Sérült nemzettudatunk
− Mi várható el egy akár itthon, akár külföldön élő magyartól, hogy jó hazafi legyen?
− A magyarság nem igazán elkülönült etnikai népcsoport, hanem a történelem során sok más néppel keveredett nemzet. Valójában befogadó, asszimilatív kultúra, amely a közös kulturális identitáson, a nyelvhez való ragaszkodáson és a történelmi azonosuláson alapszik. Ez a fajta közös kultúrán alapuló hazafiság mindenkinek nyitott, és alapjában különbözik az ellenségeket kereső, kizáró nacionalizmustól, amely a nemzethez való tartozást diszkriminatív alapon határozza meg: én azért vagyok magyar, mert te nem vagy az. A kizáró, rasszista nacionalizmus Magyarországon sajnos még mindig gyakori, részben azért, mert a magyar nemzetiségtudat történelmileg sérült. Az ország történelmét évszázadok óta vesztes háborúk és sikertelen forradalmak fémjelzik. Ebből pedig egy erős – történelmileg definiált – áldozatmentalitás alakult ki, mely paradox módon egy irracionális, túlértékelt nemzetiségi tudattal is párosul. A kudarcokért mindig mások felelnek, míg mi, magyarok mégis felsőbbrendűnek tartjuk magunkat, mint a körülöttünk élőket. Sajnos a jelenlegi kormánypropaganda szándékosan rájátszik erre a sérült nemzeti öntudatra. Mint minden diktatórikus hajlamú vezetés, nem létező külső ellenségeket keres, hiszen ha van ellenség, akkor erős vezetőre is szükség van.
− Ez az oka a „nemzet” szó túlzott használatának is?
− Mindenki természetesen igényli, hogy valamire büszke lehessen, valahova tartozzon. Az elmúlt két évtized egyik nagy hiányossága, hogy a hatalmon levők elmulasztották a demokráciához szükséges tudati változásokat előmozdítani. Ugyancsak nem alakult ki a pozitív értelemben vett, befogadó nemzetiségtudat. De még nem késő. Talán a jelenlegi ellenzék vezetőinek kellene megragadniuk ezt a témát, és a kormánnyal ellentétben egy alternatív, pozitív és nyitott hazafiság-koncepciót képvisel niük. A jelenleg folyó tudatrombolás hosszú távon nagyon veszélyes lehet. Az állandó ellenségkeresés és gyűlöletkeltés helyett sokkal vonzóbb lehetne egy mindenkit egyesítő hazafiság-koncepció. Sajnos azonban a baloldali pártok tradicionálisan idegenkednek a nacionalizmus minden formájától, és a liberális ideológia is inkább az egyéni szabadságjogokat hangsúlyozza, mint a csoportidentitást.
− A francia forradalom célkitűzéseiből, a szabadság-egyenlőség-testvériségből melyik jellemzi legjobban Magyarországot?
− Nem jó a mérleg. A szabadság az elmúlt években jelentősen csorbult, az emberekben sokkal nagyobb félelem-, függőség- és bizonytalanságérzet van, mint három éve.
− Ezt miből érzi Ausztráliából?
− Sok időt töltök Budapesten, követem a magyar közéletet. Beszélgetéseimből azt tapasztalom, sokan féltik az állásukat, aggódnak a gyerekeik jövője miatt, nem érzik magukat biztonságban, és hiányolják a jogbiztonságot. És ez erősen emlékeztet a Kádár-rendszerből megörökölt tudatvilágra. A félelem pedig összeegyeztethetetlen a demokráciával. Ami az egyenlőséget illeti, a társadalmi ellentétek nőttek az elmúlt három évben, sok az elszegényedett ember, és a másokhoz képest észlelt lemaradás még súlyosbítja a helyzetet. És persze a testvériség sem virágzik mostanában. Nagyon megosztott a társadalom, csökkent a másokkal szembeni tolerancia, és a máshogy gondolkodókkal szembeni ellenszenv néha gyűlöletté fajul. Mint pszichológus, én a legnagyobb problémát abban látom,
hogy az emberek tudatvilága is tükrözi az egyre diktatórikusabb hatalomgyakorlást. Márpedig a demokrácia hatékony működéséhez elsősorban az kell, hogy az állampolgárok megtanuljanak autonóm módon és félelem nélkül gondolkodni és cselekedni. A rendszerváltáshoz tudatváltás is kell, de sajnos az elmúlt három év inkább hátralépést jelentett ebben.
− Azt mondja: nincs szabadság, persze diktatúra sem, akkor mi jellemzi ma Magyarországot?
− Még nem mondhatom, hogy diktatúra van, mi is szabadon beszélgetünk. Ez a Kádár-rendszerben nem történhetett volna meg. Az sem igaz, hogy az összes szabadságjog eltűnt. De erős a tendencia afelé, hogy ezek a szabadságjogok korlátozódjanak. A jogállam intézményei – az igazságszolgáltatás, az ombudsmani rendszer, a média pluralizmusa és szabadsága – gyengült, a pártpolitika egyre több, korábban független intézményt befolyásol. A legsúlyosabb szerintem mégis a jelenlegi lélektani rombolás: az emberek szabadságtudata, biztonságérzete és autonómiaérzése gyengült.
