– Kérlek, ne csináld ezt.

– Jenő, nem ezt ígérted. Nézz az órádra.

– Mondtam, hogy jövök.

– Mikor?

– Nemsokára.

– Mindig ezt mondod. Ki van ott?

– Nem mindegy? A Miki, Pisti, Lajos, Zoli meg a nyomdász Misi, tudod. A szokásos.

– Persze. Biztosan vannak nők is.

– Nem néztem.

– Tudom, hogy vannak.

– Hagyd már abba, Krisztina, az isten szerelmére.

– Nem ezt ígérted. Vannak nők?

– Egy-kettő. És akkor mi van?

– Túl kedves vagy a nőkhöz. Simogatod a térdüket. Az arcukat.

– Felmegyek, és a tiedet simogatom mindjárt.

– Addigra én már aludni fogok.

– Mindjárt.

– De mikor?

– Kérlek, fejezd ezt be.

– Miért nem jössz?

– Mindjárt jövök!

– Ne kiabálj, Jenő.

– Nem kiabálok. Lerakták. Gold Jenő fél percig mereven nézett maga elé, majd újra tárcsázott. Krisztina ki volt kapcsolva. Ezen az estén már harmadszor játszották el ugyanezt. Krisztina mindig visszakapcsolta a telefonját, Gold Jenő pedig újra felhívta. Pontosan harmincnégy perce állt a kocsma előtt, folyamatosan telefonált. Felesége, Krisztina néha nehezen viselte író embere életmódját. Pedig Jenő már lenyugodott.

Karácsony volt, megint nem fehér, esős, szeles. Inkább ősz volt, mint tél. A kocsmából kiszűrődött a zongoraszó, páran kijöttek dohányozni, az ajtó nyitva maradt, hirtelen bevágták belülről. Nagy volt a nyüzsgés ilyenkor, az éttermi rész tele volt turistákkal, a pultnál boldog-boldogtalan a karácsonyi menüről beszélt, kocsonyáról, székelykáposztáról, sóletről és lazacról esett szó, no meg az esedékes szilveszterről, virsliről, pezsgőről és a másnaposság elleni gyógymódok számtalan fajtájáról.

Gold Jenő órákon át hallgatott öreget és fiatalt, üzletembert és művészt, apát, anyát és gyereket, városit és vidékit, magyart és külföldit, családost és egyedülállót, zsidót és cigányt, kocsmában pihenni vágyót. Örömmel figyelte a milliónyi szokást, a heves vitákat, végül maga is szívesen referált is kicsinyt a saját receptjeiről, rozétól megeredt kásás nyelvvel, halkan emlékezve egykorvolt családi karácsonyokra, zajos-zenés szilveszterekre, miközben poharába kapaszkodva mosolygott, megbékélt. Megvolt már az újévi penzum is, a tárca, de a történetek tovább ömlöttek, ahogy máskor is. Ha valami pedig megmaradt belőlük másnap délelőttre, azt leírta, hogy aztán idővel kötetté kompilálódjanak össze.

Jenő megszokta, napról napra jobban szerette ezt az életet, szerette Újlipótvárost, újra falun élt, és egyszerre a város közepén. Ha nem őt állították meg az utcán, ő tért be valahová. Beletörődött a Verőcéről való eljövetelbe, a családtalanságba, megszerette Krisztinát és a Budára való zötykölődést is. Élvezte a csendes hétvégi magányt, de az ügyek intézését is, ekkor mérhette fel falu, város, haza állapotát. Évszakokkal nem törődve, akár fújt, akár esett, ugyanolyan elánnal menetelt le délutánonként. Kikérdezett vendéglőst, hentest, zöldségest, boltost, szerelőt, lakót, hajléktalant, mindnek volt mondanivalója mindig. Tavasztól őszig pedig a másik törzshelyen, a Pozsonyi úti kocsma teraszán ült fél napokat, az utcán, Lipócia ütőerét figyelve.

