A két gazdasági nagyhatalom kapcsolata nem mentes a konfliktusoktól, elég arra gondolni, hogy a globálissá terebélyesedő válságok vírustörzse rendre Amerikában fejlődik ki, s onnan fertőzi meg a világot. Hatásait ellenben sokkal gyorsabban kiheverik odaát, mint a vén kontinensen, s a gazdasági fellendülésből is rendszerint Amerika profitál többet, míg a versenyképességben leszakadt és erősen megosztott Európa visszafogottan muzsikáló másodhegedűsnek tekinthető ezen a téren.

Az Egyesült Államokban az elmúlt négy évben csupán egyszer ment át mínuszba a negyedévről negyedévre számított növekedési mutató, miközben az euróövezet csak tavasszal tudta maga mögött hagyni eddigi legsúlyosabb, másfél éven át húzódó recessziós időszakát. Az utóbbi két évtizedben itt 0,4 százalékos volt az átlagos negyedéves GDP-bővülés, miközben az Egyesült Államok fejlődési tempóját impozáns, 3,2 százalékos mutató jellemzi – igaz, ez az adat hosszabb, az 1947 óta eltelt időszak átlagára vonatkozik.

Az amerikai össztermék 15 684 milliárd dollár volt tavaly, míg a 17 tagú euróövezeté 12 195 milliárdot tett ki, amelynek 28 százalékát Európa vezető gazdasága, Németország adta a közösbe. Az Európai Unió egészének GDP-je 16 025 milliárd dollár volt, az eltérő sebesség miatt azonban ezt az USA már az idén felülmúlhatja. A gazdaságpolitika formálóinak jóval egyszerűbb dolga van a tengerentúlon, mint Európában.

Még akkor is, ha a republikánusok és a demokraták közötti markáns véleménykülönbségek az adósságplafon emelése vagy a költségvetési kiadások korlátozása terén rendszeresen kiéleződnek, aminek hatásait legutóbb októberben sikerült egy utolsó pillanatban megkötött alkuval átmenetileg csillapítani. A békés intermezzó azonban csak jövő év elejéig tart, akkor ismét választ kell adni arra, meddig adósodhat el a világ legnagyobb gazdasága és meddig nyújtózkodhat Barack Obama elnök anélkül, hogy a képzeletbeli takaró lecsúszna a lábáról. Mert mint számtalanszor megtapasztalhattuk: ha Amerika tüsszent, abba a világ belebetegszik, s ezen alaptétel egyelőre megdönthetetlennek látszik.

A politikai csatározások közepette azonban a növekedést, mint prioritást nem veszítik szem elől. Azt ugyanis a pártok is belátták, hogy csak azt lehet szétosztani, amit megtermeltek. Hitelre hosszú távon nem lehet gazdaságpolitikát alapozni, legyen mégoly vonzó és megbízható az amerikai állampapír. Eladósodás tekintetében mind Amerika, mind az EU túlvállalta magát, előbbinél 2008 óta a GDP 76 százalékról 102 százalékára, utóbbinál a 70-ről 90 százalékára nőtt a mutató. Csakhogy amíg Amerika egységesen felel adósságáért, az uniós 90 százalék csak egy átlagmutató, ezen belül hatalmas a szórás.

Miközben az Egyesült Államok a növekedésre tudott fókuszálni az utóbbi években, Európában az adóssághegyek lebontásával, de inkább az eladósodási hullám megállításával voltak elfoglalva a politikusok. A gazdaságélénkítés amerikai receptje, a pénzjegynyomda csúcsra járatása eddig bevált, jóllehet a havi 85 milliárdos tételben a piacokra öntött friss pénz nyomot hagyott a dollár árfolyamán, amely a most folyó eszközvásárlási program tavaly szeptemberi bevezetése óta 12,5 százalékkal gyengült az euróhoz képest. Mindez tűréshatáron belül van, mi több, a dollár leértékelődése még segíti is az amerikai áruk versenyképességét.

A havi 180 milliárd dolláros export 190 milliárd fölé nőtt, miközben az import megragadt a 230 milliárd dolláros szint környékén. A dollár tartalékdeviza szerepét sem veszélyezteti semmi: a zöldhasú megtartása mellett szóló legfontosabb érv ma is az, hogy nála jobbat még nem találtak ki. Az árfolyammozgások legfeljebb az amerikai államkötvények és a dollár legszorgalmasabb vásárlóit, a kínaiakat idegesíthetik, de őket sem különösebben, hiszen hosszú távon általában kiegyenlítődnek a különbségek. A gazdaságélénkítő program kivezetése lassan időszerűvé válik, az erről szóló találgatások világszerte aggasztják a befektetőket, hiszen a pénzpiacokon már-már paradicsomi állapotokat teremtő, a kockázatvállalást és a profitot tápláló amerikai pénzeső elapadásával újra kell majd építeni a portfóliókat, szűkebb esztendőkre kell majd berendezkedni.

