Szépilona
Apám ezt azzal magyarázta, hogy a Beszkárt (így hívták akkoriban a BKV-t) nem tartotta elég komolynak, magához illőnek az Ilonkát, úgy vélte: oda a tekintélye, ha beceneveken hivatja intézményeit, és ezért még a helyszínüket (az adott esetben a Szilágyi Erzsébet, akkor Olasz fasor „torkolatát”) is önkényesen „megkomolyította”. Ma már tudom, hogy ez csak részben varrható a sárga villamosok menetviszonylatait igazgató közlekedési vállalat nyakába, hiszen – hogy saját földrajzi meghatározását használjam – Szépilonán még elődje, a lóvasutakat üzemeltető Budai Közúti Vaspálya Társaság létesített lóistállót és lovászmesteri lakást. Az akkori cég követte hát el az ősbűnt, amit utódai azóta is szorgalmasan ismételnek.
Hiszen az elvitathatatlan tény, hogy Vörösmarty Mihály Szép Helénáról magyarított hősnője nem Ilona, hanem Ilonka. Meg kell jegyzem, hogy – a Napóleonnak köszönhetően elhíresült szigeten kívül – a magyar valóságban is létezett egy Szép Ilona (szigorúan két szóban írva!), de az nem kocsiszínként szolgálta az utazóközönséget, hanem hírszerkesztőként a Magyar Rádió hallgatóit. Igaz, nem egészen ezen a néven. A tekintélyes közlekedési vállalat és a mögötte álló fővárosi hatóságok ízlésétől eltérően ugyanis kedves kolléganőnk éppen a születési bizonyítványában szereplő Ilonával nem volt megelégedve, és ezért – kérésének megfelelően – a híradások lekonferálásában Szép Ibolyaként szerepelt.
Ami, lássuk be, talán nem mondható egészen szerencsés „összeállításnak”, de hát a saját nevét mindenki úgy használja, ahogyan akarja, csak a másét nem való a saját ízlése szerint átformálni. A bohóka becenevek kijavítása, felnőtt, teljes keresztnevekké való felpumpálása egyébként nem maradt meg fővárosi szinten. Ilyen kisstílű hamisításra még egy valóságos nagyhatalom kormánya is vetemedett, igaz, nem a magyar példa nyomán, csupán ugyanabból a tekintélyelvűségi tébolyból kiindulva, amely szerint, ha másokkal szemben én ezt megengedem magamnak, legközelebb én leszek nekik Pista.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége Legfelső Tanácsának Elnöksége (ha hiszik a mai fiatalok, ha nem: így hívták a mindenkori szovjet kollektív államfőt) az USA nemzeti ünnepe alkalmából évről évre július 4-én táviratban köszöntötte az Egyesült Államok elnökét. (Természetesen nem azért, mintha különösöbben tisztelte, szerette volna, hanem mert a diplomáciai protokoll ezt így írja elő.) A távirat szövege, noha a kutyát sem érdekelte, mindig kötelezően megjelent az Izvesztyija címoldalán. 1976 és 1980 között Jimmy Carter volt a Fehér Ház lakója. Brezsnyevék, illetve a hosszú nevű elnökség protokollosai azonban úgy találták, hogy egy államfőt mégsem illik úgy megszólítani, ahogyan szülei, pajtásai a georgiai mogyorófarmon becézték.
Márpedig semmi kétség: a Jimmy a James becézett alakja. A KGB illetékes osztályának és a washingtoni szovjet nagykövetségnek eközben bizonyára szorgos munkával sikerült kiderítenie, hogy az Egyesült Államok 39. elnökének születési bizonyítványát James Earl Carter névre állították ki. A szovjet üdvözlő távirat fogalmazóit nem zavarta, hogy maga Carter is hivatalosan Jimmynek nevezi magát, és még elnöki esküjét is ezen a néven írta alá. Odahaza, Washingtonban lehetett ő Jimmy, a moszkvai táviratok címzésében azonban szigorúan James Earl szerepelt. Az oroszok egyébként nem csak az ellenfeleikkel bántak így el. A későbbi chilei történésznek, irodalmárnak, kommunista vezetőnek Oroszországból bevándorolt szülei hivatalosan is a Volodia (vagyis Vologya) utónevet adták. Mellékesen szólva, a családi neve – Teitelboim – már kevésbé volt oroszos.
Még bizarrabbnak hatott, amikor az Allende-kormány idején a jeles politikus felsőházi tag lett, és mint szenátornak a megtisztelő „don” címet biggyesztették a neve elé. A mi fogalmaink szerint a Don, a Volodia és a Teitelboim kissé nehezen férhetett meg egymás mellett, de hát Chilében láttak már különbet is. Moszkvában mindenesetre kitört a pánik. Nem a don és kivéletelesen nem is a Teitelboim, hanem a Volodiamiatt. Mert mit fog szólni a nép, ha egy kommunista vezetőt csak úgy ukmukfukk! levologyáznak? Hiszen onnan már csak egy lépés, hogy Vlagyimir Iljics Lenint is Vologyának nevezzék! Ám mivel Teitelboimot mégsem léptethették elő Vlagyimirrá, a szovjet források, újságok jobb híján elhallgatták vezető elvtárshoz méltatlan utónevét, és kizárólag rövidítve, V. Teitelboimként emlegették.
Pedig hát, lássuk be – komolytalanság ide vagy oda – bizonyos esetekben muszáj kivételt tenni. A magyar bakák nótájában például nem apostoli királyunk, Őfelsége Ferenc József, hanem Ferenc Jóska követte el azt a könnyelműséget, hogy mezítláb ment sétálni. Sőt még egy ruhadarab neve is ferencjóska volt, és ezt senki sem vélte tiszteletlenségnek. A második világháború után a népszerű újság – hivatalos „műfaja” szerint nem holmi apolitikus, kizárólag a könnyelmű szórakoztatást szolgáló vicclap, hanem a nép ellenségeit maró gúnnyal tollhegyre tűző szatirikus hetilap – a Lúdas Matyi névre hallgatott. Elvégre Lúdas Mátyásnak igazán nem nevezhették. (Különben, ne adj’ isten!, valakinek ez még egy másik, nagyon sok mindenben Lúdas Mátyást juttathatott volna az eszébe!) Vagy képzeljük csak el: hogyan hangzana a Dankó István utca, netán a Jászai Mária tér?
Ahhoz is hozzászokott a magyar fül és a hivatalos irodalmi köztudat, hogy a Kakuk Marci-regények, továbbá számos más kiváló irodalmi alkotás szerzője, a Kossuth-díjas Tersánszky sem József, hanem Józsi Jenő néven vonult be az irodalomtörténetbe. Eljátszhatunk a gondolattal, hogy ennek a precedensnek is köszönhette Budakeszi díszpolgára, az onnan 1946-ban kitelepített, de továbbra is a magyar hagyományt őrző sváb szülők Joschka fia, hogy német külügyminiszter korában nem Fischer Józsefként szerepelt a magyar sajtóban. Az 1970-es években az óbudai Fő téren csinos kis tábla hirdette egy vendéglő ablakában, hogy ott „minden este Punci Miklós és népi zenekara játszik”. Ehhez a kicsinyítőképzős névhez senki sem mert hozzányúlni.
