Úgy három perce nézelődhetünk a Millenárison, amikor a magunk részéről megalkotjuk a street art definícióját: ez az a művészeti ág, melyet leginkább a szomszéd utcában értékel az ember. Mert ha például valaki a mi házunk oldalára fújná ezt az óriási naposcsibét, akkor őt a direkt erre a célra rendszeresített Martens típusú bakancsunkkal lendületes fizikai behatásoknak tennénk ki.

- Madár - mondja ekkor Balázs, és egy pillanatra leteszi a flakont. - Nem naposcsibe, hanem madár, bár a csőre tényleg megtévesztő.

Mivel hiábavalónak érezzük a vitát, továbbmegyünk. A Millenárison megrendezett kiállítás egyébként a magyar falfirkaélmezőny jelentős részét megmozgatta. Mintegy húszan fújtak és festettek az udvaron elhelyezett paravánokra, melyek bizonyos épületgépészeti munkákat hivatottak eltakarni. A mostani bemutató létrejöttét tudniillik nem csupán a modern művészet szeretete, de a fűtés és a légkondicionálás felújítása is nagyban elősegítette. Odabent nem lehetett kiállítani, ráadásul itt voltak ezek a baromi ronda táblák, melyekkel kezdeni kellett valamit, jött tehát a kézenfekvő ötlet: street art.

- Ez főleg a fejlett urbanizációs régiókban kialakuló művészeti forma, mely szorosan köthető a különböző szubkultúrákhoz és a politikai aktivitáshoz - magyarázza Bencsik Barnabás kurátor. - Az igazság az, hogy még én sem látom át az egészet, annyi formája van.

A sokféleségből ezúttal a szitázással, fénymásolással vagy nyomdai úton előállított tenyérnyi falragaszokat, azaz a matricákat mutatják be az egyik emeleti teremben. Ugyanitt látni a román stencilezők alkotásait is, akik közül a figyelemre méltó MindBomb nevű csapat ezúttal egy Ceausescu-portréval is megörvendeztet. A hazai utcaművészetet a fogyasztás- és reklámellenes Indyvisual, a Gerilla-propaganda és a nyolcvanas években tevékenykedő Inconnu-csoport képviseli. Megnézzük az egykor híres "rendőr Mona Lisát", Bencsik Barnabás pedig futólag elmereng azon, miért nem volt nálunk hajdan az ellenzéknek vizuális arculata. Arrébb a Sex Pistols borítóit is tervező Jamie Reid néhány képe lóg a falon. Az egyikről az angol királynő néz le, szájában egy biztosítótűvel, ami kissé talányossá változtatja mosolyát. Közben az udvaron is épp műalkotás készül: a lengyel Marius egy várost fúj fekete festékkel a meszelt falra.

- Metropolis - mutat rá, amiből látjuk, hogy nem a szavak embere.

Marius rajzlapokból kivágott sablonokat tesz egymás mellé, aztán csak fújja, fújja. Varsóban egy kétszáznegyven négyzetméteres falfelületet festett így be, és hamarosan azt is kiderítjük róla, hogy hazájában elismert művész. Sokan szeretik, sokan utánozzák is, amiről viszont a műfaj egy földhözragadtabb aspektusa jut Bencsik Barnabás eszébe: a vécék. A Millenáris vécéit ugyanis valószínűleg az itt átélt katartikus élmények hatására a látogatók telefújták festékkel. A falakat azóta már leglettelték, a nyomokat hamarosan eltüntetik, a művészettörténész pedig megértő, kirobbanó, kreatív energiákról beszél, melyek a nagyközönség számára sokszor csak kevéssé ismert belső törvényszerűségek szerint működnek.

És ebben lehet valami. Mindenesetre hazafelé, amikor a Moszkva téren egy elhajított sörösdobozt, egy reklámújságot, valamint négy darab cigarettacsikket látunk egyetlen kupacban, egy pillanatig gondolkodóba esünk: ez most szemét, vagy installáció?

Falimadár