Kábító Kolumbia
Amúgy a kolumbiaiak azon a Mundialon sem sok vizet zavartak: egyaránt kikaptak az uruguayiaktól (2-1) és a jugoszlávoktól (3-1), azaz egyetlen ponttal, csoportutolsókként kulloghattak haza. Az igazi feltámadás több mint negyedszázaddal később kezdődött: az addig vb-n csak egyszer látott Kolumbia 1990 és 1998 között sorozatban háromszor is szerepelt a nagy tornán. A fődirigens Carlos Valderrama vezényletével. A karmester – aki máig minden idők legtöbbszörös (111-szeres) kolumbiai válogatottja – elsőre bozontos hajával keltett feltűnést, de aztán mindenki megfeledkezett különleges frizurájáról, mert az, ahogyan dirigált, a legigényesebb szakértőket is lenyűgözte.
Noha a már akkor is rohanó világ felfokozott futballtempójában szinte anakronisztikusan lassan mozgott, uralta a labdát, száguldó védők és középpályások gyűrűjében is folyton magánál tartotta azt, majd a tizenhatos környékén rendre álompasszt adott valamelyik csatárnak, és – ahogyan Pesten mondják – el volt rendezve a dolog. A felfutáshoz azonban a világklasszis irányító kivételes játékintelligenciája is kevés lett volna. Valderrama hiába bódított, még ő sem kábított annyira, mint a kokain. S az igazi lökést a kolumbiai futballnak az adta meg, hogy a drog báró Pablo Escobar rájött: annál több pénzt moshat tisztára, minél nagyobb összegeket invesztál a labdarúgásba.
Ez az ember a hetvenes években piti tolvaj volt, de aztán részt vett egy gyermekrablásban, és az abból származó „dohánnyal” beszállt a kábítószerüzletbe. A nyolcvanas évek utolsó esztendejében már a világ 227 dollármilliárdosa közé tartozott, a Forbes magazin listáján is előkelő helyen jegyezték, és egyáltalán nem véletlen, hogy a medellini Atletico Nacional akkor hódította el először a dél-amerikai klubfutball első számú trófeáját, a Libertadores Kupát. Mert Pablo Escobar azt a Medellin kartellt „igazgatta”, amely a földkerekség kokainforgalmának a 80 százaléka fölött diszponált. Amúgy „jóságos” énje is volt: iskolákat, kórházakat, templomokat, labdarúgópályákat építtetett a szegényeknek, a családjának pedig – egyebek közt – tavat és állatkertet vásárolt.
Megannyi nincstelen honfitársa rajongott érte, valóságos kolumbiai Robin Hoodnak tartotta, és a nélkülözőket nem érdekelte, hogy milliókat tesz tönkre, miként az sem, hogy könyörtelenül gyilkol. Márpedig Escobar nemegyszer dicsekedett azzal: legalább kétszázötven útjába állót tett el láb alól személyesen. A futballisták sem firtatták, honnan dől a lé, bár nem voltak bolondok, hogy ne tudták volna, milyen eredetű a kolumbiai labdarúgásban addig soha nem látott mennyiségű pénz. René Higuita, a trükkös kapus, aki rendszeresen kivitte a labdát a tizenhatoson kívülre, és a mezőnyben cselezgetett, akár a legragyogóbb dribblerek – egy 0-0-lal zárult angol–kolumbiai meccsen pedig nem kézzel, hanem (miután cirkuszi artista módjára előrevetődött) oxforddal hárította Jamie Redknapp gólba tartó lövését a londoni Wembley-ben –, a lehető legközelebbi tapasztalatokat szerezte a forrásról: egyrészt a „báró” a barátjává avatta, másrészt drogfüggővé vált.
Majd nemcsak a védéseivel került a lapok címoldalára, hanem azzal is: az időközben letartóztatott Escobart nemhogy meglátogatta a börtönben, de még „megindító” nyilatkozatokat is adott az újságoknak a vizitről. Arról a fegyházról utóbb kiderült, hogy minden őre Escobar embere volt, és a (hivatalosan) büntetés-végrehajtási intézet leghírhedtebb foglya úgy élt ott, mint Marci Hevesen... Ezzel együtt onnan is megszökött – ilyen személyzettel nem csoda –, mert idősebb George Bush, az USA akkori elnöke mind kevésbé, sőt egyáltalán nem tolerálta, hogy az Államokat hovatovább elárasztja a kolumbiai kábítószer. Ezért „keresztes háborút” hirdetett a drog ellen, és küzdőtársra talált Cesar Gaviria Trujillóban, az 1990-ben kinevezett kolumbiai elnökben. Escobarból üldözött lett, és 1993 decemberében a kolumbiai nemzeti rendőrség tagjai lőtték le őt, miközben a házából próbált menekülni az őt ismét lefogni igyekvők elől.
