Műalkotások kapcsán a szerzők sokszor hangsúlyozzák, hogy az általuk ábrázoltak és a valóság közötti hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Ebben az esetben ez nem igaz, Márai a saját élete egy részét vetette papírra. Akárhogy forgatjuk a magyar citoyen által leírtakat, abból éppen a fikciószerűség hiányzik.

A múlt század húszas éveinek második felében tetőfokára hágott az irodalmi indiszkrécióról folyó vita a Nyugatban, amelybe az akkor Párizsban élő Márai Sándor is bekapcsolódott. „(…) hosszabb ideje izgat a vállalkozás, hogy a magam zsurnaliszta eszközeivel könyvet írjak szülővárosomról, gyermekkoromról, első élményeimről, s e vállalkozás során megkeressem a hibákat, ahol gyermekkoromban az életem elromlott vagy eligazodott (…)”. Majd így folytatja: „(…) ami a végleges, őszinte feldolgozástól visszatartott, az valami nagyon naiv finnyásság, feszengés, kényelmetlenség, hogy gyermekkorom figurái ma is élő emberek (…) s akik talán, olvasva könyvemet, nem szívesen vennék, hogy felismerhető portrét festettem róluk” – írta 1927-ben.

Majd, mint aki elfeledkezett korábbi aggodalmairól, 1934-ben közreadta az Egy polgár vallomásai első részét, amellyel szabályosan berobbant a hazai irodalmi életbe. Őszintesége, önfeltárulkozása még a mai olvasónak is mellbevágó, mégis a konfessziójának ez csak egyik jellemzője, amely önmagában nem avatná a művet a huszadik századi magyar próza egyik csúcsteljesítményévé.

Kötetével teljes alkotói fegyverzetben jelent meg olvasói előtt a harmincnégy éves író, akit addig inkább újságírónak és induló prózaírónak tartottak, s aki ígéretes regényeivel (Zendülők, Idegen emberek I–II., A sziget) helyet követelt magának a kortárs irodalomban. Több zseniális művet írt hosszú életében, olyanból még többet, amit nem lehet ezzel a jelzővel illetni, de a Vallomásoknál jobbat soha. Ez a műve új fejezetet nyitott életében és új helyzetet teremtett számára. Több tízezer példányban (!) fogyott el a Pantheon Kiadónál megjelent kötet az egy évvel később megjelent második résszel együtt. A kor legnívósabb kiadója, a Révai azonnal „leigazolta” Márait. Nem sokkal később, Kosztolányi halála után, 1936. december elejétől a nagy előd tárcaszerzői helyét örökölte meg a Pesti Hírlapnál. Márai hirtelen – de nem váratlanul – beérkezett, ami a Vallomások nélkül nem ekkor és nem így történt volna meg.

Máig nincs válasz arra a kérdésre, miért hiányosan írta meg egyéni látásmódú emlékiratait. Miért döntött úgy, hogy az 1900-tól 1934-ig (születésétől apja haláláig) terjedő vallomásoknak nem lett része az 1915 és 1923 közötti életszakasza. Az életmű kutatói többféle választ adnak erre. Szegedy-Maszák Mihály szerint az 1930-ban megjelent Zendülők című regényében örökítette meg ezt az időszakot, ami szükségtelenné tehette az újrafeldolgozást, míg Fried István és Rónay László inkább úgy látják, hogy a Tanácsköztársaság alatti (ekkor tizenkilenc éves volt), utóbb kényelmetlenné vált (jelentéktelen) szerepét szerette volna ilyen módon eltüntetni.

A magyarázatkísérletek aligha kielégítőek. Ma sem tudjuk, milyen megfontolások játszottak szerepet abban, hogy Márai nem írt olyan fontos történésekről, mint az olasz frontra vezényelt gimnáziumi osztályának katonai sorozása, a békekötés során a Magyarországtól elcsatolt szülővárosa, Kassa drámai helyzetváltozása, és ott maradt családjának sorsa. Annak az okai is homályban maradtak, mi késztette arra, hogy 1919 októberében Németországba távozzon. Szinte példátlan a világirodalomban, hogy egy önvallomás ilyen időbeli hiátussal készüljön el. Noha szorosan nem ide tartozik, mégis tény, hogy Márai tervezte az Egy polgár vallomásainak továbbírását, de a jelzett harmadik és negyedik kötet nem készült el, vagy olyan alkotói módosításokon esett át, amelyek megkérdőjelezik, hogy az utóbb megjelent művek besorolhatóak-e a konfessziók sorába.

