A családi adókedvezményt sokkal inkább azért kell jövedelemhatárhoz kötni vagy akár megszüntetni, mert különbséget tesz támogatandó és nem támogatandó gyermekek között. A családtámogatás valóban beruházás az emberi tőkébe, de nem mindegy, hogy mindegyik gyermekbe ugyanannyit ruházunk be, vagy bizonyos gyerekekbe többet, méghozzá azzal, hogy szüleiket felmentjük bizonyos köztartozások befizetése alól, tehát például az alól, hogy a szegényebb gyerekek felneveléséhez hozzájáruljanak.

Nehezen hiszem el, hogy az adókedvezmény eltörlése lenne az a pont, ahol az én gyermekem munkaképességének növelése leáll. Ahol a beruházott tőke elfogy. Ugyan már! És azt sem hiszem, hogy ez lenne az a pont, ahol a (jobb módú!) magyar anya szülési kedve lelohadna. Arról nem is szólva, hogy, minden ellenkező híresztelés ellenére, nem bizonyított, hogy a családtámogatási rendszerek átalakítása egyértelműen hatással lenne a termékenységi mutatókra. Még a legelvetemültebb pro-natalista demográfusok is óvatosan fogalmaznak: azt mondják, elsősorban gazdasági és kulturális tényezőkön múlik a születésszám alakulása, a családtámogatási rendszerek csak ezután következnek.

A családtámogatási rendszereknek többféle célja lehet, a termékenység növelése csak az egyik. A célok között van a kezdet kezdete (tehát Magyarországon 1912, az első családi pótlék törvényének megalkotása) óta egyes csoportok privilegizálása, a gyermekes családok jövedelmének az igazságosság jegyében a gyermektelenekéhez való közelítése, és ezen belül a gyermekek szegénységének enyhítése. Mindig cél annak felmutatása, hogy a kormányzat milyen családot preferál. Ebből a szempontból elborzasztó üzenet, hogy az egyedülálló szülők családi pótlékát mindösszesen ezer forinttal emelik. Annak, hogy nem ismerik el a gyermeküket egyedül nevelők pluszterheit, az az üzenete, hogy boldoguljon a hagyományos nukleáris család! Tessenek papát (mamát) szerezni annak a gyereknek!

Krómer István (Perverz? Újraelosztás?, május 25.) Gálékhoz hasonlóan nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy az 50-es évek óta szociálpolitikai közhely, hogy az adókedvezmények éppen úgy hatnak, mint a többi költségvetésből finanszírozott szociális ellátás. Egyetlen alapvető különbséggel: "láthatatlanok", nem jelennek meg a költségvetés egyetlen sorában sem. Pontosan ezért sokkal kevésbé tudatosul az állampolgárokban ezek létezése és működésmódja, ami éppen azok érdekeit szolgálja, akik leginkább részesülnek benne: a jól keresőkét.

Adrian Sinfield, az edinburghi egyetem professzora számos cikkében elemezte, hogy ez a szociálpolitikai ellátás nagyban hozzájárul a "kettős jóléti államnak" nevezett képződményhez, amely felé Magyarország is öles léptekkel halad: ócska ellátás a szegényeknek (l. iskolarendszer, egészségügy) és több, lehetőleg láthatatlan pénz- vagy természetbeni jövedelem a gazdagabbaknak. Krómer maga is elismeri, hogy a középosztályt támogató szakpolitikával van dolgunk. A Fidesz konzisztens család- és szociálpolitikát folytatott: a középosztályt kiemelten támogatta, az alsóbb osztályoknak szóló üzenete pedig az volt, hogy aki igazán boldogulni akar, az tud is, aki pedig nem, az önhibájából szegény. Tudomást sem vettek arról a - legalább a harmincas évek világgazdasági válsága óta ismert - tényről, hogy a munkanélküliség a gazdasági recesszió velejárója, és a legritkább esetben önhiba.

Nincs vita szociálpolitikusi körökben arról, hogy a gyermeket mint közjót értékelni kell, és ezt állami támogatás formájában ki is kell fejezni. Ez azon kevés dolgok egyike, amiben társadalmi konszenzus van. Éppen ennek kifejeződése a családi pótlék, mely minden gyermeket támogat. Gyakran felmerül, hogy a legmagasabb jövedelműeknek jobb lenne nem fizetni ezt a pótlékot. Ez azonban nem eredményezett jelentékeny megtakarítást, amikor bevezették, nagy-mértékben megnőtt a családi pótlék adminisztrációja. Viszont sokkal nehezebbé vált a hozzáférés. (Meg kellett találni azt az irodát, ahol a polgár kezébe nyomták a megfelelő, pici betűvel nyomott űrlapot, és ki kellett tudni azt tölteni, ami sokaknak nehezen ment.) Ezért többen elestek az ellátástól, akiknek járt volna.

