Pedig ha valamire, hát a zászlóvarrásra nem gondolt soha életében ez az alacsony, mosolygós asszony. Talán titkot árulunk el, de ugyanez a titok ott lapul mindannyiunk életében: Pappné mindig nyomozó akart lenni. A magyar trikolorral először a MÁV-nál került kézzelfogható közelségbe, amikor a szolnoki vonal villamosításakor ott volt a szalagátvágásnál. Aztán férjhez ment, Kókára költözött, és a '80-as évek közepén vállalkozni kezdett. Papp úr és ő egyebek mellett zászlórudakat is forgalmaztak, és abban ugyan nem vagyunk biztosak, hogy a szemüvegtok-készítőből egyszer optikus lesz, de Pappéknak a rudaktól már csak egy apró lépés volt a zászlókészítés.

A svéd lobogóval kezdték, melyből az évek során annyit rendeltek tőlük, hogy azt hihette az ember, ott, a messzi északon talán még a kutyák nyakába is kék-sárga kendőt kötnek. Pedig nem. Később mesélték Pappnénak, bár, hogy igaz-e, vagy nem, arról fogalma sincs, szóval, hogy arrafelé a népek, ha otthon vannak, felhúzzák a zászlót az udvaron. És nem csak a svédek tesznek így, hanem a skandinávok általában. Varrtak persze Kókán norvég zászlót, meg dán zászlót is, sőt, egyszer Koppenhágába, a királyi palotára egy százhúsz négyzetméteres lobogót rendeltek tőlük. Hát, az akkora volt, hogy az üzemmel szemben, a futballpályán kellett róla a kilógó cérnaszálakat levágni, aztán a sportcsarnokba vitték kiteríteni.

Talán ebből is látható, Pappék nem ismernek lehetetlent. Készítettek svájci zászlót és brazil zászlót, amely egyenesen Rio de Janeiróba utazott, aztán litván zászlót, amelynek a bordó része inkább meggypirosra sikeredett, az emlékezetes terrortámadás után pedig három amerikai cég is megkereste őket, bár a végén mégsem sikerült üzletet kötni velük. Kötöttek viszont üzletet a magyar állammal, hisz Pappék cége varrta az összes millenniumi zászlót. Mohácsról hozatták hozzá a szatént, a nyelekre pedig egy-egy Poliform bt feliratú cédulát ragasztottak, de olyan aprót, hogy sokan észre sem vették azt.

Még valamit el kell mondanunk Pappnéról, mégpedig, hogy tavaly Tunéziában járt. Tetszett neki az ország szép volt a tengerpart, érdekes volt az a sok kagyló, rák, meg minden, amivel naponta kínálták, egyvalamin viszont csodálkozott nagyon: kevés zászlót látott az utcákon. Piros meg fehér a tunéziai zászló, van benne félhold, és az asszony kiszámolta, seperc alatt meg tudnák azt varrni Kókán. Persze ne legyünk igazságtalanok az arabokkal, hisz nálunk sincs mindig fellobogózva az utca. Ezért szépek az ilyen ünnepek, mint március 15-e. Az ember csak sétál, és mindenütt zászlókat lát, a benzinkúton, a községházán, a sportcsarnokon, ráadásul azok a zászlók egytől egyig a Pappék üzemében készültek.

Pappnét azonban ezekben a napokban a leginkább a kokárdák foglalkoztatják. Már megrendelte a hozzávaló szalagot, eltervezte az egészet, lesz nagy, közepes és kicsi kokárda, sőt varrat majd néhány egészen aprót is, a gyerekeknek. Ő azonban valami egészen különlegeset szeretne magának, egy igazi, villogó kokárdát. Apró, elemes dologra gondol, amit feltűzne, ha a kókaiak este fáklyával a közeli dombra vonulnának. Állítólag innen nézte Kossuth az isaszegi csatába vonuló csapatokat, és innen nézne Pappné is a többiekkel körbe. Sötét lenne, a fáklyák lobognának a szélben, az ő mellén pedig egyszer pirosan, egyszer fehéren, egyszer meg zölden villanna a kokárda.

Igaz, varrnivaló nincs rajta, de szép.

Kókán készült zászlók lesznek mindenütt