Ballépés?
Az Orbán-kormány által hátrahagyott családtámogatási rendszer megváltoztatása 2002 óta napirenden volt, hiszen azt - leginkább éppen a gerincét alkotó, a magasabb jövedelműeket segítő adókedvezmények miatt - semmiképp sem lehetett összeegyeztetni a társadalmi igazságosság szociáldemokrata vagy baloldali liberális értelmezésével, hiszen az állam voltaképpen annál jobban támogatott egy családot, minél kevésbé szorult az rá. Amennyire elvszerű egy konzervatív kormánytól egy ilyen rendszer kiépítése, olyan elvszerűtlen egy szociáldemokrata-baloldali liberális kabinettől a fenntartása.
A szociáldemokraták és balliberálisok egyetértenek ugyanis abban, hogy a szociális ellátórendszernek az alapvető célja az, hogy a társadalom kevésbé jómódú rétegeit a társadalmi integrációban benn tartsa. Az MSZP és az SZDSZ azonban eddig nem tudott megegyezni a célt szolgáló eszköz kérdésében. A szocialisták a szolidaritás, a szabad demokraták pedig a rászorultság elvén alapuló megoldás mellett kötelezték el magukat. Gyurcsány és Hiller hatalomra kerülése miatt úgy tűnt, végül az MSZP enged majd.
A liberális álláspontnak megfelelő rászorultsági elv - röviden - azt kívánja, hogy a szociális támogatások csak azoknak járjanak, akiknek arra valóban szükségük van. Ez leírva roppant tetszetős, a gyakorlatban azonban a tapasztalatok szerint mégsem működőképes. A rászorultság érvényesítéséhez ugyanis a polgárok jövedelmi viszonyainak pontos ismeretére van szükség, ami egyfelől elhanyagolható mértékű feketegazdaságot, másfelől hatékony állami adminisztrációt feltételez. Magyarországon ma egyik föltétel sem teljesül. De ha teljesülne is: a rászorultsági rendszerekkel az is a baj, hogy önvisszafejlesztő jellegűek. A tehetősebbek kizárása voltaképp azt jelenti, hogy a társadalomban explicite kettéválik a szociális juttatások haszonélvezőinek és fenntartóinak csoportja. Az utóbbiak így elvesztik érdekeltségüket a rendszer működtetésében, ami hosszabb távon aláássa azt: megalapozza azt a tendenciát, hogy csökkentsék a rászorulók körét és a támogatások értékét.
Éppen ilyen gyakorlati szempontok miatt helyesebb a szociális támogatásokat állampolgári jogon, a szolidaritás elvét követve biztosítani. A szociális ellátórendszerben helye van mindkét elvnek, a meghatározó azonban a szolidaritás kell hogy legyen.
Gyurcsány Ferenc tehát, egyfelől, roppant helyes döntést hozott a családi pótlékkal kapcsolatban. Másfelől azonban az ő részéről váratlant és meglepőt.
A sportminiszterként is az MSZP egyik meghatározó "ideológusának" tekintett Gyurcsány ugyanis a modern szociáldemokráciát a világon mindenhol megosztó vitában az "új baloldal" oldalán állt. A neoliberális értékek iránt nyitott, az ahhoz tartozó közpolitikai eszköztár integrálását a szociáldemokrácia hosszú távú sikere szempontjából meghatározónak tekintő irányzat oldalán, a "tradicionális" irányvonal követőivel szemben. Hogy ebben a vitában "melyik félnek van igaza", Tony Blairnek vagy Göran Perssonnak, ebből a szempontból lényegtelen.
Gyurcsány először sportminiszterként, később kormányfőként többször nyíltan állást foglalt a rászorultság elvének határozottabb érvényesítése mellett. Az ilyen állásfoglalásnak a politikai erőtér baloldali részén hatalmi vonatkozásai is voltak. Gyurcsány ugyanis az "avítt" baloldali nézeteket előszeretettel azonosította az ideológiai téren egyébként teljesen koncepciótlan pártbeli ellenfeleivel. Amikor pedig tavaly ősszel irányvonala meghatározóvá vált az MSZP-n belül, valószínűnek tűnt, hogy az új miniszterelnök a rászorultság erőteljes érvényesítésével mutatja meg, hogy koncepciózus és konfliktusokat vállalni kész kormányfő.
Ezért meglepő az új családtámogatási rendszer most bejelentett kormányzati koncepciója. Miért érezte szükségét a miniszterelnök, hogy saját korábbi kijelentéseivel ellentétes szellemű intézkedésekre tegyen javaslatot?
Rejtély. A 100 lépés politikája gyakorlatilag semmilyen szempontból nem alkot konzisztens programot - alacsony ráfordítással megvalósítható közpolitikai változtatások gyűjteménye. De mégis ez lenne hivatott bemutatni, hogy mit is jelent a szociáldemokrata kormányzás. Tehát lehet szó koncepcióváltásról és rögtönzésről is, a 100 lépésbe mindkettő "belefér". A baloldal nemzetközi helyzete - például az "újbalos" SPD katasztrofális mélyrepülése - az előbbire, a magyar baloldalon zajló folyamatok - a köztársasági elnök megválasztása körüli zűrzavar és taktikázási kényszer - az utóbbira ösztönözheti a kormányfőt.
Akárhogy legyen, a 100 lépés programjának szociálpolitikai elemeit karakteresen szociáldemokrata, az "új baloldal" szellemiségétől balra eső lépéseknek, helyes lépéseknek tarthatjuk. Kérdés, hogy a miniszterelnök részéről stratégiaváltásról vagy csak a körülmények diktálta, rövid távra szóló félfordulatról van-e szó. Ha az előbbiről, akkor a hátramaradó lépéseket illetően a miniszterelnök programjában bízhatunk, ha az utóbbiról, akkor meg csak az őt szorító körülmények fennmaradásában. Nem mindegy.
A szerző közgazdász egyetemi hallgató
