Présben

Tekerjük a prést. Ez már a munka szép része, de azért annyira nem tud szép lenni, hogy az ember keze ne maradjon utána vörös.

Régi pénz

– Ez régi – lökte vissza az ötforintost a nő –, ezzel nem fizethet.

Bill Nighy: Sosem akarok nyugdíjba vonulni!

Noha a brit színész, Bill Nighy több mint száz filmben szerepelt, sokan csak a Richard Curtisszel forgatott produkciókból emlékszenek rá, például az Igazából szerelem kiégett rocksztárjaként vagy a Rockhajó DJ-jeként.

Utazás két világ között

Valenciából indulok haza eperföldön végigdolgozott nyár után. Frissen végeztem az egyetemen – jog –, most jön az utazás: rövid megálló otthon, majd Ázsia, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Stoppal indulok haza, mivel minden pénzre szükségem lesz. Spanyolországban szinte lehetetlen stoppolni, erre egy évvel korábban is rájöttem, most is öt órát várok, mire megáll egy rozoga mikrobusz.

Világranglista a kutatásról

A magyar intézmények 2010 óta egyre csak lejjebb csúsznak.

 

Memóriaipar és traumatőzsde

A történelem a Cicerótól származtatott latin mondás szerint az élet tanítómestere, illetve mesterasszonya, mivel nőnemű. A politikamentes történelem ideája legfeljebb egy-két százéves lehet. Ami persze nem jelenti azt, hogy valaha is megvalósult.

A legpozitivistább történettudomány produktuma is tükrözi alkotójának elveit, vágyait, gyűlöleteit. A történelempolitika esszenciáját George Orwell hagyta ránk. „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.” Sokszor idézik (miközben, azt hiszem, alig olvassák) az ironikus angol írót, az elkötelezett antibolsevista szocialistát. Orwell 1984-ben a sztálini történelempolitikát parodizálta, de mivel bölcs volt, tudta, hogy ez csak éppen akkor volt kirívó csúcsteljesítmény.

A Magyar Történelemtanárok Egylete múlt hétvégi konferenciáját a sürgető kényszer hívta össze. A mai politikai hatalom jelezte, véget vet a kihívó szabadosságnak. A tanároknak azt kell tanítaniuk, amit a parlamenti kétharmad bölcsessége alaptörvénybe foglalva történelmi igazsággá emelt. Az előadásokban minduntalan előjött az emlékezetpolitika fogalma. Ez hatalmi törekvés, amely a távoli, avagy közeli múlt eseményeit értelmezve-felidézve manipulálja a társadalmi emlékezetet, politikai érveket gyárt.

Gyáni Gábor akadémikus a mai történetírási tendenciákról azt mondta, hogy a szakma racionális eljárásai, módszerei mellett felbukkant, és szinte hitelesebbként jelenik meg a laikus elbeszélés, visszaemlékezés, hallomás. A tömegkultúrában, a memóriaiparban jobban számít a magánhistória, mint a történettudomány – idézem leegyszerűsítve az előadást. Szerinte ez ma a leghatásosabb történeti tudatformáló tényező. A történészek, mint szakma számára borús kép bontakozik így ki.

Gyáni azt mondta, mindenkinek van joga emlékezni. (Ez azonban ma már ott tart, hogy mindenkinek van joga egyedül hiteles tanúvallomásként interpretálni a legvalószínűtlenebb ufótörténeteket, illetve tagadni a történelmi tényeket. És ez nemcsak a különböző habókosok ügye, hanem a politikáé is. Magyarországon, de másutt is parlamenti pártok hirdetnek nyilvánvaló marhaságokat történelem címén, s összemixelik az őstörténeti hablatyot olyan tények tagadásával, amelynek tanúi, elszenvedői, sőt elkövetői is közöttünk vannak.) Gyáni kitért a történeti traumák emlékezetére. Ennél aligha van politikusabb történelmi kérdés. Azt mondta, hogy ez jó, ha megértés és párbeszéd a célja, s dialógushoz vezethet. A felek elismerhetik, hogy vannak másféle igazságok, s felbukkanhatnak a megbocsátás, a bocsánatkérés és a tolerancia elemei.

Példának hozta fel, hogy Szerbia érdekelt az uniós csatlakozásban, s ezért őszintébben közelít a magyarokon végrehajtott tömeggyilkosságok ügyéhez. Eddig ott csak a magyar megszállók bűneiről volt szó. Gyáni fontosnak mondta a közös történelemkönyvek megalkotását, de megkérdezte: vajon befogadják-e ezeket a hatóságok Magyarországon, Szlovákiában? A memóriaiparral szoros kapcsolatban van a traumatőzsde. Ki szenvedett többet, kinek a traumája tartósabb? Erre azzal válaszolt Csepeli György szociálpszichológus, hogy Trianonnal nemcsak terület, hanem a nemzeti identitás veszett el. A külföldiek nem értik, mit jelent a magyaroknak, hogy Rákóczi sírja Kosicén (Kassa), Mátyás király szülőháza pedig Cluj-Napocában (Kolozsváron) van. Az emlékhelyeket felkereső hazai iskolások számára az érthetetlen, hogy ott miért nem magyarul beszélnek. Az egyetemi tanár azt mondta, hogy a világháborúban és azután „szavaink megmérgeződtek”.

