Miért lett élen járó mintaállamból sereghajtó a térségben Magyarország?

A hanyatlásnak három fő oka van. Az első a Kádár-rendszer, amely 1956-ra válaszul a szocializmus eltorzított változatát alakította ki, hiszen újabb felkeléstől tartva nem merte folytatni azt a politikát, hogy mindent elveszünk és bedobunk az iparosításba. Látszólagos kapitalista vonásokkal színezett, nyugati hitelekből osztogató rendszer jött létre. Ez nagyon fontos szempont, hiszen a mai politikusgárda zöme ebből a köpenyből bújt elő, vagyis olyan államban szocializálódott, amely a legitimitást, az emberek támogatását osztogatással szerette volna megvenni. A paternalizmus így nemzedékek magatartásába épült be. A kilencvenes éveket a lakosság körében kádári nosztalgia jellemezte, s most Orbán Viktor is ezeket a paternalista húrokat pengeti. A második ok a nagyon nagy állam, amely a kádári piacgazdasági, szabályozási játék terméke, amihez túlburjánzó bürokráciára volt szükség. A túlterjeszkedő állam kiterjedt bürokráciájának az érdeke segítette a békés rendszerváltást, s hogy fennmaradjon a nagy állam. A harmadik ok a folyamatosság. Az átmenet másutt sokkal élesebb töréseket okozott. Ki sírta volna vissza Romániában Ceausescut? De Csehországban, Lengyelországban is nagyobb fordulatot hajtottak végre. Magyarországon az emberek azonban hozzászoktak ahhoz, hogy az államtól várjanak juttatásokat és biztonságot, s ez manifesztálódott később a túlzó választási ígéretekben, a négyévente kiugróan magas költségvetési hiányokban. Ám az 1990-es szintet csak 2000-re értük el, igaz, jobb szerkezetben, de közben a Nyugat gyorsan növekedett, hiszen élvezte az alacsony inflációjú globalizálódás előnyeit. A jólét nemhogy nem jött el a rendszerváltással, de Magyarország messzebbre került Ausztriától, a fejlett Nyugattól, s ez az illúzióvesztés súlyos csalódottságot okozott. A politikai erők erre aztán rájátszottak.

Nagyjából 2000-ig élen járó országnak láttuk Magyarországot. Reménykedtünk a földiekkel játszó égi tüneményben?

A rendszerváltás mindenütt ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott, s másutt sem teremtek hirtelen jobb politikusok. De állampolgár és politika között eltérő kölcsönhatás alakult ki a Kádár kori szokások alapján, immár demokratikus körülmények között. Erre a Fidesz ráérzett, és ebből is fakad, hogy a lecsúszó gazdasági-társadalmi közegben a kormánypárt többsége biztosnak látszik. A rendszerváltáskor az előnyünk abból fakadt, ami később hátrányunkká vált. A piaci szocializmus tapasztalatai, a gyors privatizáció és hogy a szakértő bürokrácia értett a szabályozáshoz még segített a kilencvenes években. Mára ennek a bürokráciának már hűlt helye, de másoktól eltérően megmaradt a nagy állam. A 2000-es évek elején a belső kereslet növelésére helyeződött a hangsúly, letértünk az exportorientált egyensúlyi pályáról. A múltba visszatérést a Medgyessy-kormány kezdte el, újra emelkedőbe fordult az államadósság.

Munkáiban kitér a potenciális növekedésre, amiről a közbeszédben kevés szó esik, bár a hosszú távú fejlődést ez határozza meg.

A tartós, fenntartható növekedés a legfontosabb cél. Az embereket nem önmagában a fejlettség szintje teszi boldoggá, hanem ha azt érzik, hogy évről évre gyarapodnak. A potenciális növekedés nem egyéb, mint ami benne rejlik a gazdaságban. Monetáris és fiskális ösztönzés átmenetileg e fölé emelheti a tényleges növekedést, válságokban pedig ez alá eshet. Hosszú távon a tőke, a munkaerő, s egy nehezebben megragadható tényező, a tudás, az innováció határozza meg a fejlődés lehetséges ütemét. Ami a tőkét illeti, a beruházási rátánk a legalacsonyabb a térségben, már pótlás sincs, vagyis be kéne fektetni, de nincs hitel, bizalom. Ami a munkát illeti, közismert, hogy alacsony a foglalkoztatás szintje, az unióban az egyik legrosszabb mutató a miénk. A közmunka látszólag javít a helyzeten, de ez nem piaci megoldás. A politikusok meg ki nem ejtik a szájukon, hogy itt bizony kapitalizmus van. Márpedig a kapitalizmus rugója a piac, az innováció és a vállalkozás. S ha az állam ezt elnyomja, akkor még a potenciális növekedés üteme is tovább csökken. Ahogy történt az elmúlt tíz évben, s mára szinte eltűnt.

Mennyi lehetne a potenciális növekedés a magyar gazdaságban?