− A fogyasztás és az elégedettség kapcsolatát is vizsgálja, a növekvő jólét miért nem eredményez bizonyos országokban növekvő boldogságot?
− Sok nyugati országban az elmúlt ötven évben megháromszorozódott az egy főre eső GDP, az elégedettségi mutatók viszont alig mozdultak. Adott a kérdés, hogy miért? Erre az egyik legmeggyőzőbb pszichológiai válasz: a jólét ellenére, alapvetően kielégítetlen kapcsolati, társas, szociális státusz- és identitásigényeink vannak. Sokan magányosak, elszigeteltek, nem érzik, hogy tartoznak valahova. Vágynak a szeretetre, az elfogadásra, a közösségi életre, de a modern tömegtársadalomban ez nehezen megvalósítható. Mindenkinek fontos a másokkal kötött szoros, elfogadó kapcsolat, valamint a státusz- és identitásigények csak ilyen szerves kapcsolatrendszerben megvalósíthatók.
− Melyik társadalmi formában működhetne ez?
− Ez a fajta csoportélet eltűnt a történelem süllyesztőjében. A XVIII. századig a kiscsoportos társadalmak domináltak, 100-150 fős közösségekben éltek az emberek. A kőkorszaki társadalmakban, majd a középkori falvakban a mindennapi együttlét a szerves, szemtől szembeni kapcsolatokon alapult. A modernek már arról szólnak, hogy mindenki individualista módon próbálja magát megvalósítani, valamint az alapvetően bennünk lévő szociális és társas szükségletek kielégítése problematikussá válik.
− Az emberek nem mindig azt akarják, ami jó nekik – írta. Ez politikára is lefordítható?
− Tulajdonképpen igen. Van egy pszichológiai kutatási terület, amely a hibás motivációkat vizsgálja. Nem mindig azt akarjuk, ami valóban az előnyünkre válik. A politikai rendszerben is benne van ez a rövidtávúság. A politika gyakran arról szól, hogy „most rögtön” kell a hatalmat megszerezni és megtartani, akár olyan áron is, hogy az a jövőt kompromittálja. Erre sok a példa. A választások előtt a kormányok hajlamosak arra, hogy felelőtlenül szórják a pénzt, a választások után persze busásan meg kell fizetni ennek az árát.
− Ez azért bárhol előfordulhat, Ausztráliában is.
− Persze, de a különbség inkább az emberek politikai tudatában rejlik. Feltűnő, hogy Magyarországon a kormánypropaganda gyakran a valósággal gyökeresen ellentétes állításokat tartalmaz, és ezt sokan mégis elhiszik. A kormány azt állítja hogy az ország jobban teljesít, mikor tényszerűen nem teljesít jobban. Vagy: Brüszszel összeesküszik ellenünk, és mi szabadságharcot vívunk ellenük, pedig ez természetesen nem így van. Fejlettebb demokráciában talán nem lehetne ilyen átlátszóan hazudni, és ilyen demagógiával hamis ellenségképeket és vezérkultuszt teremteni, mert sokéves demokratikus tapasztalataik alapján az emberek tisztában vannak a valósággal. Sajnos Magyarországon még mindigműködik a demagógia, talán éppen azért, mert a rendszerváltozás nem párosult a szükséges tudatváltással.
− Erről mennyiben tehet a magyar nép?
− A választók nem hibáztathatók, de sok a tájékozatlan, rosszul informált és megkeseredett ember, aki bűnbakokat keres, és erre rájátszik a kormánypropaganda. Annál nagyobb a felelősségük a vezetőknek, akiknek kötelességük lenne a szavazókat tisztelettel kezelni, és a valós világot úgy megmagyarázni, ahogy az létezik. Erkölcstelen dolog hazugságokkal politikai tőkét teremteni.
− Kutatásai során vizsgálja az előítéleteket is. Miben van szükségünk előítéletre?
− A meglévő ismeretanyag kategóriákba rendezése alapvető jellemzőnk, és gyakran segít az információ hatékony feldolgozásában. Az előítélet ennek speciális formája: az embereket csoport-hovatartozásuk alapján ítéljük meg, ahelyett, hogy őket egyénként észlelnénk.
− Sokan azzal érvelnek, hogy tapasztalatuk van bizonyos népcsoportokról, és ez megváltoztathatatlan.
− Ezt a reakciót ismerem, és ennek van is valóságalapja. A probléma viszont a túláltalánosítás. Vannak valódi csoportkülönbségek, és ezeknek a tagadása nem életszerű. Az emberekből az előítéleteket csak nyílt, őszinte kommunikációval és a toleranciára neveléssel lehet feloldani, ez sok országban sikerrel is járt.
Névjegy
Forgács József huszonkét évesen, 1969-ben emigrált Magyarországról. Oxfordban doktorált szociálpszichológusként, jelenleg a sydney-i New South Wales egyetem scientia professzora, Joseph P. Forgasként ismert világszerte. Tagja az ausztrál és a Magyar Tudományos Akadémiának. 26 könyvet, több mint 200 szakcikket és könyvfejezetet írt, munkáinak idézettsége magas. Az emberi társas kapcsolatok terén már az 1980-as évek elejétől megkerülhetetlen nemzetközi szaktekintély.
