Akkor ugyanis még voltak hírlapok Szegeden. Aminthogy voltak Kaposvárott, Sopronban, Egerben vagy Pesten is. Szegeden akkoriban több patinás, saját irányelvű, szellemiségű lap is működött. A Híradó mellett a Szegedi Napló. Az előbbi kormánypárti volt, az utóbbi ellenzéki. Mindkettő megélt mindenféle állami segedelem nélkül. A szerkesztőségek afféle klubként is működtek, ahová bárki beköszönhetett, nem álltak az ajtóban fegyverzett gorillák, nem volt beléptetőrendszer, nem pásztázták kamerák a népeket – a polgári kedély volt az úr.

Tömörkény rövid patikuskodás után 1886-ban lett a Híradó belső munkatársa. Itt elsősorban rendőrségi és bírósági tudósításaival hívta fel magára az olvasóközönség figyelmét. Tulajdonképpen élete már addig sem nélkülözte az élményeket; ceglédi restiben született, azt bérelte apja, járt a szegedi piaristákhoz és a makói reformátusokhoz, volt patikus is tehát.

De mindezt megfejelte azzal, hogy 1888-ban bevonult katonának a szegedi 46-os gyalogezredhez. És még ugyanezen év őszén bajtársaival Boszniában, a novibazári szandzsákban kezdte meg szolgálatát. A terület ugyan török fennhatóság alá tartozott, de a Monarchia hadserege is ellenőrzést gyakorolt felette. A két birodalom katonái békés együttélésben kávéztak, rumozgattak, csencseltek a prijepoljei hídon.

Megismerkedett a jámbor török és szerb katonákkal, de persze az alföldi, szegedi parasztfiúkkal is. Szolgálata alatt Tömörkény szorgalmasan küldözgette haza a cikkeket, tárcákat, novellákat. Katonaélmény ihlette legszebb elbeszélését, a Fecskék címűt is. A háromból egy évet Bécsben töltött – mint mindenről, erről is írt – majd visszatért Szegedre.

Itt 1891-ben átszegődött a Szegedi Naplóhoz. Patinás lap volt ez; 1878-ban alapították, és olyan munkatársai voltak, mint Mikszáth, Gárdonyi, Móra, Juhász. Mindenekelőtt Szántó Kovács János négy éven át tartó pöréről tudósított. Mély benyomást tett rá az értelmes parasztvezér. De lassan – igazi hírlapíróhoz híven – mindenes lett. Írt tárcát a tanyasi életről, a kubikusokról, írt bökverseket, tréfás portrékat, vezércikket, hetente hármat is.

Tárcái, novellái megjelentek a pesti lapokban, írt darabot is, melyet játszottak Szegeden és a pesti Nemzeti Színházban is. 1894-ben megházasodott, kocsmáros asszonyt vett el, akinek gyakorta maga is besegített, s mellesleg szerkesztette a helyi pincéregylet értesítőjét. Gyakorta sétált ki Szegedről apósa húsz kilométerre lévő birtokára. Házassága révén végképp megállapodott, kialakult kedélyes, polgári életritmusa, rítusa.

Ehhez járul, hogy 1899-től a Somogyi Könyvtár és a vele szimbiózisban élő városi múzeum tisztviselője, majd 1904-től igazgatója lett. Szorgos hivatalnok. Számos tanfolyam elvégzése után megalapozta a múzeum néprajzi gyűjteményét. De az újságba írással soha nem hagyott fel. Kritikusainak egy része kifogásolta tárcáinak túlzott néprajzi vonatkozásait. Ő azonban fütyült a „szépirodalomra”. Ő „csak” írt. Napirendjéről hangulatosan tudósít kutatója, Péter László.

„1901-től laktak az Oroszlán utcában. Lakásuk nyugodt, csendes volt. Közel a Tisza, gyakran sétált a partján, figyelte, a hajósokat, kubikosokat. Kilenckor kelt, tízre sétált át munkahelyére, a Közművelődési Palotába, egykor megivott egy pohár sert, megebédelt, majd elszívott egy jó szivart. (Akkor még a munkahelyen lehetett sörözni és szivarozni is.) Azután elballagott Ónozóné Tisza-parti kiskocsmájába, és nekilátott tárcát, novellát írni – azt ugyanis csak itt tudott. (A nevezetes halfőző helyet a harmincas években eldózerolták, ma toronyház ékeskedik a helyén.)

Mikor végzett, visszasétált a könyvtár-múzeumba, és estig körmölt, levelezett, intézett, iktatott. Vacsora után indult újabb otthonába, a Szegedi Napló házába, a Dugonics térre. Leadta a cikket, diskurált néhány órát, aztán indult a társaság valamelyik közeli kiskocsmába.” (Tömörkény nem kávéházi ember volt, hanem kocsmás, mint Krúdy vagy Ady.)

Sétálós ember volt, ebbe is halt bele. Ballagott a szeles Tisza-parton, meghűlt, és 1917. április 24-én meghalt. Író volt, szépíró, ha nem is írt nagyregényt. De kapaszkodója egész életében a hírlap maradt, oda írta novelláit, az vitt rendet életébe, a szerkesztőség óvó melegében érezte leginkább otthon magát. Ma már otthontalanul kotyogna a szegedi flaszteron.