Hajrá, Románia!
Nem akartam őt emlékeztetni arra, hogy ez korántsem orbáni narratíva, hanem egy örökség. Ez az örökség a trianoni békeszerződéssel kezdődött (mentális fundamentuma a feudalizmusban), s 1989-ben rendkívül erőteljesen éledt újjá: azzal szerzett magának alkotmányos legitimitást, hogy a parlament a magyar államiság tradicionális területi igényeit megjelenítő koronás címert tette meg az ország címeréül. Ezzel a modern Magyarország megteremtése helyett a történelmi Magyarország felélesztésére helyezte a hangsúlyt. Antall József e fiktív nemzeti erőtérre hivatkozva Vajdaságot gondolta visszacsatolhatónak, honvédelmi minisztere, Für Lajos pedig az új magyar biztonságpolitika feladatának a Kárpát-medencében élő összes magyar ember biztonságának szavatolását.
Az akkor öt, ma már hét szomszédos országot érintő, etnikai alapú személyes biztonság ígérete a valóságot többszörösen tagadó kijelentés volt. Ma is az. S akárcsak akkor, a valóság tagadása ma is kórtani eset. Őrületnek hívják.
Végül csak annyit mondtam szlovák barátaimnak, hogy Románia nem az Ír Köztársaság, Magyarország pedig nem az Egyesült Királyság szerepét töltené be, nem két állam közös fennhatóságának megteremtése a tét, hanem egy területi autonómia. Minden más igény csak nemzetiszínben tetszelgő partikularizmus, amit persze korántsem szabad félvállról venni, hiszen a nemzeti-keresztény nagy magyar erkölcstan tömegnyi választót tart folyamatos elragadtatásban, a határon túliakkal együtt talán kétmilliónál is többet. Bár az összmagyarság lélekszámához mérten ez nem többség.
Azzal a megjegyzésemmel, hogy a székelyföldi autonómia határai több száz kilométerre lennének a román–magyar államhatártól, vagyis a területi elszakadás veszélye mint kockázati érv román részről nem elfogadható, akaratlanul a szlovák–magyar államhatárra is utaltam, amelynek majdnem teljes szlovákiai szakaszát sebesen fogyatkozó tömbmagyarság lakja. A szlovákiai magyarok hiányos jogállásának emlegetésekor a szlovák lélek reflexszerűen az 1938-as első bécsi döntés rémképét és a szlovák területvesztést képzeli maga elé. Ez a sérelmi felfogás is tagadja a valóságot, hiszen az európai együttműködés biztonságpolitikai rendszerében ma már nincs realitása az államhatárok átírásának. Mindnyájunk szerencséjére, tette hozzá történész barátom.
Azt még elmeséltem nekik, hogy Székelyföld nagy részén 1952-től már működött magyar autonóm tartomány, amelyet Nicolai Ceausescu 1968-ban három megyébe tagolt. S bár a romániai rendszerváltást a magyar közösséggel szembeni jogtalanságok is elősegítették, a diktátort elsöprő népharagot nem Ceausescu magyarellenessége, hanem a román többséget sújtó egzisztenciális rettegés váltotta ki. A nép úgy gondolhatta, mint manapság, hogy a kisebbségellenesség nem erénye, hanem íratlan kötelessége a román állam mindenkori fejének. Ilyen az átlag. A mostani szlovák társadalom mentális térképét is az államnacionalista eszmény uralja, s az állam kisebbségekkel szembeni szerepvállalása itt is általános elvárás.
Antropológus barátom Bibó nevét s elhíresült fogalmát említve a zsákutcás emlékezetkultúra rovására írta, hogy Szlovákia és Románia máig görcsösen ragaszkodik autonómiaellenes közigazgatási gyakorlatához. A politikai és társadalmi elitek ezekben az államokban, akárcsak Magyarországon, a nemzetállami világrendben bíznak, és sokkal inkább az etnokulturális igazságérzet fűti őket, nem pedig az egyetemes emberi és közösségi értékek demokratikus érvényesíthetősége.