Föld, föld!... címmel 1972-ben megjelent önéletrajzi írása az ország náci megszállása és a koalíciós idők nyúlfarknyi idejére korlátozódik. Míg a hagyatékban tavaly felfedezett és idén kiadott Hallgatni akartam című töredék az anschlusstól 1943-ig tartó időszak foglalata. Magától értetődő, de eddig senki nem hangsúlyozta, hogy az Egy polgár vallomásai a második kötet megjelenésével nyerte el értelmét, mert a gyermekkort magában foglaló első rész önmagában nem indokolná ezt a címválasztást. A kötet második része tartalmazza, miként lett Márai kilencéves nyugat-európai vándorlása alatt polgárfiúból művész. Ahogyan azt is: alkotóként miként vállalta fel azt az önellentmondásoktól sem mentes viszonyt, ami számára művészként a polgári író státusza.

Korfordulón élt, ami alkotóként sokat kamatozott, polgárként mégis azzal kellett szembenéznie kontinentális barangolása során, hogy: „Valami elmondhatatlanul fontos és becses megszűnőben volt körülöttem. (…) Sürgős dolgom volt, látni akartam még valamit »eredeti állapotában«, mielőtt bekövetkezik az a félelmetes, meghatározhatatlan változás”. Vagyis: a polgári korszak elmúlása. Útnak indult, és olyan európait faragott magából, amilyen a szülővárosa vagy Budapest karanténjába zárva nem lehetett volna belőle. A katolikus pap Stumpf György, a szerzővel egyidős házitanítója indította a kötet megjelenése után jó hírnév megsértése miatt azt a pert, amelyben Márait nemcsak kétezer pengő (nagy összegű) kártérítésre kötelezték, hanem törölnie kellett a felperessel foglalkozó hat-hét oldalas fejezetet.

A per után öt évvel jelent meg újból az Egy polgár vallomásai, amelyből sokkal több részt hagyott el, mint amire a bírósági ítélet kötelezte. Az új kiadás késlekedése is jelzi, az írót mennyire kellemetlen feladatra kötelezték. Az 1940-re megszületett csonka szöveg vált minden azt követő kiadás alapjává, ezért is volt időszerű visszatérni a most megjelent eredeti szövegváltozathoz. Irodalmi szempontokat érvényesítve veszi védelmébe az új kiadáshoz írt utószavában Márait Fried István, az életmű egyik kutatója, aki családregénynek nevezi a művet, amelyen a személyiségi jogok nem kérhetőek számon. Olyan művekkel állítja párhuzamba a Vallomásokat, mint A Buddenbrook ház (Thomas Mann) és A Thibault család (Roger Martin du Gard), ami meglátásom szerint kétszeresen sem helytálló.

Márai művének regényként való értelmezése több mint problematikus, és vele a bármilyen regényalakzatba való besorolása is. A párhuzam azért sem tűnik szerencsésnek, mert A Buddenbrook ház éppen azt példázza, hogy az önéletrajzi elemekben gazdag családregényt írói eszközök sokaságával tette fikcióvá Thomas Mann, és ezzel éppen ellentétes utat járt be Márai. A kassai író emlékirata a magyar polgárság enciklopédiájává vált, noha az alkotói törekvések célkeresztjében aligha ez állt. A kötet első fele részletes környezetrajzot nyújt Márai családjáról, lakásukról, a házi könyvtárról, a személyzetről, a szomszédokhoz fűződő viszonyról, a tágan vett rokonságról, a familiáris viszonyrendszerről, iskoláztatása körülményeiről.

Ha szociografikusnak (is) gondoljuk a Vallomásokat, vegyük észre, hogy semmilyen hazai irodalmi előkép nem segítette a szerzőt, mert még a tőle oly távol álló népi írók szociográfiái is kivétel nélkül a Márai-mű után jelentek meg. Ez a páratlan precizitással megszerkesztett mű nemcsak jól felismerhető tematikai tagolásával, hanem a két kötet négy-négy nagy fejezetének tizenkét alfejezetével is olyan mérnöki munkának mutatja magát, amely a szerző számára az emblematikus kassai dóm építőinek sajátja. Íróként ennél nem adta alább: szavakból épített katedrálist.