvezmény.
A szülőnek címzett ellátások funkciója az, hogy lehetővé tegye számukra, hogy a saját otthonukban nevelhessék gyermekeiket, és az emiatt kieső munkajövedelmeket legalább részlegesen pótolják.
A gyermeknek címzett ellátások feladata az, hogy enyhítse a gyermekneveléssel kapcsolatos anyagi terheket. A rendszer logikájának megértése érdekében célszerű rögzíteni, hogy az ún. gyerekpénzek alapösszegének is tekinthető családi pótlék folyósításában fejeződik ki az, hogy minden gyermeket a nemzeti közösség számára is fontos személynek, tehát "közjószágnak", közkincsnek is tekintünk. Az ellátást minden gyermek után alanyi jogon folyósítják. Ezen felül kapják a szegénynek minősülők a kiegészítő családi pótlékot. Ebben a rászorultság elve, a társadalmi szolidaritás fejeződik ki. A szélsőliberális oldalról folyton vitatott gyermekek utáni adókedvezmény logikája pedig a következő: mindazok, akiknek lehetőségük jut arra, hogy saját erőfeszítésük és iparkodásuk, tehát munkavállalásuk mellett vállalják a gyermekek fölnevelését, és adófizetőként hozzájárulnak a közterhekhez - így például a többiek családi pótlékához -, gyermekeik száma szerint növekvő mértékű adókedvezményben részesülnek. Ez nem pénzjuttatás, nem is adomány, nem társadalmi, szociális jövedelem, hanem a saját maguk által megszerzett forrás, amelynek megtartásában a családi teljesítmény elve és joga fejeződik ki.
Érdemes persze e szisztéma továbbfejlesztéséről gondolkodni. Belátva először is azt a hibát, hogy a családi pótlék hozzáférésének kiterjesztését követően - minek eredményeként mintegy 120 ezer gyermek került vissza az ellátásba - 1998 és 2002 között a családi pótlék összege nem emelkedett. Hozzá kell azonban tenni, hogy összességében a gyermekes családoknak juttatott források e ciklus alatt mintegy megkétszereződtek.
Lehet persze azt is mondani, hogy "oda menjen a több pénz, ahol arra nagyobb szükség van", hogy ne azoknak adjunk "perverz" módon többet, ahol amúgy is megvannak a megélhetéshez elegendő források. Ám a fentebb említett körök, úgy látszik, elfelejtették azt a szociálpolitikai leckét, mely szerint a társadalom szerkezetében elfoglalt különböző pozíciók fönntartásához különböző mértékű jövedelmek szükségesek. Például egy pedagógus házaspárnak kulturális státusa fönntartásához és különösen a gyermekeire való átörökítéséhez fajlagosan magasabb jövedelemre van szüksége, mint az alacsonyabb státusúaknak - és ez természetesen nem társadalmi vagy emberi értékítélet. Az ő számukra indokolt a felzárkózást, a rossz helyzetekből való kilábalást is elősegíteni képes támogatások és más, képzési, munkaerő-piaci esélyeket növelő programok létrehozása és működtetése. Tehát mindenki számára legalább a saját státusa fönntartásához és újratermeléséhez elegendő források tekinthetők igazságosnak. Ám nem föltétlenül a közös forrásokból. Viszont a saját teljesítménnyel, erőfeszítéssel megszerzett jövedelem közösségi elvonásakor célszerű figyelembe venni a család fenntartásához számba vehető költségeket, különös tekintettel az együtt élő eltartottakra, gyerekekre. Hiszen az ő fölnevelésük nem csupán a családra tartozó feladat. Több annál: a nemzedékek, a gyermekesek és a gyermektelenek, a generációs elszámolások igazolt adatai alapján is közös nemzeti érdek. A gyermeket nevelők már önmagában az utódvállalás révén sokkal több adóval járulnak hozzá a közterhek viseléséhez, mint azok, akiknek ez valamilyen oknál fogva nem adatott meg. A gyermekek a nem is oly távoli jövendő adó- és járulékfizetői is, akikre ráadásul egy rendkívül kedvezőtlen koröszszetételű társadalomban a mai aktívakéinál is jóval nehezebb terhek viselése vár.