A határmódosító törekvésekre az európai tapasztalat ma már határozott nemmel válaszol, az államhatár-módosítást mint az európai béketeremtés eszközét kiiktatta eszköztárából. Azt viszont nem tudta megvalósítani, hogy a posztkommunista országokat ténylegesen rábírja a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmét garantáló nemzetközi szerződések betartására.
Kiváló példa erre Szlovákia. A nemzeti kisebbségek védelmének európai keretegyezménye tiltja a szupremácia elvén történő közigazgatási határrendezést, a kisebbségek által lakott területek nemzeti vagy etnikai viszonyainak a kisebbség szempontjából hátrányos megváltoztatását, a kisebbségi nyelvek javára pedig kétnyelvűséget biztosít. A nemzetközi jog a nemzeti kisebbségi identitást érintő témákban a többségi-kisebbségi konszenzus alapján történő törvénykezést várja el. Szlovákia hatályos közigazgatási határai és nyelvtörvényei mégis a magyar kisebbség jogalkotói szándékaival szemben születtek meg, így a szlovákiai magyarok joggal feltételezik, hogy a szlovák államnacionalizmus a nem önkéntes asszimiláció gyorsításában és a magyar nemzetiségű állampolgárok kisebbségi jogainak, állampolgári szabadságtudatának a csorbításában érdekelt. Ez fenntart egy állandó jellegű feszültséget, amely irritálóvá növekszik, ha sovinizmussal fertőzi meg a végrehajtó hatalom. Vladimír Meciar és az első Fico-kormányzat ezt tette.
Az európai tapasztalat nemzetközi ellenőrző intézményeket is létrehozott, de azok a kisebbségi jogalkotás és jogalkalmazás kérdésében képtelenek rendszabályozni a posztkommunista államnacionalizmusokat. Legfeljebb intelmeznek, tessék-lássék szankcionálnak, de sosem büntetnek keményebben, akkor sem, ha a nemzetállam nem teljesíti a nemzeti és/vagy etnikai kisebbségekkel szembeni nemzetközileg vagy alkotmányosan vállalt kötelezettségeit. Az államnacionalizmust érvényesítő posztkommunista államok általában természetes egyszerűséggel tagadják a nemzeti kisebbségek önrendelkezésre vonatkozó elképzeléseit.
A magát demokratikusnak hirdető Szlovákiában és Romániában a többségi nemzet java elfogadja, sőt támogatja ezt az antidemokratikus, autoriter természetű államnacionalista praxist, abban a tévhitben, hogy az állami szuverenitás az a képesség, amely az akaratát minden más akarattal szemben érvényesítheti. A magyar nemzeti identitásukat fölvállaló szlovák és román állampolgárokkal szemben természetesnek tartja a többségi nemzet törvényhozói önkényét, s helyesnek tartja, hogy az államigazgatási gyakorlat közigazgatási gyámság alatt tartja nemzeti kisebbségeit.
A nemzeti kisebbségekkel szembeni ilyesfajta főhatalmi diktátum ugyanazokat a mentális kódokat működteti, amelyeknek kulcsszerepük volt a két világháború előjátékaiban. Ezért is érthetetlen az európai tapasztalat számonkérő képességének a gyengesége. Óvatosságát azzal szokta indokolni, hogy a nemzeti kisebbségek problémáinak kezelése nem uniós, hanem belső joghatóság alá tartozó terület, ami színtiszta alibizmus, s azt sugallja, hogy a nemzetállamok a kisebbségekkel kapcsolatos jogalkotás és -gyakorlat során büntetlenül fölébe helyezhetik magukat az egyetemes nemzetközi jogi szabályozás garantálta emberi jogi és kisebbségvédelmi értékrendeknek.
Gyanítom, az európai tapasztalat politikai fővonala ma úgy kalkulál, hogy a posztkommunista térség a demokrácia strukturálatlan mezeje, amit gondozzanak csak az ott élők, a többségiek és a kisebbségiek egybezárva, mindaddig, amíg kölcsönös bizalmatlanságuk nem veszélyezteti a nyugati világ írott és íratlan társadalmi szerződéseit.
