Sorsprogramok
Ezek az üzenetek – amelyeket génjeinkhez hasonlóan öröklünk – inkább meghatározzák sorsunkat, mint a ránk hagyott ház vagy bankbetét. A világot a szülői sorsprogramon átszűrve észleljük, és válaszainkat is ez formálja. Ez lök mozdulni, és ez késztet maradásra, ez befolyásolja döntéseinket, és életünk válaszútjain – fejünkbe ültetett iránytűként – ez térít hol erre, hol arra. Így tulajdonképpen a letöltött sorsprogram vezérel az eszméléstől a halálig. Vannak programok, amelyek a siker felé kormányoznak, és vannak, amelyek kudarcról kudarcra vezérelnek.
Vannak tehát szülők, akik boldogságra, és előfordulnak olyanok, akik – öntudatlanul – boldogtalanságra „programozzák” gyermekeiket. Sokan kedvező helyzetből indulva rendszeresen rossz felé fordulnak, és „elpuskázzák” az életüket. Mások meg nehéz körülményeik dacára sikeres életpályát futnak be. Ám a sorsprogram nemcsak egy egyén, hanem egy szervezet számára is döntő lehet. A siker receptje című – a XX. század leghíresebb vállalati sikertörténeteit bemutató – könyvem írása során vettem észre: a sikeres szervezet és stratégia mindig egy emberhez kötődik, aki szinte kivétel nélkül nehéz, esetenként kilátástalan helyzetből indult.
Voltak „hátrányos” helyzetű fiatalok – mint I. Kamprad, S. Jobs, H. Ford, W. Disney – és voltak „későn induló” vállalkozók – mint Morita Akio (Sony), Sam Walton (Wal-Mart), R. Kroc (McDonald’s), vagy az Intel sikereinek magyar származású „kovácsa”, A. Grove – akik előtt az iparágban már minden hely foglalt volt. Vállalkozó „hőseim” eleve vesztes helyzetből emelkedtek a csúcsra. Életpályájuk azt példázta: a vállalati sikernek – a zseniális ötleteket felülmúlóan – meghatározója a hátrányos helyzetű vállalkozó egyéni sorsprogramja. Különös volt szembesülni a ténnyel: a későbbi siker szempontjából a kedvező körülmények – a „feneked alá tolt” lehetőségek – inkább hátrányt jelentenek.
A gazdag szülők utóda – a „kádergyerek” – mivel készen kapja azt, amiért másoknak meg kell küzdeni, nem tanul meg versenyezni. És amikor a gondolatmenet során idáig eljutottam, tudatosodott bennem: nemcsak egyének és vállalatok, hanem társadalmak is rendelkeznek sorsprogrammal. A történelem mintha a mesék „legkisebb királyfiúinak” karriermintáját követné. A birodalmak árnyékában, a periférián vegetáló, elnyomott közösség egyszer csak nekilendül, és egy új civilizáció alapítójává válik. A birodalmak meg óriási méreteik, jól szervezett bürokráciájuk és hatalmas hadseregeik ellenére összeomlanak és szétporladnak. A macedónok, a gótok, a hollandok, az angolok, végül az észak-amerikai gyarmatok, „sárfészkek” voltak a „birodalmi” Athénhoz, Rómához, Spanyolországhoz és Angliához képest.
Az európai történelemben – mintha csak Bródy János a „Különvonatok”-hoz írt dalszövege elevenedett volna meg – „mindig érkezett egy újabb szerelvény, mit nem jelölt a menetrend”. Mindenkit váratlanul ért, ahogyan a későn jövők átvették a történelmi váltófutás élbolyában a vezetést, amit azután századokig ők vezettek, majd őket is felváltotta egy újabb, hátrányos helyzetű, későn jövő. A társadalmak sorsprogramjait intézmények alkotják, amelyek teret nyitnak, vagy éppen lezárják az előrejutást az egyének és a szervezetek előtt. A történelmi fej élet minden területén – a gazdaságban, a politikában, a tudományban és a kultúrában – versenyhelyzetet teremt: a versenyt kötelezővé teszi, és a vetélkedést átlátható, mindenkire egyformán érvényes szabályokra alapozza. Az ősi jogon járó juss helyett mindenkinek mindig újra és újra meg kell küzdeni. A teljesítmény objektív mércéje szavatolja, hogy a győztest magas jutalom illeti, de a vereség kockázata is kikerülhetetlen.
