A zongora fekete fedelén karcolások látszanak, és ahogy végigsimít rajta Batári László, poros lesz tőle az ujja.

- Még ki kell ezt is porszívózni - mondja, és leüt egy billentyűt.

A hang hamis, és ezt Batári fejcsóválva nyugtázza, pedig nem is zenész: édességet szállít egy furgonnal, csokoládét, cukorkát, vagy amit éppen kell. Most viszont övé ez a zongora, a Seress Rezső zongorája, mert tavaly meghalt a nagybátyja, Séday László, aki huszonhárom éve megvásárolta azt. Séday sem volt zenész, pincérként dolgozott évtizedeken át, így megfordult a Kispipában is, ami mindjárt érthetőbbé teszi a vásárlást. Seress ugyanis éveken át naponta megfordult a vendéglőben, vagy inkább, ahogy sokan állítják, ki sem mozdult onnan, csak ült a zongoránál és játszott.

- Furcsa, szinte archetípusos magyar élet az övé - mondja Müller Péter író, aki színdarabot írt Seressről Szomorú vasárnap címmel. - Zseniális ember volt, mégsem vitte semmire.

Pedig talán vihette volna. Spitzerről magyarosított Seressre, kamaszként egy vándorcirkusszal megszökött, miután egy plakáton meglátta Rökk Hédit, az ismert légtornásznőt, később színinövendék volt, és kilenc évig dolgozott a vurstliban. Ekkor kezdett el dalokat írni, két ujjal pötyögve a dallamot, mivel zongorázni soha nem tudott igazán. Aztán 1925-ben lejegyezte a Még egy éjszakát, amelynek kottáiból hamarosan tizenhatezer példány fogyott el. Valamire ráérzett, vagy valamit nagyon tudott, mert ezután szinte mindegyik szerzeménye sikeres lett. Ő szerezte a Gyere, Bodri kutyámat, a Szeressük egymást, gyerekeket, bár egyik sem vált olyan híressé, mint a Szomorú vasárnap.

Ez a dal valóságos öngyilkossági hullámot idézett elő azt követően, hogy egy bizonyos Kis Eszter lúgkövet ivott, és a holtteste mellett megtalálták a Szomorú vasárnap kottáját. A mű hamarosan az egész világon ismert lett. Több mint száz nyelvre fordították le a szövegét, amelyet egyébként a 8 Órai Újság bűnügyi riportere, Jávor László írt. Seress dalát énekelte Billie Holiday, Frank Sinatra, Ray Charles és Louis Armstrong, a legkülönösebb feldolgozást pedig Ray Ventura adta elő Párizsban: a színpadon felolvasta, hányan és hol dobták el az életet a Szomorú vasárnap hatására, majd a refréneket követően sorban haltak meg a zenekar tagjai. Először a dobos lőtte magát szíven egy pisztolylyal, később a pisztonos dőlt egy tőrbe, a szaxofonosnak méregpoharat hozott a pincér, a szám végén pedig Venturának egy kötelet engedtek le a magasból.

- Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten - meséli Presser Gábor, a Locomotiv GT együttes billentyűse. - Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után.

A Dob utcai házban egyébként sok zenész megfordult. Itt lakott Beamter Bubi, a legendás vibrafonos, és itt lakik még mindig Orosz János bárzongorista, akinek az ötvenes évek ünnepelt énekesnője, Vadas Zsuzsa volt a felesége. Seress egy nyolcvan négyzetméteres, erkélyes lakásban töltötte élete utolsó éveit. Ha nem otthon volt, a Kispipában zongorázott. Itt keresték fel azok a hírességek, akik Budapesten megfordultak, Otto Klemperertől Reza Pahlaviig, Benjamino Giglitől Luchino Viscontiig. Ötvenhatban nyitva voltak a határok, Seress mégsem akart külföldre menni. Mindenki mehet most, a hentes, a pincér, csak a költő nem mehet, mondja Jani pincérnek Müller Péter színművében. Egy zongora mögé bújik az igazi sorsa elől, emlegette viszont sokszor a felesége, Helénke. Lehet, hogy ez az igazi magyarázat. Seress Rezső mindenesetre maradt, mert az ember nehezen változtat az életén. Repülni nem szeretett, a forgalom idegesítette, még a hídon is félt, ha Pestről Budára kellett átmennie. Zárkózott, csendes embernek ismerte mindenki. Aztán 1968-ban kiment az erkélyre, amelyről még a Szabadság-szobrot is látni, és levetette magát az utcára.

- Senki nem tudja, miért tette - mondja Szathmáry Lajosné, akinek egy évvel később utalták ki a lakást, mert akkorra már Helénke is a férje után halt. - Amikor mi beköltöztünk, megvettük az örökösöktől a zongoráját, hogy játsszon rajta a lányom.

Az asszony még valamit vásárolt a hagyatékból, négy egyforma, ezüstszínű falikart, többre azonban már nem volt pénze. A zongora, ami mögé egykor a sorsa elől bújt Seress Rezső, a nagyszobában az ablak elé került. Szathmáryné végül 1982-ben adta el a szomszédjának, Séday Lászlónak, mert pénzre volt szüksége, hogy kifestesse a lakását. Az egykori pincér is zenélt néha, de csak úgy, magának, és sohasem Seress Rezső zongoráján. Amikor tavaly meghalt, az unokaöccse felújította a lakást, de a hangszerrel nem tudott mit kezdeni. Ott áll az a fényesre csiszolt parkettán, az elején a felirattal: Heinrich Maliwanek. Batári László szívesen eladta volna, de azt mondták neki, nem ér túl sokat.

Így tudja Szathmáryné is, aki az évekkel valahogy elkezdett mind jobban kötődni a zeneszerzőhöz, akinek az egykori lakásában él, de akit nem ismert soha. Egyszer még az önkormányzathoz is bement, hogy helyezzenek el egy emléktáblát a Dob utcai ház falán. Az ügyintéző nézte egy ideig, és csak aztán mondta, hogy nincs erre pénz. Szathmáryné akkor elhatározta, hogy maga kezd el gyűjteni rá. Csak azt, hogy mit írjanak rá, azt nem tudja még az asszony. Talán amit ilyenkor szokás, hogy e házban élt és alkotott. Mert itt élt és alkotott Seress Rezső, és tulajdonképpen itt is halt meg, a ház előtt.

Pedig ez nem így történt. Seress Rezső túlélte a zuhanást, ájultan szállították a MÁV-kórházba, ahol napokig feküdt. Mozdulni nem tudott, egyvalamire volt csak képes, és azt meg is tette. Megfojtotta magát azzal a dróttal, amellyel az ellensúlyt erősítették a gipszére. Hatvankilenc éves volt ekkor. Négy falikart őriz tőle Szathmáryné és megvan még a zongorája, amelyet most eladna Batári László. Kopott egy hangszer, a fedelén karcolások. Ki is kell még porszívózni.

Kopott hangszer, fedelén karcolások