Tegyünk egymás mellé három állítást. Egy. Végre sikerült kivétetni az oktatást az "improduktív ágazatok" kategóriából, ahová a gazdaságstatisztika évtizedekre száműzte. Bebizonyosodott a nyilvánvaló: az oktatásberuházás, a legmagasabb hozammal megtérülő beruházások egyike. Beruházás az emberi tőkébe. A munkaképesség az egyik legfontosabb erőforrás, és az oktatás ezt növeli.

Kettő. Aki azt mondja, hogy a megtakarításokra adott adókedvezményeket felső jövedelemhatárhoz kellene kötni (mondván, "Minek támogassuk a gazdagok megtakarításait? Amúgy is megtakarítanak, nem tudnak mindent elfogyasztani!"), szóval aki ezt mondja, az demagóg, populista hordószónok. A megtakarításokat ösztönözni kell.

És végül három. A családtámogatások eddigi rendszere igazságtalan volt és rosszul célzott, mert a támogatásokat nem a legrászorultabbak kapták. A családi adókedvezményt épp azok nem tudták igénybe venni, akiknek a legnagyobb szükségük lett volna rá.

E három állítás egyszerre nem lehet igaz, a belőlük levezethető politikai megoldások nem lehetnek konzisztensek. Vagy a családtámogatás is beruházás az emberi tőkébe, vagy az oktatás sem az. Ha az oktatás növeli a munkaképességet azáltal, hogy növeli a termelékenységet, akkor a családtámogatás is ugyanerre jó. Támogatja a felhalmozásokat, a beruházást az emberi tőkébe. Ha nem születnek emberek, akkor nincs kit oktatni, nincs kinek a termelékenységét növelni. Márpedig, minden ellenkező híreszteléssel szemben, a családtámogatások növelik a születésszámot. Valójában az oktatás megtérülésével kapcsolatos empirikus irodalom jóval kevésbé egyhangú, mint a családtámogatások születésszám-fokozó hatásával foglalkozó irodalom. De ha egy olyan programot, a családtámogatást, amelyről beláttuk, hogy beruházási tevékenységet támogat, rosszul célzottnak nevezünk, és jövedelemteszthez akarjuk kötni, akkor mégsem demagóg, populista hordószónok az, aki az életbiztosítások, önkéntes nyugdíjpénztári befizetések és más megtakarítások jövedelemtesztjéhez ragaszkodik.

Vagy a három kiinduló állítás közül valamelyik téves.

Célunk nem a demagógozás, hanem a tévedés várható következményeinek bemutatása. Az alábbiakban először amellett érvelünk, hogy a családtámogatási rendszer mostani, a rászorultsági elv szerinti átalakítása olyan válasz, amely rossz kérdésre válaszol. Ha a családtámogatásokat szegénységenyhítő, jövedelemkiegyenlítő programnak tekintjük, akkor valóban a célzottságukat kell megvizsgálnunk. Azt, hogy oda jutnak-e, ahol a leghatékonyabban enyhítik a szegénységet vagy csökkentik a jövedelemegyenlőtlenséget. Megítélésünk szerint azonban félreértés a családtámogatásokat szegénységenyhítő programként kezelni. Azokban az országokban, ahol az életszínvonal jelentősen visszaesik, a családtámogatások általában nagyobb mértékben csökkennek, mint más jövedelemforrások. Ha a családtámogatás tényleg szegénységenyhítő program lenne, akkor ennek pont fordítva kellene történnie. Ezzel szemben, ha azt vizsgáljuk, hogy van-e összefüggés a születésszám csökkenése és a családtámogatások növekedése között, akkor azt látjuk, hogy van. Ha egy országban tartósan és meredeken csökken a termékenység, biztosak lehetünk benne, hogy előbb-utóbb ilyen vagy olyan programokkal megpróbálják ösztönözni a gyermekvállalást.

