Kovács Zoltán azonban látta a halat. Legalább százkilós harcsa volt, és egy kavicszátony mögött, a vízből kiemelkedve vadászott az alacsonyan repülő fecskékre. Miután horogra akadt, három órán át úszott fáradhatatlanul fel és alá, ezért sötétedéskor a horgász úgy döntött, elvágja a zsinórt. Csak a hirtelen könnyűvé vált botot szorítva érezte igazán Kovács, mekkora volt valójában a hal, ami elszabadult. Mintha a kezemmel is láttam volna, mesélte később.

Kovács Zoltánnak apró, fehér keze van még most, hatvanhat éves korában is, vékony ujjakkal, puha bőrrel, amire, ha ránéz valaki, alig hiszi el, hogy egy horgászé. Márpedig ő egész életében horgászott. Gyerekkorában a Szaporca melletti Fekete-víz partján, ahol nyállal gyúrt paprikás kenyérrel fogta a keszegeket, majd keszthelyi agráregyetemistaként a Balatonnál, de még akkor is, amikor a pécsi állami gazdasághoz került gyakornoknak. A magyar mezőgazdaság csúcsra futtatásának ideje volt ez. Kovács hibridnövényekkel és -sertésekkel foglalkozott, és csak néha jutott ideje arra, hogy a Drávára vagy a Dunára járjon horgászni. Főleg a ragadozókat kedvelte, a csukát, a süllőt, ám soha nem fogott igazán nagy halat. Túl finom volt a szerelése, vékony a zsinórja, kicsi a horga, mely mintha csak kézzelfoghatóvá tette volna a nagyravágyástól való ösztönös idegenkedését.

A hatvanas években aztán víztározókat kezdtek létesíteni Baranyában, amelyek az öntözés és a kacsatenyésztés mellett még egy célt szolgáltak: a halszaporítást. Kovácsot szinte megtalálta a feladat: nem elég, hogy imádott horgászni, de egykor Keszthelyen halászatból szigorlatozott, annál az oktatónál, akinek a nevét sokáig képtelennek tűnt megjegyezni: Mitterstiller Józsefnél. A legtöbbet azonban kint, a vízen tanulta Kovács Zoltán. Az öreg mohácsi horgászok szinte mindent tudtak a halakról, amit tudni lehetett: Brandt Ferenc, a féllábú villanyszerelő, aki matróz volt hajdan, vagy az apró, cigányképű Kapusi, aki mindig doktor úrnak hívta őt. Kapusi magyarázta el, hogy ha a csukának sok a zsírja, kemény lesz a tél, a csigák pedig akkor kezdenek felmászni a fák törzsére, amikor áradás várható.

Matrózok és cigányok tanították, mesélte, és két folyó, a Dráva és a Duna.

Akkoriban alakult meg a megyei horgászszövetség, melynek elnöke lett, előbb csak társadalmi munkában, később viszont főállásban is. A kor szokásának megfelelően, mielőtt kinevezték volna, a pártbizottságon hallgatták meg Kovácsot. Ő ott ült egy asztalnál, szemben azokkal az emberekkel, akiket a tanácson vagy az állami gazdaságban naponta látott. Magáról beszélt, a terveiről, de mégsem a helyzet abszurditására gondolt, csak arra, hogy ennek, úgy látszik, így kell lennie. Egyszerű ember volt, nem lázadozott, talán a horgászatban is ezt szerette, az egyszerűséget. A vízen mindenki köszönt a másiknak, megkérdezte, mit fogott, hogy van, és ez valami jóleső békével töltötte el mindig. Talán ezért sem vonzotta soha a versenyhorgászat.

A horgászat mindig kétesélyes játék, magyarázta, és néha a halnak is nyernie kell.

Mintha csak neki találták volna ki ezt az életet: a vizeket járta, szervezett, intézkedett. A Herman Ottó-tónak huszonöt évig volt a horgászmestere, ő kezdeményezte a Pécsi-tó létrehozását, irányította a kovácsszénai és a malomvölgyi tavak hasznosítását, és egy olyan vállalkozásban is részt vett, amelyre nem gondolt soha: filmet készített. Ez még a hetvenes évek végén történt. A televízió sorozatot forgatott az ország legszebb horgászvizeiről, melyhez őt kérték fel szakértőnek. Tíz év alatt összesen húsz epizódban segédkezett, és amikor a sorozat operatőre elmesélte, hogy a nővére az észak-amerikai Nagy-tavaknál lakik, még az ottani vizeket bemutató részhez is kiutazott a stábbal.

