Perón és a hibák

Az olasz immigráns középparaszti családból származó katonatiszt már 35 évesen fontos szerepet játszott a liberális Hypólito Yrigoyen elnök megbuktatásában

Présben

Tekerjük a prést. Ez már a munka szép része, de azért annyira nem tud szép lenni, hogy az ember keze ne maradjon utána vörös.

Bill Nighy: Sosem akarok nyugdíjba vonulni!

Noha a brit színész, Bill Nighy több mint száz filmben szerepelt, sokan csak a Richard Curtisszel forgatott produkciókból emlékszenek rá, például az Igazából szerelem kiégett rocksztárjaként vagy a Rockhajó DJ-jeként.

Utazás két világ között

Valenciából indulok haza eperföldön végigdolgozott nyár után. Frissen végeztem az egyetemen – jog –, most jön az utazás: rövid megálló otthon, majd Ázsia, hogy kitaláljam, hogyan tovább. Stoppal indulok haza, mivel minden pénzre szükségem lesz. Spanyolországban szinte lehetetlen stoppolni, erre egy évvel korábban is rájöttem, most is öt órát várok, mire megáll egy rozoga mikrobusz.

Világranglista a kutatásról

A magyar intézmények 2010 óta egyre csak lejjebb csúsznak.

 

Régi pénz

– Ez régi – lökte vissza az ötforintost a nő –, ezzel nem fizethet. Ismerős mondat volt. Privát a tenyerébe vette az érmét, hátha eszébe jut róla, honnan olyan ismerős. Elég gyorsan ment. Valamelyik korábbi életében a Rádióban dolgozott, és a szobájában az öreg vágóasztal fölé celluxozott egy fénymásolatot.

Az A/4-es papírt a közös kávéfőző fölül lopta el. Kiegyensúlyozott női kézírás, körülbelül ötszörösére nagyítva. Egyetlen mondat állt a papír közepén. Régi pénzzel ne fizess! Szikár, tárgyszerű figyelmeztetés volt, az úgynevezett kollégáknak, akik többnyire tizesekben-huszasokban dobálták a kávé árát egy bádogdobozba, és néha megfeledkeztek a pénz ellenőrzésének elemi kötelességéről. Mégis, ahogy a vágóasztal fölé ragasztotta a papírt, a felszólítás elvesztette minden tárgyszerűségét, és maxima lett belőle. Vagy inkább Herakleitosz-töredék. Egy mondat a Parerga és paralipoménából.

Esetleg a Bálványok alkonya. Hogyan filozofáljunk kalapáccsal? Amikor Privát, engedve az Önkéntes Távozási Program csábításának, önkéntesen távozott a Rádióból, természetesen újra ellopta a papírt, ezúttal önmagától, mint ahogy az is teljesen természetes volt, hogy az ötforintost nézegetve már hiába kutatott a fénymásolat után az emlékezetében. Kicserélte az ötforintost egy érvényesre, és kilépett a boltból az őszbe. Privát anyja a Pénzjegynyomdában dolgozott, tizenhét évesen került oda, és a régi ezressel ment nyugdíjba.

Amikor kezdte, az utcaseprők ágsöprűvel terelték kupacokba a macskaköveken az egybilliárd billpengőket, mintha csak gesztenyefalevelek volnának, és a munkaidő után rohannia kellett az első közértbe a naponta megkapott fizetéssel, hogy még tudjon belőle venni valamit. Az új forint eleinte tartósnak bizonyult, a hetvenes éveknek kellett eljönnie, hogy régi legyen belőle, és Privát egy este az örökrósejbni fölött meglássa az anyja arcán a rémületet.

Jön az ötszázas, suttogta közelebb hajolva, mintha attól tartana, valahogy kitudódik, hogy elárulta az államtitkot. Az Ady lesz rajta, tette hozzá enyhültebben. E föld a lelkek temetője, / Ciprusos, árva temetője, / Sok vér ömlött itt valaha, / S maggyilkos méreg lett belőle // Itt azok éltek, kik nem éltek, / A legkülömbek sohse éltek, / Itt meddő a nagy gerjedés, / S százszor boldogak a vetéltek – szavalta magának vigyorogva a Privát negyven évvel később az utcán.