Hogy ez cinizmus vagy pedagógia, hozzáértő türelem vagy bölcsesség, nehéz megmondani. Rejtezkedő érdekműködés is lehet, amely kivárja, amíg a magukat az államszocializmusból az államnacionalizmusba kormányzó közép-európai országok felismerik önmaguk elrettentő természetét, s az öngyógyítás útjára lépnek. De az is lehet, hogy ez a szemlélet automatizmus, amely hidegen figyeli az önreflexió-hiányos Közép-Európát, s nem tud mit tenni azzal, hogy nemzetei megátalkodottan ragaszkodnak valamihez, amin már rég túlhaladott a világ.
Szorgalmi feladat: Pavel Vilikovsky szlovák író legújabb regényét olvasom. Mint mindig, most is A4-esre nyomtatva hozta a kiadóba. Vilikovsky megteremtette az egyes szám első személyben beszélő, etikai gondolkodás nélkül ítélkező, emberi minőség nélküli bugyuta karaktert, amely az önkényuralom biztos táptalaja. Antihőse fontolgatás nélkül jelent munkatársairól a kommunista titkosszolgálatnak. Ő a megcserkészett hűség, aki nem gondolkodik, csak szolgál, hogy érvényesülhessen, hogy ehessen, ölelhessen, alhasson. Olvasás közben többször is Borbély Szilárd Nincstelenekje ugrott be, a mindennapok kulturálatlanságában szunnyadó lincshangulat, az állandó meneküléskényszer az észak-magyarországi falucska sivár közegéből, amely nyelvi és vallási identitásváltásra kényszeríti az ottani kisebbségeket, megalázza a cigányt, a zsidót, s önmagát. Amikor tavaly Borbély kéziratát olvastam, ugyanígy megrendültem, mint most. A Kádár-rendszerben magát kereső gyermek és a Husák-rendszer infantilis besúgójának történetéből hiányzik a jókedv, a nevetés, még derű sincs, csak a szégyen és a szégyentelenség, az egész erkölcsi és szellemi nyomorúság elviselhetetlensége. Az autonóm személyiség, az önmagát birtokló tudatosság, az önrendelkezés vágyának totális hiánya.
Borbély Szilárd kisregényét szlovákul, Vilikovsky művét pedig magyarul is kiadom. Hasznos lenne, ha a Nincsteleneket a román olvasók is megismerhetnék, nemcsak azért, mert a kisregény a magyarországi románok erőszakos beolvasztásáról is szól, hanem mert ők is ugyanabban az egymással szemben bizalmatlan, fojtogató, kirekesztő közegben élnek, mint a szlovákok és a magyarok. Személyi és közösségi autonómiák híján.
Épp ez teszi rendkívül nehézzé Székelyföld autonómiájának újrateremtését. És ami e hiány mögött lapul. A bizalmatlanság.
Ráadásul nem is Székelyföld autonómiája az igazi tét, az csak az országos tét része, hanem a demokratikus Románia közigazgatási reformterve. Az európai modernitás társadalomszervezői tapasztalata azt mutatja, hogy ideológiai, nemzeti, vallási, kulturális és szociális különbözőségeik ellenére az állampolgárok akkor hajlandók társadalmuk javára együttműködni, ha az állam részvételi és döntési lehetőséget kínál számukra személyi és közösségi autonómiájuk működtetéséhez és kinyilvánításához.
A demokratikus román állameszmény a meglévő morális tőkéjét épp a decentralizáción alapuló önrendelkezés elvének lehető legszélesebb meghonosításával gyarapíthatja. Szupremáciával, a többségi nemzet önkényeskedésével csupáncsak apasztja.
Nem kétlem, hogy az RMDSZ tagjai, politikai gondolkodói, szakemberei és választói is így gondolkodnak. Ellenzik a diktátummal megrajzolt adminisztrációs területi egységek létrehozását, s minden emberi és politikai bölcsességüket bevetik, hogy a sajátjának érzett természetes földrajzi régióhatárok közt élhessen az ország lakossága. Ami önmagában mégis kevés. Ha a közigazgatási terület önigazgatási intézményrendszere nem kap olyan jogköröket, hogy motorja lehessen a térség komplex fejlődésének, akkor továbbra is csak a centralizált hatalom hivatalai maradnak. Nem igazgatni, csupán működtetni fognak.