A családtámogatások hatékonyságát nem a célzottságukkal kell mérni, hanem a születésszámra gyakorolt hatásukkal. Ez további tisztázást igényel. Miért kellene növelni a születésszámot? A gyermekvállalás egyéni döntés kérdése. Nem tartanak róla szavazást, nem választásokon dől el, hogy valakinek hány gyereke legyen. A gyermek - ahogy egy közgazdász mondaná - magánjószág. A közkiadások összege viszont - és így az adók mértéke is - politikai kérdés, márpedig a felnövekvő gyerekek majdani keresetének nagy részéből adóbevétel lesz. A most születő generáció életkeresetének jóval nagyobb része megy majd adóba, mint amennyi náluk marad. A gyerek tehát nem, jövendő keresetének nagy része viszont közjószág. Ez azzal jár, hogy a gyermekvállalás vagy ahogy korábban neveztük, a "beruházás az emberi tőkébe", nem annak térül meg, aki befektetett, hanem másoknak. Csak az vállal gyereket és csak annyit vállal, akinek és amennyi örömet szerez - "beruházásként" senki sem cselekszik így. Ez pedig általában kevés.

Nem arról van szó, hogy a modern ember szíve ennyire elkérgesedett és ilyen anyagias lett. Valószínűleg fordítva van. A hagyományos család viszonyai tárgyilagosabbak és racionálisabbak voltak, mint a modern családéi. Csak épp a hagyományos család számára a gyerek megtérülő beruházás volt, mert munkaereje nem vált közjószággá, és ezért minél többet vállalt belőle. A modern világban pedig nem azért esett
vissza a születésszám, mert a gyerek megszűnt volna jó befektetésnek lenni. A beruházási szempont nem megszűnt, hanem kikerült a családból. Most a társadalom fektet be a gyermekvállalásba és az oktatásba. De nem eleget.

Összefoglalva: következtetésünk az, hogy a családtámogatások értékelésénél nem a szegénységenyhítő hatást kell vizsgálni, hanem az emberi tőke menynyiségének növelésére gyakorolt hatást. Érveink nem normatívak voltak (ezt most a köznyelvben "ideológiainak" mondják), hanem pozitívak ("szakmaiak"). Ennek szellemében befejezésként nem ítéletet kívánunk hirdetni, hanem az eddigiek alapján előrejelzéseket teszünk arra nézve, hogy milyen következményekkel járhat a családtámogatások jobb célzottsága, azaz átirányítása az alacsonyabb jövedelműekhez.

Először is: ha a rászorultsági elvű rendszer hosszú életű marad, akkor a születendő gyerekek anyagi háttere várhatóan romlik, valamivel kevesebb középosztálybeli gyerek fog születni, és valamivel több szegény, mint születne az eddigi rendszer fennmaradása esetén.

Másodszor: a rászorultsági elv érvényesítése várhatóan magával vonja a családtámogatási kiadások általános csökkenését. Ez nem az eddigiekből következik, hanem a kérdés politikai gazdaságtanából. A most károsuló magasabb jövedelmű, iskolázottabb, politikailag aktívabb csoporttal nehezebb volt ujjat húzni, a továbbiakban a szegényebbektől egyszerűbb lesz elvenni a nekik adott pénzt, mert kevésbé tudnak védekezni.

Harmadszor: ennek következtében az általános termékenységi hatás negatív lesz. Csökkenni fog a születésszám, ami pedig várhatóan néhány év múlva növelni fogja a nyomást a családtámogatások újbóli felemelése irányába. Ez azonban igen sokba fog kerülni. A gyermekvállalás hosszú távú program, nem igazodik a politikai ciklushoz. Ha az emberek látják, hogy nem tudnak tervezni, csak nagyon nagy ráfordítással lehet majd növelni a szülési kedvet.

Vagy még úgy sem.

Gál Róbert Iván

közgazdász-szociológus

Gábos András szociológus