– És milyen lesz a színe? – kérdezte. Azt hiszem, lila, válaszolta az anyja. A Nagy Zoli megmutatta a tervet. Ez, hogy a pénzt egy ember rajzolja, és nem úgy jön elő a csipkebokorból, Privát számára örökre komolytalanná tette a dolgot. Személyesen ismerte a Nagy Zolit, aki persze csak az anyjának volt „Zoli”, a tízéves Privát konkrétan agysebésznek látta a halk szavú, fehér hajú, egyenes tartású férfit. Kifogástalan úriember, a fia a tévéből a Bob herceg, de mégiscsak anya szülte. A következő nyáron aztán Privát végképp levette a kezét a pénzről. Úgynevezett diákmunkát vállalt anyja munkahelyén. Az óriási raktárban két méter magas bálákban álltak az ötszázasok fölvágatlan ívei, Privátnak az édes grund jutott róluk eszébe, meg Csónakos, a mézesvizes homokbombáival.

Privát kedvence amúgy a lyukas kétfilléres volt, mintha az csinálna viccet Főníciából. Föl lehetett madzagra fűzni, vagy vékony bőrszíjon nyakláncot csinálni belőle. Gyűjtötték az aprót, mert az iskolában kötelező volt részt venni a takarékbélyeg-gyűjtő versenyben, és Privát anyja kitalálta, hogy ez a gyűjtés legtakarékosabb módja, hogy ilyen takarékosan senki se takarékoskodik, hiszen ahogy múlik a hónap, fillérből egyre több lesz. Privát éppen a parkhoz ért, amikor a tenyerében megérezte a pénzszagot. A pénznek ugyanis a hiedelmekkel ellentétben van szaga, ha belemarkolsz egy vödör tízfilléresbe és az orrodhoz tartod, tisztán lehet érezni. És ha elég ideig vársz, amikor visszaszórod, néhány percig ott marad a szag a tenyeredben. Privát elszédült, mert ahogy beleszagolt a tenyerébe, minden előjel nélkül ott találta magát egy régi délelőttben, amikor a Pajtás újság számára fotót készítettek róla.

A fotóslány kérte el az orosz óráról, és kihozta ide a parkba. A Pajtás többoldalas cikkben népszerűsítette a gyűjtést, és az iskolában valaki elárulta a riporternek, hogy egy fiú minden hónap elején egy marék aprópénzt hoz papírzacskóban, és azon veszi meg a bélyegeket. Kiment egészen a park szélére, a rakpartig, megvolt még a régi cementpad, amire a lány föllépett, hogy onnan, a pirosra festett deszkára állva, felülről fotózza Privát mosolyát meg a fölfelé nyújtott, maroknyi pénzt. Fekete bőrkabátban állt a lány, és selyemkendő volt a nyakában, Párizs nevezetességeivel. Privát elfordította a fejét. Egy Pobjeda jött nagyon lassan, lavórszínű, bádog Pobjeda, kicsit még lejjebb lassított, hogy megnézze, mit csinálnak, aztán továbbhajtott. Privát ráismert végül a helyre.

Még tizenhárom évet kellene várnia, rávenni valahogy a lányt, hogy álljanak még ott kettesben a padnál tizenhárom évig, csináljanak még néhány képet, várjanak, amíg meg nem érkezik a nagyapja a Szigetről, a legendás lépteivel, nyikorgó szandálban, a szürke öltönyében. Privát akkor földobná a pénzt, és úgy szikráznának a tízfilléresek, mint. Nem is tudom. Nem talált rá hasonlatot. A nagyapja pedig, aki a túlsó járdán jönne a híd felől, megállna a járda szélén, nevetne a régi pénzen, ahogy száll fölfelé, mint valami ezüst darázsraj. Nem lépne le, onnan nézné végig, ahogy visszazáporoznak a fillérek a kavicsra. De a lány leengedte a gépet, rámosolygott, és azt mondta, azt hiszem, végeztünk.

-
FOTÓ: RÉDEI FERENC
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.