A halálhír hatalmas indulatokat, tüntetéseket és utcai harcokat váltott ki Kolumbiában, noha három hónappal korábban az egész országot egyesítette a válogatott labdarúgócsapat már-már felfoghatatlan diadala. Az együttes vb-selejtezőt játszott Buenos Airesben, és 5-0-ra győzött! Nyomban hozzá kell tenni, hogy Argentína abban az évben nyerte mindmáig utolsó aranyérmét felnőtt futballtornán, a Copa Americán, és az előző két világbajnokságon egyaránt döntőt vívott (1986-ban győzött, 1990-ben második lett). A térség, egyúttal a világ kiemelkedő tudású gárdája fogadta hát Leonel Alvarezt (101-szeres válogatott), Freddy Rincont (84), Luis Carlos Pereát (78), Oscar Cordobát (73), Faustino Asprillát (57) és társait, persze a kihagyhatatlan Valderramával együtt. Igaz, a vendégek sem vesztettek mérkőzést 1991 júliusa óta – két évvel korábban éppen az akkor is Copa-győztes argentinoktól kaptak ki 2-1-re –, de arra senki nem gondolt, hogy kolumbiai fesztivál lesz a Monumental stadionban.
Asprilla és Rincon azonban úgy siklott a házigazdák védői között, akár a korabeli alpesisí-bálvány Marc Girardelli a lejtőkön, és amikor Sergio Goycoechea, a nagyszerű argentin kapus már ötödször szedte ki a hálóból a labdát, Kolumbia városaiban spontán felvonulások kezdődtek, tévénézőkből lett jó barátok ölelték-csókolták egymást a köztereken. Argentína az 1958-as világbajnokságon 6-1-re kapott ki Csehszlovákiától, majd a 2009-es vb-selejtezőn ugyanilyen különbséggel vesztett Bolíviában, de ötgólos vereséget odahaza soha nem szenvedett. Érthető, ha a vendéglátókat megszégyenítő fiúkból nemzeti hősök váltak, és azt a gólt, amelyet Asprilla a tizenhatos bal oldali vonalától nyesett mesésen a „hosszú” felsőbe, Kolumbia jelképeként emlegette a tömeg.
Ám a kábítószer földjén még e pazar diadal is tragédiát idézett elő. A lehengerlő győzelem nyomán ugyanis 1994-ben úgy utazott el az Egyesült Államokba a kolumbiai csapat, mint a világbajnokság favoritjainak egyike. Igaz, kilencvennégy tavaszán La Pazban megszakadt a veretlenségi sorozat (Bolívia 1-0-ra felülmúlta a soha nem látott magasságokban szár nyaló garnitúrát), ám az előző vereségtől számított harminchárom mérkőzéses széria még így is imponáló volt a tizennyolc sikerrel és a tizennégy döntetlennel. Csakhogy Amerikában beütött a krach. A zseniális Gheorghe Hagi Romániája 3-1-es csapást mért Valderramáékra, majd az USA Team 2-1-re nyert a nem is oly titkos esélyesek ellen. Ez utóbbi találkozón az első gólt Andres Escobar szerezte, de nem az amerikai TonyMeola, hanem honfitársa, Cordoba hálójába küldte a labdát.
Az ötvenszeres válogatott középhátvédet addig „a futball gentlemanjének” nevezték, a kolumbiaiakat megdöbbentő kiesés után viszont sokan elátkozták hazájában. S tíz nappal az Egyesült Államoktól elszenvedett kudarc után a medellini El Indio bár parkolójában három fegyveres hat lövéssel kivégezte. A gyilkosok cinikusan azt kiáltozták, miközben meghúzták a ravaszt: „Gól!” Az, hogy a drogmaffia bosszúja volt-e a szörnyű merénylet, nem bizonyosodott be, bár az az ember, akit huszonhat évi börtönre ítéltek a gyilkosságban való közreműködés miatt, kapcsolatban állt a kábítószerkartellel. Ami biztos: a huszonhét éves korában meghalt Andres Escobarnak családilag nem volt köze Pablo Escobarhoz.
Örök Rangadók
Argentína–Kolumbia 0-5 (0-1)
Vb-selejtező, 1993. szeptember 5., Buenos Aires, 60 000 néző. Jv.: Filippi (uruguayi).
Argentína: Goycoe chea – Saldana, Borelli, Ruggeri, Altamirano – Zapata, Redondo (Acosta, 69.), Simeone, Leonardo Rodriguez (Claudio Garcia, 54.) – Medina Bello,Batistuta.
Kolumbia: Oscar Cordoba – Herrera, Perea, Mendoza, Perez – Alvarez, Gomez, Valderrama, Rincon – Asprilla, Valencia. Gól: Rincon (41. és 62.), Asprilla (49. és 64.), Valencia (84.).