A közgazdászok általánosságban úgy vélik, hogy 1,5-2 százalék, de csak ha megfelelő gazdaságpolitikát folytat az ország. Ez sem sok, s nem lehet úgy beállítani, hogy ez majd valaminek a motorja lesz a térségben, mert az egész régiónak sincs esélye rá, hogy valaminek a motorjává váljék. Közép-Európa viszonylagos lemaradása sem csökken, de mi ezen a régión belül is lemaradunk, miközben fő versenytársaink potenciális és valóságos növekedése is gyorsabb iramú. A mára kialakult helyzet alapján előrevetíthető, hogy a következő nyolctíz évben Magyarország tartósan leszakad, Észtország, Szlovákia, Lengyelország pedig éppen most hagy el minket. A gazdaságpolitikának ráadásul korlátozott a szerepe. Segítheti az innovációt, a piacot, de javítani lassan tud. Viszont gyorsan képes rontani az eladósodással, a tőke elbizonytalanításával. Ha a piacot még jobban kivéreztetjük, ha erősítjük az államkapitalizmust, akkor biztosan elmaradunk a potenciális növekedéstől. De látni kell: ha egy kétszer fejlettebb ország is két százalékkal bővül, mint például a környezetünkben Ausztria, akkor is tovább nő a különbség.

Beszéltünk arról, hogy a Kádár-rendszer viszonyai hogyan élték túl a rendszerváltást, működtek tovább az informális intézmények, miközben az ország 1990 után sikeresen vette át a modern, demokratikus, piacgazdasági intézményeket. De minden nemzetközi vizsgálat és a megannyi új, Brüsszellel vívott vita arra utal, hogy a formális intézmények színvonala is romlik.

Jelenleg az államhoz kell igazodni, nem a piachoz. Akinek ez nem tetszik, elmegy. Az utóbbi bő tíz évben leépült a közhivatalnoki kar színvonala, ahogy a szakértelem helyébe a párthűség lépett, mint alkalmassági szempont. A kapitalizmus legitimációját – márpedig nálunk kapitalizmus van, akárcsak a világon mindenütt, kivéve Kubát és Észak-Koreát – a modern intézmények és a gazdasági sikerek adják. Max Webernél olvashatunk arról a történelmi folyamatról, hogy az államigazgatásból kiszorították a politikai zsákmányszerzőket, s helyükbe lépett a hivatásos bürokrácia. A paternalizmus továbbélésének, az államkapitalizmus felkarolásának, politikusi ambícióknak következménye lehet, ami Magyarországon zajlik, vagyis a karizmatikus legitimáció térnyerése, a vezérelv meggyökerezése. A Max Weber által is elemzett vezérelvű, személyekben, hívekben gondolkodó politika korlátnak érzi az intézményeket, tehát tudatosan is rombolja, mert a rövid a távú hatalmi érdekeit akadályozónak érzi őket. A hivatalnoki rétegből olyan tudás veszett el, ami csak hosszú idő alatt pótolható, nincs aki megfelelően működtesse a túlsúlyos magyar közszektort, aki fel tudná vázolni a kiutat a túlterjeszkedés állapotából. Friss példa: az e-útdíj bevezetése vagy a pénztárgépek lecserélése körüli huzavona jól érzékelteti, hogy már erre sem futja szaktudásból.

Meddig tarthat a leszakadás folyamata?

Ez még eltarthat egy ideig, ugyanis senki nem ment meg bennünket önmagunktól, független ország vagyunk. Az érzelmi politizálás az emberekből a legrosszabbat hozza ki. Folytonos harcban élünk, mert a kormány így véli erősíteni a nemzet összetartását, így határozhatja meg, ki a belső ellenség, így tarthatja életben az eszköznek tekintett nemzettudatot. De közben az ország leromlása, az életszínvonal hanyatlása és széles rétegek lecsúszása prognosztizálható. Nem vagyok derűlátó, de talán egyszer csak észrevesszük, hogy ez a rendszer nem működik, hogy a tőkét kiviszik, máshová, akár a térségünkbe, hogy a szlovákok jobb autóval közlekednek, hogy már odajárunk munkát keresni.

Hogyan lehetne mégis fordulatot elérni?

Kormánypárt és ellenzéke képtelenségeket ígér. Alig látok esélyt a fordulatra. De ha mégis, annak alapja az lenne, hogy vissza kellene térni a higgadt, nemzetközileg bevett úthoz. Ha a 2010-ben kapott széles felhatalmazással az új kormány így döntött volna, most sokkal jobban állnánk, s feltehetően így is újraválasztanák. Átlátható adórendszerre, kiszámítható gazdaságpolitikára, korrekt, szavahihető, szakszerű intézményekre, a hatalmi ágak megfelelő szétválasztására, azaz a fékek és egyensúlyok rendszerének visszaállítására lenne szükség. A lassú, fenntartható növekedést ösztönözni hiteles lépések sorozatán keresztül Magyarország elindulhatna egy növekedési pályán. A potenciális növekedés is gyorsulhatna középtávon. Ha húsz éven át évente három-négy százalékkal bővülne a gazdaság, boldog ország lennénk, még úgy is, hogy nem érjük utol Svájcot.