Minden univerzális ellátás mellett az az egyik legfőbb érv, hogy ha az univerzalitását megszüntetik, akkor a gazdagabb szülők tömegesen kivonulnak az állami rendszerekből, mondjuk, az oktatásból, s a "sima" állami iskolák "fapadossá" válnak. Az egészségügyben ugyanennek a folyamatnak vagyunk a tanúi, és a családi pótlék jövedelemhez kötése esetén is elgondolkodna a felső középosztály: minek fizessek (ilyen sok) adót azért, hogy másokat támogasson belőle az állam? Gál Róbert Iván és Gábos András szerint a családi adókedvezmény "plafonírozása" a rendszer általános lepusztulásához vezet majd. Nos, magas(abb) szintű univerzális ellátásokkal ez a csapda elkerülhető.

A józan ész és a nemrégiben született szakértői anyagok (pl. Darvas-Mózer: Kit támogassunk?, Esély, 2004/6) mind a kormány lépéseit támasztják alá, azt tehát, hogy az adókedvezményt a jelenlegi formában meg kell szüntetni. A befolyt pénzből azonban úgy kellene kiegészíteni a családi pótlék rendszerét, hogy az a rosszabb helyzetűeknek kedvezzen: oda célozza az ellátást, ahol a legnagyobb a gyermekszegénység kockázata. A gyermekeiket egyedül nevelő szülők, illetve a sokgyermekesek, akiknek döntő többsége szegény, és jelentős részük nem tudja igénybe venni az adókedvezményt, jóval magasabb családi pótlékot kellene hogy kapjanak, mint azt a kormány tervezi. Egyelőre - A leginkább rászorultak felzárkóztatása című, hatodik programpont, amire 20 milliárd forintot különítettek el, homályban maradt. Nagyon nem mindegy, hogy hogyan céloznak.

Krómer cikkében az az igazán ijesztő, hogy előrevetíti azt, ami a Fidesz újbóli hatalomra kerülésével várható. Ha Krómer valóban azt képviseli, amit a Fidesz, akkor az várható, hogy az esetleg tényleg igazságosabbá tett családtámogatási rendszert szétszedik, és újból sokkal igazságtalanabbá teszik. Azt a hatvanas évek párthatározataiból ismert (nyíltan akkor sem, most sem vállalt) célt követik, hogy a fehér közép- és felső rétegek szaporodjanak (hagyományos, nukleáris család keretében!), a cigányok és a többségi értékrendtől eltérő életmódot képviselők pedig lehetőleg ne.

Gál Róbert Iván és Gábos András sokkal szofisztikáltabban fogalmaz, de aggodalmuk hasonló: "valamivel kevesebb középosztálybeli gyerek fog születni, és valamivel több szegény, mint születne az eddigi rendszer fennmaradása esetén". Szerintem ne siránkozzunk azon, hogy több szegény gyerek fog születni, ha netán ez lenne a rendszer átalakításának hatása (amit, mint említettem, nem hiszek), hanem fektessünk beléjük nagyon sokat, hogy felemelkedhessenek, és növeljék a társadalmi jót. (De az se baj, ha csak sikeresebb emberek lesznek, mint a szüleik.) Ennek egyik feltétele bizony az, hogy a gazdagabbak többet fizessenek be a közösbe.

Alapvetően pozitívnak tartom a kormány lépéseit, de úgy gondolom, a családtámogatási rendszerekhez és más, nagy ellátórendszerekhez is széles körben lefolytatott, hosszas társadalmi vita után kellene hozzányúlni. Egy tényszerű információkon nyugvó vita során kellene a különböző fölfogású és érdekű csoportoknak kialakítaniuk valamiféle minimális konszenzust, annak érdekében, hogy kormányváltás esetén se rombolják szét az éppen átalakított rendszert. A kormány azzal, hogy hirtelen, előzetes nyílt szakmai és politikai vita nélkül áll elő az ötleteivel, nem segíti ezt a folyamatot. Márpedig, ha bármiféle hatása van a családtámogatási rendszereknek a szülési kedvre, az kizárólag akkor érvényesül, ha a rendszer stabil és kiszámítható.

A szerző szociálpolitikus