A valódi önrendelkedés alapfeltétele az állami jogkörök s az azzal járó eszközök és felelősségek átruházása a különböző szintű önkormányzatokra. Ha a román közigazgatási reform csupán adminisztratív átszervezéssel fog járni, akkor elmondható lesz, hogy a legjobbat akarta, de az lett belőle, ami Európa középtáján a nagyot akarásból lenni szokott. Viktor Niznansky, az első Dzurinda-kormány biztosának decentralizációs reformjából is csupán az önrendelkezés dekorációja maradt. Rengeteg hazai és külföldi szakember segédletével készült munkáját a centralizált főhatalom reprezentánsai kiherélték, képtelenek voltak megosztani saját hatalmukat. Az a reform alapjaiban demokratizálta volna Szlovákia államigazgatási berendezkedését. Amit jóváhagytak, az a megyefőnököt és a képviselő-testület tagjait zömében működési és szolgáltatói feladatok elvégzésére kötelezi, a nép által választott hivatalnokká degradálja. Magyarország? Az önrendelkezés orbáni felfogása a központosított nemzetállam végrehajtóit látja bennük.
A központosított nemzetállami önzés és kizárólagosság nemcsak elméletileg meghaladott, hanem a gyakorlatban is használhatatlan, csupán részeredményeket produkál. Aki a szlovák, a magyar és a román központosított állameszményt védi, az a valóság gazdagságát tagadja, s általa önmaga autonómiáját. Érvényes ez a médiára is. S ebben a valóságát tagadó közegben kellene megegyezésre jutni az RMDSZ politikusainak a román politikai elittel közös országuk demokráciájának jellegéről. Akik, miként a magyar és a szlovák állami centralizmus hívei, hallani sem akarnak az önrendelkező önkormányzati fennhatóság alkotmányos érvényesíthetőségéről.
Az autonómiát nem lehet kikiáltani, mint a köztársaságot, intelmezett Salat Levente. Ezzel azt sugallta, legalábbis nekem, hogy amennyire elmúlt a véres forradalmak ideje, annyira megnőtt az okosan érvelő, a médiát a maga oldalára állítani képes polgári ellenállás szerepe. Meg a bizalmat ébresztő demokrata gondolaté, amely nehezen tör utat, ha egyáltalán. Ebben az empátiaszegény térben mégis egyezségre kell törni – a román demokrácia érdekében.
Ui. Eszembe jut két barátom párbeszéde. Peter Zajac irodalomtudós jegyezte meg: ma nem az államnyelv felsőbbrendűségét kellene hirdetni, nem a népszokások, népdalok erejéből kellene országot építeni, hanem átalakítani az állam külső és belső kapcsolatrendszereit, új kontextusba helyezni érdekeit. Mire Frantisek Miklosko, a haveli Csehszlovákia szlovák házelnöke azt felelte: Peter elmélete szép, de kétlem, hogy ez Szlovákiában bárkit is érdekelne, az ország a maga tempójában megy tovább.
Ezzel együtt is szurkolok a román demokráciának, nevezetesen Románia valamennyi állampolgárának. Ha az új közigazgatási reform révén országuk képes lenne tempót váltani, akkor bizakodással tölthetné el őket a felismerés, miszerint a jelen felelős politikája csupán a demokrácia alapértékeinek érvényesítése révén szólhat hitelesen az egyéni és közösségi identitásokról. Ahol fordított a fontossági sorrend, ott a nacionalizmus uralkodik a demokrácián, az irracionalitás a valóságon, ott nem az élet, nem minden egyes ember élete a mindenekelőtti tét.
Ez talán kellő érv a váltáshoz.
Nehéz reménykednem, mégis: Hajrá, Románia! Legalább Te bizonyíts!
