Túlkormányzott ország
Akkor hát minden világos: azért egyre rosszabb Magyarországon, mert két és fél évtizeden át, de különösen az utóbbi négy évben agyonkormányozták, agyonigazgatták, mert egyfolytában átalakítják, felforgatják, szüntelen megváltoztatják törvényeit, mert még alaptörvényét, államformáját és gazdasági berendezkedését is ötpercenként újraírják. A magyar ember egyre kevésbé tudhatja, hol van és mikor?
„A népet azért nehéz kormányozni, mert a fölötte állók sokat tevékenykednek. Csak ezért nehéz kormányozni” − folytatja Lao-ce. Valóban, ha belegondolunk, a magyar nép minden jelenlegi baja is abból származik, hogy akik kormányozzák, „túlságosan sokat tevékenykednek”. Azért kell túlságosan sokat tevékenykedniük, mert minden más − nem kormányzati, nem a kormánytól eredő − tevékenységet (öntevékenységet) veszélyforrásnak vagy leküzdendő akadálynak tekintenek.
Ezért igyekeznek minden szabad tevékenységet kormányzati irányítás vagy ellenőrzés alá vonni, adminisztratív vagy hivatalos propagandatevékenységgel helyettesíteni, féken tartani és ellensúlyozni. Mert a fékek és ellensúlyok rendszere a nemdemokráciában sem szűnik meg, csak itt nem a kormányzati hatalom korlátozására szolgál, hanem a nép − a civil társadalom, a politikai és gazdasági szereplők − hatalmának, vagyis szabadságának, autonómiájának, függetlenségének korlátozására és ellensúlyozására a kormány kezében.
A végrehajtó hatalom fékezi meg a demokráciát, a jogállamot, a parlamentet, ellensúlyozza az alkotmánybíróságot, a Kúriát, a szakszervezeteket, tartja féken a szegényeket és a gazdagokat, a tanárokat és a diákokat, az orvosokat és a betegeket, a munkavállalókat és a munkanélkülieket, a bankárokat és a hajléktalanokat, a kiskereskedőket és a multikat.
Ki merészeli ezek után azt mondani, hogy Magyarországon 2010 óta nem érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere? Az egymást követő magyar kormányok − az állandóan újrakezdett, lezárhatatlannak bizonyult, permanens rendszerváltás folyamatában − megállás nélkül ide-oda rángatták a társadalmat. Semmi, ami elkezdődött, nem fejeződhetett be; semminek nem lehetett tartós eredménye, mert az egyes kormányok teljesítménye nem épült egymásra; nem jöhetett létre semmilyen folytonosság: ami az egyik pillanatban előrelépésnek, vívmánynak, eredménynek, teljesítménynek látszott, azt a következő pillanatban visszalépésnek, kudarcnak, romlásnak minősítették, és lerombolták.
Huszonöt éve tart a rendszerváltás „nagy átkelése”, csak azt nem lehet tudni: honnan és hová. Vagy, ami ugyanaz: minden kormányzati ciklusban máshonnan máshová. Egyszer Keletről Nyugatra, másszor Nyugatról Keletre; egyszer az államszocialista autokráciából a liberális demokráciába; másszor a liberális demokráciából a populista vezérdemokráciába vagy irányított „szuverén demokráciába”; egyszer az etatista-korporatista hiánygazdaságból a szociális és/vagy neoliberális piacgazdaságba, másszor a piacgazdaságból vissza az államiba, és így tovább. A magyar társadalom huszonöt éve egyfolytában bomlásban, szétesésben, romok között él. Minden állandóan változik, anélkül, hogy a változások a társadalom számára kivehetően és átélhetően egy irányba (bármilyen irányba, csak egy irányba!) mutatnának.
Semmi nem tud megállapodni, nyugvópontra jutni, intézményesülni, formát ölteni; fönt túl sok a tevékenység, a széthúzó hatalmi ambíció, az adminisztratív buzgóság, a politikai rámenősség, lent viszont túl kevés a kezdeményezőkedv, a bátorság, a lehetőségekkel élni tudás és merés, egyre erősebb a bénultság, a levertség, a passzivitás érzése (a tetterős és vállalkozó kedvű fiatalabb nemzedékekben pedig ennek az abszurd világállapotnak a megelégelése tömeges kivonulásban kulminál: ha az országban igazi változásra nincs remény, irány az unió!). A magyar társadalom az utóbbi száz évben javarészt konszolidált autokratikus rezsimekben élt, amelyek nem voltak sem demokráciák, sem diktatúrák.
De még sohasem élt negyed évszázadon keresztül konszolidálatlan rendszerben, permanens felfordulásban, kiszámíthatatlan viszonyok között, és nem csoda, ha ezt − különösen ilyen társadalomtörténeti előzmények után − egyre rosszabbul viseli, akkor is, ha ennek a konszolidálatlan rendszernek az a neve, hogy demokrácia. Persze a konszolidálatlanság nem a demokrácia természetéből, hanem a magyar politikai osztály természetéből, a demokrácia „meghonosításának” magyar módjából, illetve Magyarország társadalmi és gazdasági adottságaiból fakad. Ez az igazság.
