Falra mászik jókedvében
Egyszer végiggondolta, mit is szeretne még az élettől, és magát is meglepte, milyen egyszerű a válasz: mindent. Tizennégy éves múlt, és úgy tűnt neki, a világ tele van sziklával; mind arra vár, hogy megmássza.
Másfél évesen tanult meg járni, két és fél évesen már sziklát mászott Dobogókőn, hároméves korára pedig olyan magasra jutott, hogy az édesapja sem tudta követni. Schin Ferenc kajakozott hajdan, ám nem lett belőle élsportoló. Autodidakta módon megtanult klasszikus gitáron játszani, elsajátított két nyelvet, és ezekből próbált megélni. Konok, kitartó ember volt mindig. Nagyszülei még Olaszországban születtek, majd ide-oda fújta őket valami, amit leginkább a történelem viharának szokás nevezni. Schin József, a nagyapa mintha csak a nevében hordta volna a sorsát, pályaőr lett a vasútnál, a háború után pedig Kárpátalján rekedt, ahol szovjet állampolgárként halt meg.
Amikor tehát Kámvás Bálint hároméves lett, és édesapja rájött, képtelen tovább mászni vele, elhatározta, hogy vesz neki egy beülőt. Ez egy erős szíjakból készített alkalmatosság, melyet a kötélbiztosításhoz lehet kapcsolni. Schin Ferenc csak a boltokat járva szembesült azzal, milyen kicsi még a fia: a legkisebb beülő combrésze is tágabb volt, mint gyermekének a dereka. Kámvás Bálint persze mindig aprócska volt. A vártnál öt héttel korábban született, inkubátorba tették, infúziót kötöttek rá, és csak akkor engedték ki, amikor két és fél kilósra hízott. Törpe, így hívták otthon, s a becenév aztán rajta is ragadt. Tényleg lassan nőtt. Amikor 1998-ban először nyert bajnokságot, csupán 134 centiméter volt, negyven centivel alacsonyabb és hat évvel fiatalabb a második helyezettnél.
A beülőt végül egy hegymászó készítette el szívességből. December volt, és mivel a hideg idő miatt kint már nem lehetett mászni, a Klebelsberg Kunó általános iskola termében próbálták azt ki. A kisfiú életében akkor látott először mászófalat, egy évvel később viszont ugyanitt már versenyt nyert. Teremben mászni persze furcsa volt eleinte. Nem jobb, nem rosszabb, mint odakint, egyszerűen más. Itt nem lehetett muflont látni, mint a Gerecsében, nem fújt a szél, nem tapadt mindenhez az a rengeteg furcsa név: Kecske-hegy, Kőkapu, Oroszlán-szikla.
Hatéves korától aztán versenyezni kezdett Kámvás Bálint. Napi négy órát edzett, ami nélkül egy idő után nem csupán üresnek, egyenesen értelmetlennek érezte az életét. A falán ekkor már ott voltak a csehországi homokkőhegyek képei és Wolfgang Güttiché, a német sziklamászóé, aki autóbalesetben halt meg. Mégsem ő volt a példaképe, még csak nem is az amerikai Chris Sharma, akit később annyira tisztelt, hanem Francois Legrand, akinek a neve nagyot jelent, éppúgy árulkodva ezzel az életéről, mint a pályaőr dédapáé, Schin Józsefé. A fiú órákig tudott beszélni a fogásokról, technikákról, nehézségi fokokról, melyeket egészen 11-ig számoznak a mászók. Amikor azt hallotta, hogy valaki Spanyolországban egy 12-es falat mászott, megpróbálta elképzelni azt. Chilam Balamnak hívták a helyet, és ez a név sokáig egyet jelentett számára mindennel, ami rejtélyes vagy legalábbis ismeretlen.
Élete első komoly nemzetközi versenyén Ravenna mellett vett részt. A bajnokság esélyese az olasz Manuel Coretti volt, aki háromszor nyert korábban Adria Kupát, és a maga tíz évével a korosztály nagy öregjének számított. A nagy hegyek között műfalon másztak, ahogy a versenyeken mindig, Kámvás pedig a nehézségi, a boulder és a gyorsasági számot is megnyerte, ezzel megszerezve a nagydíjat. Még háromszor győzött ugyanitt. Közben nyert versenyt Szlovákiában és Csehországban is, tizenháromszor lett magyar bajnok, 2002-ben pedig az év sportmászójává választották sziklamászás kategóriában.
Idővel százhetven centinél is magasabbra nőtt Kámvás Bálint. Már nem bántja senki az iskolában, nem kötözködnek vele, mint egykor. Talán ötödikes lehetett, amikor néhány nyolcadikos kaviccsal töltötte meg a sapkáját, és egy tetőre dobta. Hat méter magas lehetett a párkány, a fiú másodpercek alatt elérte. Akkoriban már minden edzés előtt száz húzódzkodást, ötszáz felülést és háromszáz ablaktörlőnek nevezett láblendítést csinált, egyéni rekordként pedig majdnem huszonkilenc percig csimpaszkodott egy rúdba. Ujjai megerősödtek, az ízületek erős göbökké keményedtek a kezén. Felnőtt? Vagy még mindig gyerek? Néha szeretné már ő is eldönteni.
Kámvás Bálint most tizennégy. Utál felelni, imádja viszont a milánói makarónit és a sajtos húst. Már van barátnője, ha pedig otthon felejti a kulcsot, játszva bemászik a lépcsőházba. Eddig száztíz trófeát nyert, százhetvenhét érmet, melyekből százhuszonhárom volt az arany. Sokat beszél a mászásról, a sziklákról szerte a világban, melyek mind arra várnak, hogy valaki feljusson a tetejükre.
Nem tudja, mit érez.
Csak mászik, és kész.