A XX. század tanulsága: az egyéni jólét, a magas életminőség és a demokrácia is a versenyzés lehetőségét biztosító intézményrendszeren nyugszik. A világgazdaság kialakulása a versenyt nemcsak a vállalatok, de a nemzetek számára is egyszerre megnyitotta, de egyben kötelezővé tette. A verseny pedig nemcsak sikereket, kudarcokat is hozott. Az elszenvedett kudarcok nyomán a hátránnyal indulók és az ideiglenesen lemaradók sorsprogramjaik újragondolására kényszerültek. A sorsprogramváltás kényszere elől sem egyének, sem közösségek nem térhettek ki. Ám a megkésettség komoly hátrányt jelentett. Amiként ismerünk embereket, akiknek szülei „befutottak”, vállalatokat, amelyek birtokolják iparáguk erőforrásait, épp így vannak társadalmak, amelyek már kiépítették a hatékony intézményeket, és kiformálták a siker kultúráját.
Velük összevetve a későn jövők sorsa szinte kilátástalan: a kártyák előre le vannak osztva, a kezükben nincs adu, sőt, a beérkezettek gyakran cinkelt lapokkal játszanak! Ilyenkor válaszút elé érkezik a „versenyző”. Az egyik lehetőség: kitartani az örökölt sorsprogram mellett, esetleg kiegészíteni egy „önfelmentő alprogrammal”, amely sikernek tünteti fel a vereséget és erénynek a hibákat. Ezzel elodázza a kudarcokkal való szembenézést, egyben felmenti a közösséget az alkalmazkodás kényszere alól. A másik lehetőség: újraprogramozni önmagunkat, és megpróbálni beilleszkedni a megváltozott környezetbe. Az „újraprogramozás” azonban konfliktusos és fáradságos. Az új viselkedési program nemcsak az ősök tanácsaival szegül szembe, de ellentétes az addigi életvitellel is. Mivel pedig sok esetben a közösség már megalkotta „önfelmentő” programját, amint felbukkan valaki, aki sorsprogramváltást hirdetne, azonnal beindul a „szociális immunreakció”, és az ilyen egyént „kiveti” magából közössége.
Az „újraprogramozás”nemcsak ijesztően hangzik, az is, különösen, ha annak valóságával szembesülünk. Erikának – D. Brooks A társas lény című könyve főhősének, aki elvált szülők, kínai mama és mexikói papa hátrányos helyzetű gyermeke – óriási erőfeszítések révén sikerül bekerülnie az Akadémia gimnáziumba. Az iskolában mindennap azzal kezdődik, hogy a többi hasonlóan nehéz helyzetű tanulóval együtt összegyűlnek a tornateremben, és kórusban rigmusokat kántálnak. Képzeljük magunk elé a termet, ahol másfél száz 14–16 éves tini a tornatanár vezénylésével belefog a Kérdések mondókába: „Miért vagy itt? – harsogta a tanár. Hogy művelt legyek! – üvöltötték a diákok teli torokból. Hogyan leszel az? Keményen dolgozom! Mi a dolgod? Hogy keményen dolgozzak! Mi kell ehhez? Önfegyelem! Mi a célod? Hogy egyetemre menjek! Miért? Hogy én irányítsam sorsomat! Hogyan éred el a célodat? Megdolgozom érte! Miért kell megdolgozni? Mert mindenért meg kell dolgozni!”