A látszat azonban más: széles rétegek közvetlenül a demokráciából eredeztetik a konszolidálatlanságot, ezért készek beletörődni a populista nemzetmentők és rendteremtők ajánlatába, hogy a konszolidáció ígéretéért cserébe elvegyék tőlük a demokráciát, s vele együtt a most már szükségtelenné, zavaróvá vált szabadságjogokat, szociális jogokat, autonómiákat is. Csakhogy a populista rezsimek − természetükből adódóan − még autokratikus konszolidációra sem képesek. Csakis arra képesek, hogy a rendteremtésként ünnepelt túlkormányzással betetőzzék a konszolidálatlan demokrácia zűrzavarát, amely legrosszabb esetben − a történelem tanúsága szerint − rendkívüli állapotba, diktatúrába és háborúba is torkollhat.
Ahol túlkormányzás van, ott túlkormányzás van. A totális kormányzat igyekszik mindent irányítani, igyekszik behatolni a társadalmi berendezkedés minden szintjére, minden szektorába; ott lenni minden kilométerkőnél, ott lenni nemcsak az egyes hatalmi ágakban, nemcsak az ügyészségben, alkotmánybíróságban, nemcsak a médiában, a gazdaságban, az oktatásban, nemcsak a civil társadalomban, de a mindennapi életben is − a dohányzási szokásoktól az utcai tartózkodásig, a munkamoráltól a hitéletig, a büntetés-végrehajtástól az egészséges táplálkozásig. Megszállja a játéktermeket, a dohányboltokat, az italboltokat, a társasházak lépcsőházait.
Egyes területeken − és az egyik ilyen terület kétségkívül az oktatás − a túlkormányzottság az utóbbi négy évben olyan szintet ért el, hogy elmaradhatatlan „jutalma” − a zűrzavar − máris az egész intézményrendszer működőképességét fenyegeti. Radó Péter oktatási és közpolitikai szakértő Változástérkép 2013 című írásában (http://oktpolcafe.hu/valtozasterkep-2013-az-oktatasi-szektor-lerohanasarol-2361/) 41 pontban foglalja össze a 2013-ban csak az oktatási szektorban elindított és az egyes alrendszerek egészét érintő kormányzati változtatásokat, amelyek nem is annyira tartalmuk, mint puszta tömegük miatt idéztek elő káoszt ebben a szektorban.
Demokratikusan megválasztott kormányok − mutat rá az írás szerzője − ilyen horderejű változtatásokból egy ciklus alatt legfeljebb egyet-kettőt próbálnak meg végigvinni. (Persze abból, hogy egy kormány demokratikus választásokon kerül hatalomra, nem következik, hogy demokratikusan is fog kormányozni. Nem demokraták is kerülhetnek demokratikus úton hatalomra, és hatalmukat ilyenkor arra használják fel, hogy felszámolják vagy irányítsák a demokráciát, beleértve ebbe akkor már a következő választást is.) Láttuk: mivel a jelenlegi magyar kormányzat minden autonómiában − a szellemi, a politikai, a gazdasági autonómiában egyaránt − kiszámíthatatlanságot, kockázatot, egyszóval veszedelmet és fenyegetést érzékel, mindent kormányozni, uralni, ellenőrizni akar.
De épp ezért a társadalom egyre több rétegével, érdekcsoportjával, egyre több szakmai racionalitással keveredik konfliktusba, nem beszélve a világpolitika és világgazdaság szuverén szereplőivel folytatott szabadságharcairól, szent háborúiról, hősi csatáiról. Politikailag ebből a szüntelen háborúskodásból meríti erejét, ám ez az erő csak puszta látszat, és épp a belső bizonytalanság és gyöngeség kifejeződése. A demokratikus kormány, ha szabadságszeretete bölcsességgel párosul, kerüli a konfliktusokat, nem bocsátkozik háborúba, és bármennyire tevékeny is, erejét abból meríti, hogy sohasem harcol.
Mert − visszatérve a Lao-ce tanításához − „a háborúskodás kimeríti az embereket, a sok győzelem gőgössé teszi a vezetőket. Ha egy országban gőgös vezetők irányítják a kimerült népet, akkor a pusztulás elkerülhetetlen”. Az ilyen vezetők hatalma csak látszólag hosszú életű és stabil, valójában rövid ideig tart és fölöttébb ingatag. „Csak ha a népnek nem kell félnie a hatalomtól, akkor érkezik el az igazán nagy hatalom. Ne szűkítsd össze a lakóhelyét (ne zárd börtönbe), ne háborgasd abban, amiből él, és ha nem fogod zaklatni, akkor éppen ezért nem fog megelégelni téged.”