A kétszázalékos infláció és a 6,5 százalékos munkanélküliség elérése – mint a program leállításának és a jelenleg nulla közeli amerikai alapkamat emelésének alapfeltétele – azonban még távolinak tűnik. Az 1,2 százalékos fogyasztói árindexen és a 7,2 százalékra süllyedt munkanélküliségi rátán még van mit javítani: előbbit felengedni, utóbbit leszorítani. Európában nincs uniós szinten vezérelt, hatékony gazdaságélénkítő stratégia, a tagállamok teherbíró képességük függvényében próbálnak magukon, és ha tehetik, a közösségen segíteni. A legkevesebb két sebességfokozatban előre lépkedő Európa versenyképessége fokozatosan romlik, termelési költségei az ázsiai kis- és nagytigrisekhez képest egyre magasabbak.

A legrosszabb, hogy a „kemény mag”, vagyis az euróövezet homlokegyenest szembemegy a kedvező amerikai iránnyal: az infláció októberben négyéves mélypontra, 0,7 százalékra zuhant, ami meglehetősen veszélyes, deflációs jövőképet vetít előre. A munkanélküliségi ráta eközben 12-ről 12,2 százalékra romlott a szeptemberi adat szerint. Az Európai Központi Bank kétszázalékos inflációs célja és az egy számjegyű munkanélküliségi ráta egyelőre utópisztikusnak tűnik, és a fél százalékon álló eurókamat további csökkentésétől remélt gazdaságélénkítő hatásról sincsenek meggyőződve az elemzők.

A kereskedelmi kötelékek szilárdságát érintő aggályok sem megalapozottak, noha a 2012-es összesítésekből az derül ki, hogy az EU és az Egyesült Államok árucseréje továbbra is masszív, ezúttal 86 milliárd eurós többletet mutat, és Európa számára ma is az USA az első számú kereskedelmi partner. Kivitelének 17,3 százaléka irányul oda, míg behozatalának 11,5 százaléka érkezik onnan. Igaz, importjából Kína és Oroszország részaránya magasabb, 16,2, illetve 11,9 százalékos volt. Amerikai szemszögből is az EU a legfontosabb kereskedelmi partner, a kivitel 16,6, a behozatal 15,8 százaléka kötődik hozzá. Az nem meglepő, hogy az amerikai importmérlegben Kína részaránya a legmagasabb, 18,1 százalékkal, míg az exportnál Kanada áll az élen ugyanekkora értékkel.

Új távlatokat nyithat a kereskedelmi kapcsolatokban a transzatlanti szabad kereskedelmi és befektetési egyezmény, amelyet a feleknek eredetileg 2014 végére kellene tető alá hozniuk. A világ eddig legnagyobb volumenű ilyen megállapodásával egy 800 millió fős piac korlátai omlanának le, ami mindkét fél számára száz-százmilliárd dollárban mérhető éves pluszbevételt jelentene. A lobbiérdekek azonban keresztülhúzhatják a számításokat. Az októberi tárgyalási fordulót az amerikai kormányzati kényszerleállás miatt el kellett halasztani, de nem is baj, hiszen a pénzügyi szolgáltatások szabadsága és felügyelete terén merőben eltérő álláspontok nehezítik az egyezséget.

Az EU a megállapodás központi elemének tekinti az uniós pénzügyi felügyeleti szabályok kiterjesztését, míg az amerikaiak szerint ha így tennének, elveszítenék saját pénzügyi szektoruk feletti ellenőrzést. A pénzügyi kötelékek pedig rendkívül erősek, a globális banki forgalom 60 százaléka e két térség között zajlik. Az Amerikában befektetett uniós eredetű pénzek nagyságát 2700 milliárd dollárra teszik, de a másik irányban is hasonló nagyságú portfólió épült ki. A mesterséges akadályok lebontásával szárnyra kaphatna a transzatlanti befektetés és a kereskedelem, de ehhez az is kell, hogy a 630 ezermilliárd dollár éves forgalmú határidős piacot is megregulázzák. Az amerikaiak arra is hivatkoznak, hogy a válságot követően a pénzügyi piac szabályozását ők már három évvel ezelőtt elvégezték, az unióban pedig még mindig az egyes tagállamok érdekeit próbálják összecsiszolni valamilyen közös szabályozás megteremtése érdekében.

Ráadásul így is túl sok hatáskör maradna tagállami szinten, ez pedig lehetetlené teszi az egységesítést. A pénzügyi viták eldöntése csupán egy a sok feladat közül, később az európai sajtkivitel kérdésében is összecsaphatnak, ahogy a hollywoodi filmek európai terjesztése – értsd: kiszorítása – is konfliktusforrássá válhat. Az ésszerű és kevéssé elegáns alkukat azonban mindenképpen meg kell kötni, e nélkül ugyanis a vitázó felek a nevető harmadik, azaz Kína malmára hajtják a vizet. Márpedig ez egyiküknek sem érdeke.