Szülői „átprogramozáson” esett át Obama elnök is: mamája minden reggel fél 5-kor felkelt, és angolul tanította, és amikor a 4 éves gyermek sírni kezdett, azt mondta: „Azt hiszed, én élvezem azt, hogy kora reggel, munkába indulás előtt felkelek és veled foglalkozom? Azt akarom, hogy többre vidd az életben, és tudd meg, hogy ez az egyetlen esélyed. Ha tanulsz, bármit elérhetsz, ha nem, semmit”. Beleképzelve magunkat az „újraprogramozáson” áteső gyermek Obama helyzetébe, érthetővé válik, miért hajlanak nemcsak a hátrányos helyzetű egyének, de a „megkésett” közösségek is kudarcaik elviselésére inkább „felmentő” mentális programokat konstruálni. Ilyen problémákkal szembesültek a gyarmatosítás alól felszabadult társadalmak vagy a világgazdaságba megkésve bekapcsolódott országok, amelyekre „rászabadult” a globális piac. Még az a helyzet is sokban hasonló, amikor – forradalmak vagy reformok előidézte „rendszerváltások” – hirtelen esélyt nyitottak a felemelkedéstől addig elzárt közösségek, osztályok és etnikumok előtt. Ilyenkor hamar kiderült, hogy egykori „sorsprogramjaik” inkább visszahúzóak, mint előrelendítőek. A közösség vezetői és tekintélyei pedig hajlottak önfelmentő mítoszokat konstruálni, és folyamatosan azt sulykolják a közösség tagjainak: „mi” mindig is sikeresek voltunk, de az „idegenek” elcsalták múltunkat és ellopják jövőnket.
A közösség újraprogramozása – éppen, mint az egyéneké – buktatókkal jár és kockázatot rejt. Az egyik ilyen első tudatos kísérletre egy indiai városkában, Kakinadában került sor, ahol néhány tucat felnőtt, férfi vállalkozó esett át motivációs tréningen. A tapasztalatok azt mutatták, hogy az – Erikáéhoz hasonló – sorsprogramváltás fellendülést hozhat egy egész térségben, ám azon az áron, hogy éles ellentét alakult ki az „átprogramozottak” és a projektből kimaradók között. Más kísérletek azt is mutatták, hogy a politikusok által előszeretettel meghirdetett, az életminőség javítására irányuló, igen költséges társadalmi programok többnyire nem eredményeznek „sorsprogramváltást”. Egy az USA-ban elvégzett, tudatosan megtervezett kísérletben a hátrányos helyzetű csoportok véletlenszerűen kiválasztott egyénei a lakásuk fenntartására kapott támogatást felhasználhatták új, magasabb életminőséget biztosító környékre való költözésre.
Az elköltözők életminősége jelentősen javult, de életesélyeik, munkához jutásuk és tanulmányi eredményeik nem. (Tim Harford: Az élet rejtett logikája, 2008) A közösségek sorsprogramjának megújítását gyakran éppen a védekezésként kifejlesztett önfelmentő programok – közösségi mítoszok, csoportrítusok és vallási szabályok – hátráltatják. Nagyon is hatékonyan „védik” a közösség tagjait a változtatásra ösztönző motivációk ellen. Az alkalmazkodás elutasítása azonban egyben akadályozza a lehetőségek kihasználását. Ezt az ellenmondást érezte át – éppen saját élettapasztalatai alapján – Barack Obama, és ez teszi hitelessé saját „színes” etnikumához intézett szavait: „Gyermekeink nem fognak jobban teljesíteni, amíg a magukkal szemben támasztott elvárásaikat nem tudjuk magasabb szintre emelni, ki nem kapcsoljuk a televíziót, és gyökerestül ki nem irtjuk azt a rágalmat, hogy a kezében könyvet tartó fekete fiatal fehérként viselkedik”.
