- Boldog születésnapot!

- Ó, köszönöm. A kedvességéért cserébe elárulok valamit: soha ne mondja egy finnek, hogy persze.

- Miért?

- Mert az náluk segget jelent. Ismeri egyébként, hogy két rendőr sétál a Duna-parton, és az egyik felkiált: a budai Vár. Mire a másik: nem számít, hadd várjon.

- Jaj! Ez rémes.

- Pedig szoktak rajta nevetni. Legutóbb a kalocsai börtönben meséltem el, ahol rabokkal találkoztam. Búcsúzáskor azt mondtam, uraim, én most elmegyek, önöknek pedig további jó szórakozást kívánok. Ez nagyon tetszett nekik.

- Azt hittem, az életéről beszélgetünk.

- Hát jó: 1935. július 31-én születtem Hódmezővásárhelyen, édesapám középiskolai tanár volt, édesanyám óvónő. Jól zongoráztam, és tanulmányaim folytatása miatt a család Budapestre, a "bűnös városba" költözött. Eleinte kettős albérletben laktunk, a szomszédunkat Bécs Elemérnek hívták, ám a ház nem a Bécsi úton volt. Mondtam már, hogy voltam KISZ-tag?

- Még nem.

- Egyszer a KISZ KB ülésére is meghívtak. Egy ideig hallgattam a beszédeket, de az egészből egy szót sem értettem. A büfében viszont a kávét Kádár János mellett ittam, akinek elmeséltem egy viccet.

- Politikait?

- Erre már nem emlékszem. Néha az sem jut eszembe, mi történt velem tegnap. Igaz, nem is csoda: képzelné, hogy most leszek hetvenéves?

- Ezért vagyok itt. Hol fogja ünnepelni?

- Egy vidéki kastélyban, ahová egy igazi grófnő hívott meg. Autó jön majd értem. Volt nekem is régen autóm, nem is egy, de eladtam mindet. Azóta általában taxival járok. A múltkor viszont változtattam ezen a szokásomon. Trombózist kaptam, és mentővel mentem a kórházba.

- Már akartam kérdezni: mindig viccel, vagy egyszerűen csak így rejtőzködik?

- Az életem nyitott könyv. Talán ezért is tudtak kirabolni a múltkor. Na, ezt elmesélem: egyik este becsönget hozzám néhány fiatalember egy üveg Unicummal. "Imrém, igyál" - mondták. Másnap délben ébredtem fel. Eltűnt az étkészlettől a képekig szinte minden a lakásból, egyedül a könyveket nem bántották, pedig van belőlük nyolcezer.

- Hány nyelven beszél?

- Négyen: olaszul és franciául folyékonyan, de németül és angolul is tudok. Az igazi kedvencem azonban a füstölt, főtt marhanyelv.

- Megint egy vicc.

- Talán ez vagyok én. Látja ezt a zakót rajtam? Vagy húsz éve vettem. Tele van színekkel, mégis, ha megkérdezik valakitől, te, milyen is az Antal zakója, hát nem tudná megmondani.

- Ahogy látom, szakadt viszont a bélése. Nincs, aki törődjön önnel?

- Én főzök, mosok, takarítok magamra, de varrni nem szeretek. A múltkor szerencsére felajánlotta egy ruhagyár, hogy a bemutatótermükből elvihetek annyi ruhát, amennyit csak akarok.

- Hányat hozott el?

- Alig párat. Minek az embernek mindennap másban járnia.

- Megkérdezhetem, mennyi a nyugdíja?

- Ó, egyáltalán nem kevés: százezer forint. Tudja, mindig ugrott egy kicsit, én ugyanis "mindendíjas" vagyok. Kaptam Erkelt, Opust, sőt, még SZOT-díjat is.

- A zongorázást nem sajnálja?

- Amikor megbénultak az ujjaim, nagyon el voltam keseredve. Rengeteget ittam, csúnya dolgokat csináltam. Aztán a televíziózás átsegített ezen a mélyponton. Egyébként elképesztő dolog történt velem nemrég: meggyógyultam.

- Hogy érti?

- Ahogy mondom: a jobb kezemen az a három ujj ismét mozogni kezdett. Pár hete fel is hívott valaki, hogy hallotta, újból tudok játszani, és felhangolja a zongorámat. Pénzt nem akart elfogadni, ezért meghívtam egy ebédre, a törzshelyemre, a Piroskába. Ott mindenki családtagnak tekint, bár nem ingyen főznek rám.

- Vannak rokonai?

- Igen, szerte az országban, de nem tartom velük a kapcsolatot. Én olyan magamnak való ember vagyok. A múltkor felhívtam ugyan a hódmezővásárhelyi unokatestvéremet, Sárit, a névnapján. Egy férfihang szólt a telefonba, és mondta, hogy három hete meghalt.

- Sajnálom.

- Képzelje, egyik nap felállt, átment a szomszédaihoz, mindenkitől szépen elbúcsúzott, azt mondta, érzi, hogy nem fogja megérni a holnapot. Aztán kitakarított, elmosogatott, kimosta a ruháit, és tényleg meghalt.

- Fél a haláltól?

- Nem tudom, milyen az, ezért nem. Még nem találkoztam ugyanis olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy figyelj csak, tegnap meghaltam, majd mesélek róla. Én a magam részéről úgy képzelem az egészet, mint az elalvást. Az ember egy ideig tudja, hogy ébren van, de hogy pontosan mikor aludt el, arra már nem emlékszik másnap.

- Lesz másnap?

- Vad materialista vagyok, tehát nem hiszem. Nekem olyan dolgok kellenek, hogy kétszer kettő, az négy. Vagy hogy ez az asztal pontosan másfél méter széles. Érti?

- Azt hiszem. Hogy érzi, szép élete volt?

- Nagyon is szép. Jártam Kínában, Japánban, Izraelben, fürödtem a brazil Copacabanán, mégis, most a legjobb, itt, Budapesten, hetvenévesen.

- Miért?

- Nem is tudom. Most már csak élni akarok.