Nem tudjuk megfelelően használni a „magyar”, „zsidó”, „nemzeti”, „keresztény” szavakat, és képtelenek vagyunk megvitatni a sorsrontó sérelmeket. Szerinte a mostani kurzus nagy nemzeti igyekezetében elinflálta a „nemzeti” szót. Ennek a legironikusabb megjelenése egy tisztán üzleti vállalkozás, a trafik-franchise „nemzeti dohánybolttá” keresztelése. Csepeli a jobb-baloldali történetírás kérdését nem feszegette, de a mostani kurzusról azt mondta: „Emlékezetpalotákat építenek évfordulókra, miközben tönkremegy a (társadalmi) emlékezés infrastruktúrája, azaz a kis múzeumok, helyi emlékhelyek hálózata.” A történelemtanárok első kézből is akarták hallani, hogy mit gondolnak a politikai vagy politikamentes történetírásról – következésképpen a tanításról – azok, akiket feltehetően megkérdeznek a politikusok. Ezért pódiumbeszélgetést is rendeztek, ahová meghívták Gyurgyák János eszmetörténészt és könyvkiadót.

Ő mostanában Kövér Lászlónak ad tanácsokat. Részese volt a vitának Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, aki az Orbán-rendszer emlékezetpolitikájának egyik főszereplője, valamint Földes György, a Politikatörténeti Intézet vezetője. Ő választott vezető tisztségviselője is volt az MSZP-nek. Schmidt merészen vállalta, hogy igenis, van bal- és jobboldali megoszlás a történetírásban, s tagadta, hogy lenne független álláspont. Eközben többször is elítélte az értelmiség által kialakított szekértáborokat. Földes tagadta, hogy a szakma megosztható volna politikai alapon. Ő a „jó történetírást” kérte számon. Gyurgyák viszont, aki magát többnyire a jobboldalhoz sorolja, itt azt fejtegette, hogy az egész jobb-baloldal dichotómia elavult, XIX. századi ügy. A vitában alig esett szó a történetírás témáiról és tendenciáiról, s nagyon érintőlegesen említették, hogy az aktuális politikai rendszer miként használja az emlékezetpolitikát a maga igazolására. Schmidt arra figyelmeztette a tanárokat, hogy, aki azt gondolja, hogy független, az át akar verni másokat.

Neki egyébként is az a véleménye, hogy a politika tisztességesebb dolog, mint a szakértelem, hiszen a politikus vállalja a maga elkötelezettségét. A történetírás lehetséges objektivitásáról Gyurgyák azt fejtegette, hogy Bethlen István moszkvai halálával kapcsolatban például már nincsenek kétségek. A politikust nem ölték meg, ez tény. Schmidt viszont utalt a lehetőségre, hogy a KGB miatt halt meg,mert nem kapta meg a szovjet börtönben a szükséges gyógykezelést. Nincsenek mozdíthatatlan történelmi tézisek – vitatkozott kollégájával, aki Bethlen István Romsics Ignác által adott 1989-es értékelését vélte ilyennek. Földes rossznak mondta, hogy politikai megrendelésre bolygassanak megoldott kérdéseket. Az, hogy Bethlen István lenyomható-e a társadalom torkán, szerinte nem történelmi, hanem politikai kérdés.

A Horthy-korszak fényesítése, Wass Albert, Nyirő József, Tormay Cécile idealizálása, úgy látszik, kudarcnak bizonyult, s most jön Bethlen gróf. Schmidt, aki nyilván hatalomközeli helyzetben van, azt mondta, hogy a történelmi álláspontok egységének hiánya jó, s ez így is marad. Arra kérdésre, hogy mely álláspontot tanítsák akkor az iskolában, azt mondta: döntsön a tanár, hiszen nagy választék van tankönyvekből is, a pedagógus pedig szuverén. (Mintha nem értesült volna, hogy a kormányzat tankönyvből is egydarabos választékot kíván bevezetni, hogy a tanárokat szakfelügyelői ellenőrzés alá vonják.) Földes értelmetlennek mondta a hivatalos (és tananyagszintre emelt) kommunistázást, amire Schmidt azzal riposztozott, hogy hetven évvel a világháború után még mindig antifasiszta harcot folytatnak. A Terror Háza igazgatója egyébként nem tartja rossznak a megosztottságot és a politikai színezetű vitákat. Elítélte viszont a politikai korrektség uralmát Németországban. Földes arról is beszélt, hogy a múltpolitika eluralkodása a politikában odavezetett, hogy ma senki sem áll elő azzal, milyen jövőt képzel Magyarországnak.

Kifizetődő osztrák mítoszok

A történelem szabad interpretálása néha államilag is kifizetődő. Fiziker Róbert összefoglalója szerint a huszadik századi osztrák történelem tele van misztifikációval. A dolog a köztársaság kikiáltásának dátumával kezdődik, majd folyatódik azzal, mennyire volt Ausztria életképtelen, területe nagy részének elveszítése után. A leghamisabb állítás, miszerint Ausztria lett volna a náci Németország első áldozata – 250 ezer ember nem puszta kíváncsiságból köszöntette Hitlert a bécsi Heldenplatzon. (Idézte a viccet, amely szerint elhitették a világgal, hogy Beethoven osztrák, Hitler pedig német volt.) Tíz misztifikációt sorolt fel, s azt mondta, azok nemzeti önsajnálatot gerjesztettek, bizonytalanná tették az osztrák identitást. Az osztrák politikusok – jó tárgyalási taktikákkal – mindebből hasznot húztak országuk számára.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.