Ezért meghatározó, hogy a közösség „hivatalos” tekintélyei – politikai, szellemi és spirituális vezetői – „sorsprogramváltásra” vagy a régihez való ragaszkodásra ösztönzik-e híveiket. Nemrég okozott botrányt Angliában a „gyűlöletbeszédéről” hírhedt Anjem Choudary imám. Miközben a saria bevezetésére és a gyaurok elleni harcra szólította fel híveit, eldicsekedett vele, hogy évi 25 ezer fontot (mintegy 8 millió forintot) „szív le” az angol jóléti államról. Saját példájával és a vallás tekintélyével is arra biztatta a muzulmán gyülekezet tagjait: dolgozzanak csak az angolok, az igazhitűek meg szedjenek ki belőlük annyi pénzt, amennyit csak lehet.
„Ez a pénz Allahé!”, vagyis „ez a pénz jár nekünk”! Nem ismerős ez az –„ez nekünk jár” – szófordulat? Rémlik ugye, hogy gyakran felbukkan az Orbán Viktor és a Fidesz általuk uralt média megnyilatkozásaiban? Az „ez nekünk jár” állítással nem az a hiba, hogy nem méltányos, hanem, hogy „mérgező” program: visszafogja azokat, akik mozdulnának, sőt szembeállítja őket az egész közösséggel. Vesd össze az Erikáék által skandált „Mindenért meg kell dolgozni!” jelszót az Orbán Viktor és Anjem Choudary által sulykolt „Ez nekünk jár!” üzenettel. Utóbbi nem követendő példának, hanem megvetendő árulóknak minősíti azokat, akik elfogadják a világ kihívását. Az alkalmazkodás elutasítására biztatnak egy olyan világban, amelyben csak az alkalmazkodás teremt túlélési esélyt.
A társadalmak intézményi sorsprogramjai teremtik meg a keretet az egyénekhez és a vállalatokhoz, tesznek sikeressé vagy éppen kudarcossá bizonyos viselkedést. Ám nincs minden körülmények között egyaránt eredményes sorsprogram. Ami egykor sikert hozott, az a jövőben –ha nem ügyelünk a változásra – bukásunkat idézheti elő. A társadalmak sorsprogramjainak értékéről a globális környezet ítél. Ha azt várjuk, hogy a XXI. század világa jól kiszámítható, a folyamatok pontosan előre jelezhetők lesznek, ha a felbukkanó lehetőségekre a válaszokat az elit képes kikalkulálni, akkor nem az egyén feladata kutatni a jövőt. Ekkor – mint a múltban – alá kell vetnie magát a vezérnek, tekintélyeknek és az oligarchiáknak. Ebben a világban az egyén sorsát nem önmaga alakítja, azért mások felelnek.
A valóságban azonban a XXI. században a magyar nemzet – mint a Föld bármely társadalma – egy mind kevésbé kiszámítható világban keresi a helyét. Távoli vidékek, idegen kultúrák, ismeretlen közösségek, saját érdekeiket követő vállalkozások ítélnek teljesítményünkről és ezzel sorsunkról. Ebben a világban olyan intézményrendszer és kultúra vezet a jövőbe, amely mindenkit versenybe hív, egyenlő mércével mér, és letagadhatatlanná teszi a kudarcot. A siker receptje mindenki számára: bátorítani a kísérletezést, nyilvánossá tenni az eredményeket, és lehetővé tenni az újrakezdést, hogy a sikert másolni, a kudarcot kerülni lehessen. Ez teszi lehetővé a későn jövők élre törését. Az ár persze, amit fizetni kényszerülünk, nem csekély: valahogy el kell viselni, hogy egy ideig „bevezető áron” kínáljuk magunkat. Ám már vagy két évszázad óta tudjuk: nincs más út. Erről írta Madách: „Küzdést kívánok, diszharmóniát, Mely új erőt szül, új világot ád, Hol a lélek magában nagy lehet, Hová, ki bátor, az velem jöhet”.