Az asszony Chicagóban élt, a város szélén, és egy óriási autóval vitte őket a Michiganhez. Tél volt, a tavat borító jégtakarón pedig apró, színes sátrak százai sorakoztak, mindegyik előtt egy szögletes lékkel, melyből tenyérnyi halakat fogtak az amerikaiak. Később elutaztak a Mississippihez is. Miközben az óriási folyón csorogtak lefelé, Kovács újból azt érezte, amit már korábban annyiszor, hogy neki a Drávához van igazán köze. Pedig sok helyen horgászott már: Marokkóban, Jordániában, a spanyol tengerparton, ahol rákokkal olyan kék-zöld csíkos halakat fogott, amelyeknek még a nevét sem tudta, és a horvátországi Gacka-pataknál, ahol léggyel csalogatta a pisztrángokat. Egyszer még Kínába is eljutott. Halért ment ugyanis az egyik állami gazdaságba, amikor az udvaron meglátott egy férfit. November volt, ám az idegen a hideg ellenére is csak egy kigombolt ingben nézelődött. Kovács, mutatkozott be, amikor találkoztak. Kovács, mondta Kovács Zoltán is. Kiderült, a másik Kovács Pekingben dolgozik, és miután összebarátkoztak, meghívta magához a névrokonát.

Kovács Zoltán tehát repülőre ült, és élete legérdekesebb tíz napját töltötte el. Járt templomokban, melyekben szerzetesek énekeltek, és az oszlopok olyan vörösek voltak, mint a nők körmei a hetvenes években. Elvitték cirkuszba, kacsavacsorára, a pekingi operába, ahol a rosszat egy fehérre festett arcú művész játszotta, és akit nem tudott soha teljesen legyőzni a jó. Egyik este elment az éjszakai piacra is, ahol nemcsak halat, de olyan furcsaságokat is ettek az emberek, amiket még csak elképzelni sem tudott.

Kína különös ország, mondta itthon. Ami nem mozog, azt megeszik, ami pedig mozog, azzal megsózzák.

Ő maga egyébként azokhoz a horgászokhoz tartozott, akik szeretnek főzni, bár mindig azt tartotta, az ízek eltalálásához az asszonyoknak van igazán érzékük. Otthon mégis mindig Kovács Zoltán készítette a halászlét és a sült keszeget. Ehhez vasserpenyőt használt, étolajban és vajban sütötte benne ressre a halat. Ilyen apró örömei voltak mindig, egy jól sikerült ebéd, egy nagyobb fogás a vízen. Húsz botja volt összesen, mégsem ezek egyikére akadt az a harcsa, amelyik a legnagyobb volt azok közül, melyeket ki is emelt a vízből. A kollégája villantójára rabolt a hal, és négy órán keresztül fárasztották, egymás kezébe adva a botot, míg végül megadta magát. A harcsa két méternél is hosszabb volt, és amikor lemérték, nyolcvanhat kilót nyomott. Ahogy végignézett rajta Kovács Zoltán, egy kicsit megsajnálta.

Soha nem akartam nagy halat fogni, mondta.

Aztán nemrég Budapestre utazott Kovács Zoltán, hogy a Parlamentben részt vegyen a horgászszövetség választmányi ülésén. Kis idő múlva egy ismeretlen férfi lépett hozzá, az Országgyűlés protokollfőnökeként mutatkozott be, majd megkérte Kovácsot, jöjjön át egy másik terembe. Kitüntetést fog kapni, tette hozzá, és a horgásznak másodpercekbe telt, amíg felfogta a mondat jelentését. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet kapta, az indoklás pedig méltatta szervezőkészségét, munkáját, és valahogy még azt is beleszőtte valaki, hogy "fokozott figyelmet fordít a horgászvizek halakkal való egyenlő arányú ellátására". Az érdemkereszt egyébként jó féltenyérnyi nagyságú volt, és amikor Kovács kinyitotta a dobozát, rögtön felfigyelt a csillogására. Nem hasonlított a villantóra, inkább csak felidézte azt egy pillanatra. Kovács Zoltán a kezébe vette.

Hát, ez volt az életem, gondolta.

Vagy egy kicsit talán több ennél.