A PISA-jelentés nemcsak a különböző országok sorrendjét mutatja, hanem elemzi is a jó és rossz teljesítmények feltételezhető okait. Azok az országok teljesítenek jól, amelyek elegendő pénzt költenek az oktatásra, jól fizetik a tanáraikat, kerülik a szegregációt, gondot fordítanak az óvodai előkészítésre is, hogy néhány teljesítményt segítő okot említsek. Ugyancsak kiderül a jelentésből, hogy jól felismerhető összefüggés van az oktatás színvonala és az országok gazdasági sikerei között. Persze nem úgy, ahogyan botcsinálta oktatásiparosok nálunk naivan képzelik, nem az iparban konkrétan szükséges ismereteket kell tanítani, hanem korszerű alapképzést szükséges nyújtani, ami később minden helyzetben segít a speciális ismeretek elsajátításában.

Elképesztő az a tévhitmocsár, amelyben a magyar oktatáspolitika az elmúlt húsz évben tocsog. Még a jó részletek, megfelelő segédmechanizmusok se működnek, mert szétesőben az egész oktatásügy. Csak példaként; jó lenne az egész napos tanítás, ha a megfelelő anyagi és személyi háttér biztosítva volna, mert tényleg nemcsak tananyagot, hanem viselkedéskultúrát is kell „tanítani”; ehhez persze iskolai pszichológusok, szociológusok, gondozók is szükségesek meg alvási és játéklehetőségek, nem csak egy rendelet. Számos sikeres külföldi példa ismert. Én is híve vagyok bizonyos fokú központosításnak, a tananyag kommunikációs médium, fontos hogy legalább nyolcvan százalékig minden gyerek ugyanazokhoz az ismeretekhez jusson, mert így épül fel egy-egy generáció közös kultúrájának alapja.

Természetesen a „nemzeti” tananyag elkészítése speciális szakértelmet kíván, nem lehet összecsapni, nem lehet ideológiai szempontok alapján elkészíteni, tudományos szaktudást és pedagógiai ismereteket is – hangsúlyozottan mindkettőt – igényel a konstrukciója. A rendszerváltás utáni oktatáspolitika azt szerette volna, ha minden iskola maga határozza meg, hogy mit tanít, majd az önkormányzatok, a szülők formálják az oktatást helyi ismeretek alapján, mint ezt egy kiváló közgazdász fejtegette pár napja az egyik televízióban. Kétlem, hogy a kitűnő tudós valaha is járt távoli megyék kies tájain és közelebbi ismeretségbe került a lokális kultúrát formálókkal.

Az autonómia filozófiailag szívderítő koncepció, különösen magaskultúrájú értelmiségi társaságokban, de csak évszázadokban mérhető, lassú fejlődést tesz lehetővé, mert az autonómia nem enged kiugrani, nem engedi szokatlan, merész, új tudás bevezetését, mert minden autonómia konzervatív. Persze lehet, hogy fontosabb az öntudatos, de lassú fejlődés, mint a gyors, kívülről vezérelt haladás, de akkor ezt is hangsúlyozni kellene. Ahogyan a központi vezérlés is csak akkor hasznos, ha az irányítás nem egyetlen ember elképzelése, hanem hozzáértő szakmai kollégiumok alapos, körültekintő egyezkedése alapján történik. Helytől, időtől is függ az efféle konstrukciós filozófiák haszna.

Száz évvel ezelőtt, a tudomány, a tudásigény még maga is lassan fejlődött, az autonómia sokkal fontosabb volt, mert az ember közösségi jegyeit erősítette, a személyiség képes volt az autonóm közösségekbe illeszkedni és esetenként kiteljesedni. Ma a szédítő globális fejlődésben sokkal fontosabb a gyors váltás lehetősége. A közösségek nagy része szétesett, az embereknek egyszemélyes közösségként viselkedve, többé-kevésbé független individuumként kell életüket végigélniük, és fontosabb, hogy a legkorszerűbb ismereteket kapják, gyorsan, hatékonyan, szakértő, jól szervezett csatornákon keresztül, az autonómiájukat maguknak kell megszerezniük.

Előfordul persze, hogy a központosított csatornák limlomot, elavult ismereteket szállítanak, mert a csapok kezelői nem értenek sem az oktatáshoz, sem a társadalomhoz. El kéne csapni őket. Visszatérve a PISA-jelentésre, a legnyilvánvalóbb összefüggés az ország gazdasági színvonala és az oktatásra fordított anyagiak között van. Az oktatás forrásigényes, hosszú távon, de akkor busásan megtérülő beruházás. Nem a központosítás, nem is az autonómia filozófiája a fontos, hanem a befektetett pénz. Képviselőjelölteket csak azon az alapon engednék kampányolni, hogy felismerik-e ezt az összefüggést.

Nem egyszerű. Ha most megnégyszereznék a tanárok fizetését (szükséges lenne) és az iskolákat is ellátnák mindennel, ami a jó oktatáshoz kell, a következő négy évben szinte semmi se változna, de az értelmes, innovatív, szervezőképes fiatalemberek számára megnyílna egy új lehetőség, ahol sokkal jobban értékelik a munkájukat, mint az élet más területein. Megindulna a lassú nyomulás, minden egyetemet végzett tanár szeretne lenni, és ha türelmesek vagyunk, húsz év múlva a tanároknak már a fele magas szinten végezné a munkáját, szépen kiszorítaná az oda nem valókat, és akkor felgyorsulna a folyamat, elkezdődnének a csodák, hihetetlen módon javulna a tanulók teljesítménye is. Aki azt gondolja, hogy ez az elképzelés valamiféle gőzös fantázia, az élemedett kor csökkenő ítélőképességének a következménye, téved.

Finnországban felismerték, hogy a gazdaság motorja az oktatás, hogy ez nem politikai kampánytéma, hanem hosszú távú, szükségszerű gazdasági beavatkozás; vagy negyven éve elkezdték és megcsinálták. A finn oktatási rendszer a mélyről a világ élvonalába került, folyamatosan, a későbbi PISA-tesztek eredményeiben is. A finn gyerekek foglalkozási preferencialistáján a tanár van az első helyen, az orvos vagy a bankár meg a mérnök előtt. Miért? Mert nagyon jól keres, mert megvalósíthatja elképzeléseit, mert szeret tanítani és élvezi, hogy sikeres, mert minden eszközt megkap ahhoz, hogy sikeres legyen. Akit érdekelnek az erről szóló ismertetők, csak keressen a neten a „finn iskolák sikere” témakörben, meg fog lepődni. Lehet, hogy húsz év múlva remek focistáink lesznek majd, de ha jó gazdaságot is szeretnénk a stadionok mellett, iskolákat is kéne már építeni.

FOTÓ: M. SCHMIDT JÁNOS