A munkaerőpiacon teljesíteni képes családok tehát kétszeresen is hozzájárulnak a társadalom működési költségeihez. Ezért teljességgel alaptalan, közgazdaságilag meg végképp értelmezhetetlen az az állítás, hogy a gyereknevelés költségeinek adókedvezményekkel való elismerése az állam általi juttatásnak minősül. A társadalmi újraelosztás szempontjából csak olyan költségekkel lehet értelmesen számolni, amelyek ténylegesen rendelkezésre állnak. A polgárok által legálisan szerzett munkajövedelmek olyan személyi bevételnek minősülnek, melyek adóterhelése csak addig a szintig indokolt, ami még lehetővé teszi a munkateljesítménnyel megszerzett életminőség fenntartását. (E szempont érvényesítése természetesen ma még csak korlátozottan lehetséges.)
A gyermekek utáni adókedvezmény annak elismerése, hogy a gyermekvállalással a család társadalmi többletteljesítményt nyújt. Teljességgel értelmezhetetlenek a kormány és a Ferge Zsuzsa köreihez tartozók azon állításai is, hogy az adókedvezmény nem jut el minden gyermekhez. A gyermekek utáni adókedvezményen ezt számon kérni szakmai farkasvakság. Aki bármilyen mértékig is ki tudja használni az adókedvezményt, annak esetében már megvalósul a közterhektől való mentesítés szándéka, így az ő esetében (is) százszázalékos az eredmény.
A rendszeres gyermekvédelmi támogatás fölszámolásának terve újabb veszteség a szerényebb jövedelmű családoknál. A hivatalos indoklás szerint az ok az, hogy csak megalázó eljárás keretében lehet hozzájutni. A valóság azonban az, hogy a rendszeres gyermekvédelmi támogatás valamennyi mintaadónak számító országban ismert eljárás, az ún. normatív szelektivitás elve szerint jut el az érintett családokhoz, és semmiféle kifogásolható hivatali, igazgatási vagy kellemetlenkedő bürokratizmus nem kíséri. Ráadásul éppen a szaktárca állt elő a közelmúltban olyan javaslattal, mely a jogosultsági jövedelemhatárt egy rugalmas sávval növelné meg éppen azért, hogy a munkajövedelem kismértékű növekedése ne vonja maga után az ellátás elvesztését. A rendszeres gyermekvédelmi támogatás helyett egy ismeretlen tartalmú új gyermeksegély bevezetését helyezték kilátásba. Akkor meg miért ez az egész felfordulás? Csak nem mégiscsak valamiféle tavasszal kiosztandó kampánypénzről van szó? Szakértői számítások azt mutatják, hogy a kormány a saját célkitűzéseivel is ellentétesen kíván intézkedni. Azok ugyanis, akik alacsony jövedelmük miatt gyermekek utáni adókedvezményben nem részesülhettek, viszont rendszeres gyermekvédelmi támogatásban igen, gyermekenként évi közel 12 ezer Ft-tal kevesebb támogatáshoz juthatnak, mint a jelenlegi rendszerben.
A családtámogatási rendszer fölborítása szakmai érvekkel tehát nem támasztható alá.
A legnagyobb problémát az okozza, hogy újra megrendül a családtámogatási rendszerbe vetett bizalom. A kiszámíthatatlanság, a stabilitás hiánya okozza a legtöbb demográfiai veszteséget, s teszi tönkre az egyébként európai és világviszonylatban is vállalható családtámogatási rendszer hatékonyságát. A családdal, a családi szerepekkel és a gyermekvállalással kapcsolatos értékbeállítódások ugyanis Magyarországon még mindig sokkal pozitívabbak, mint Európa legtöbb országában. Még akkor is, ha az eróziós hatások megjelenése vitathatatlan. Kutatói álláspontok szerint most még egy család- és gyermekbarát légkör megerősítésével megállíthatók és talán meg is fordíthatók a kialakult kedvezőtlen tendenciák. A magyar fiatalok értékszemlélete még mindig gyermekbarát, és a stabil párkapcsolatokra építő gondolkodásmódra utal. De az alapok már meginogtak, néhány ballépés is elég lehet a helyzet további jelentős romlásához. Ezért is óriási a kormányzat felelőssége!
Azok, akik ezt a ballépéssorozatot igazságosnak és szakmailag igazolhatónak állítják be, soha nem lesznek képesek kitekinteni a saját maguk által bemaszatolt ablakon. Ha kitekintenének, láthatnák, micsoda ürességet hoznak létre maguk körül. Be kellene hát végre fejezni a törzsi háborúk bozótharcosainak érveket nélkülöző vagdalkozását, azt a stílustalanságot, amely egyaránt méltatlan a baj és így a feladat nagyságához.
A szerző szociológus, 1993-1994 és 1998-2002 között családpolitikai helyettes államtitkár