A kisfröccs hatalma mindenre kiterjedni látszott. Újból megtalálta a világ rendjét, természetes volt ez a program, az estébe, éjszakába nyúló délutáni lemenetel. Így volt ez jól. Elvégre az apjától tanulta ezt is, a rendet, szokást. Hiába asszony, testvér, barát, orvos, túlságosan is megszokta ezt az életet, amely lassacskán épült be húsába, csontjaiba, sejtjeibe. Gold Jenőt azonban a kisfröccs fokozatosan ellökte. Billegni kezdett az egészsége, a délutánok egyre fárasztóbbnak mutatkoztak, az estéket is egyre kevésbé bírta, nem ment ki a Vígszínházig nyári estén alkotótársaival, nem taxizott Újlipótvároson kívülre fiatal barátaival, nem hívta őket magához búcsúfröccsre, éjjeli hidegtálra, hogy erdélyi szilvapálinkával leöblített, karikára vágott csípős házikolbászt, libazsírral kenhető omlós fehér kenyeret, vajpuha abált szalonnát és ecetes uborkát kínáljon nekik éjnek évadján.

Nem voltak többé éneklések a zongora mellett, nem fizette a fél pult innivalóját sem egy-egy jól sikerült est után, elfogyni látszott pénze, nem értette, miért, pedig majd minden évben előjött egy új kötettel. Amíg volt a zsebében, ha kevés is, költötte. Gold Jenőt apránként már csak a tüntetések érdekelték, csak hazájáért aggódott, egyre elkeseredettebben, küzdött a nácik, a kormánypárt, az ordas eszmék ellen, féltette középkorba boruló országát, lassan már senkit sem szenvedhetett. Szüntelen írta, magyarázta, mondta, üvöltötte, nyögte, sírta, ahogyan csak bírta, bátorságot, erőt, kérlelhetetlen szabadságvágyat örökített a körülötte élőknek. A baljós felhők azonban végérvényesen összesűrűsödtek.

Gold Jenő nem tudta, hogy életének utolsó szilvesztere közeleg. Nem volt sok hátra, az új évből pár hónap telik le, és teste hamarosan feladja majd a küzdelmet, végképp elfárad, az időzített bomba az utolsókat ketyegi, lejtmenetbe kerül, a rákövetkező évben nem lesz ereje az általa organizált kabaré-előadásokra, fölolvasásokra, nem lesz ereje újra elmenni Algériába, ahogyan a szeretett Erdélybe sem, hamarosan nem lesz ereje semmire, nem megy sehová, csupán kórházba, vizsgálatra, egyre sűrűbben, aztán viszik, hozzák, műtik, szabdalják, látogatják, pontosan úgy, mint ő tette valaha családtagjaival. Székhelyét Budára helyezi át, ott dolgozik, ír cikket, tárcát, könyvet, nekrológot. Gold Jenő mindig poénnal igyekezett zárni, nekrológot is, végső összegzést, ahonnan életet belátni jobban meglehet.

Humort, cinizmust, melankóliát csempészett búcsúztatóba is. Nem sejthette, hogy hamarosan ő is hazatér, övéihez, a következő szilvesztert már sokat megírt családja társaságában tölti odafent. Saját története néhány hónap múlva véget ér, elcsattan az utolsó poén, róla írnak majd barátai, kollégái. Elszáll az utolsó, a családot megörökítő Gold is, aki továbbadhatta volna a nevet. Nem így alakult. Az utolsó szilveszteren nem lehetett fogalma, miféle év várja, tele szenvedéssel, lemondással, fájdalommal, elgyengülő, széteső, elfogyó, haldokló testtel, elveszett lélekkel.

Aggódó arcokkal, reménykedő tekintetekkel, okos tanácsokkal és mérhetetlen szeretettel tele év lesz az utolsó, jobb és rosszabb napokkal, szorongató halálfélelemmel, apró örömökkel. Krisztinával végződő, aki az utolsó pillanatban is mellette áll majd, szó szerint. Gold Jenő nem próbálkozott többet telefonhívással. Bosszankodva indult vissza a kocsmába, befejezni az estét. Nyilvánvaló volt, hogy nem tudta, micsoda szörnyű év vár rá, hogy alig egy év múlva szétspricceli a víz, szétfújja teste maradékát a decemberi szél. Volt. Nincs. De ha tudta volna, akkor is visszamegy. Bentről énekszó hallatszott. Várták a barátai. És különben is. Kikérte már azt a két kisfröccsöt.

FOTÓK: TEKNŐS MIKLÓS